Egy barátom kérte, hogy írjak arról, ami a legkedvesebb, legszebb emlékem volt a Malévnál. Kis változtatással, de ezt küldtem el neki:

1978-ban az érettségi után – helyhiány miatt elutasított egyetemi felvételi szomorú birtokában – ismerős ajánlásával lettem a Malév dolgozója. Semmit nem tudtam a vállalatról. Nem ültem repülőgépen, külföldön is csak Németországban voltam, annak is keleti részén. Egy nagyon-nagyon ismeretlen világba kerültem, olyan lehetőségekkel, amiről nem is álmodtam.

A számtalan új ismeret, a barátok, a család, mind-mind ott volt a repülőtéren. Az éjszakai tour szolgálatokban kikerekedett szemmel hallgattam az ÜFI külszolgálati történeteit a zöld toronyban. Meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer ennek én is részese lehetek. Hogy egyszer Maléves feleségként éveket fogok tölteni külszolgálatban.

Várna, Burgasz, Bukarest, Szarajevó, Pristina. Összesen tizenegy év. A nehézségekkel együtt nagyszerű évek voltak.

A barátom azt kérte, arról írjak, ami a legkedvesebb volt nekem a Maléves évek alatt. Megszámlálhatatlanul sok kedves emlékem van a 30 évből, ám mikor azon gondolkoztam, hogy melyikről/melyikekről írjak, mindig előre furakodott egy érzés: a biztonság érzése a fedélzeten. Az az érzés, hogy otthon vagyok.
Ez persze akkor is tetten érhető volt, ha turistaként repültünk Malévval, de fokozottan a külállomásokra/ról utazások alkalmával.

Eszembe jut legelső repülőutam. Várnába mentünk az első kiküldetésre. A MA830-al Szófiáig és onnan belföldi járattal. Szófiáig nem volt baj. A személyzet egyik tagja a középiskolai legjobb barátnőm férje volt, aki a kollégáival együtt szinte végig szóval tartott, a konyhában állva ittuk a kávét, és nekik köszönhetően olyan gyorsan eltelt a kicsit több mint egy óra, hogy nem volt időm félni. Nem így a belföldi Balkán járaton. AN24-es típus volt, már attól visszariadtam, hogy egy tyúklépcsőhöz hasonlón jutottunk fel a fedélzetre, nem volt sima út, a másfél éves lányomat az apja ölébe nyomtam és mereven magam elé nézve csak szorítottam a karfát. Ez a félelem mára kis szorongássá enyhült, de azért még megvan. 

Hogy mire emlékszem? 1985 nyarán a bolgár tengerpartra úgy jártak a Malév TU-154-es gépei - ahogy később a BUD-NYC járatra utalva a B767-es típusfőpilóta megjegyezte - „mint a villamos”. Nem volt ritka a napi három járat, özönlöttek a magyar turisták a tengerpartra. A lányommal mi havonta egyszer hazajöttünk és az alig kétéves, göndör szőke hajú, még nem egyméteres, barnára sült apróság mindenkit levett a lábáról lett légyen szó utasokról, légiutaskísérőkről, pilótákról. Most a biztonsági szakemberek nagyon ne figyeljenek ide, de ezt a kis teremtést szinte lehetetlen volt a felszálláshoz leültetni, a meredeken emelkedő 54-esben mint egy kis hegymászó állt az ülések között. Egy esti járatnál a fedélzeti mérnök megmutatta neki az ellenőrző lámpák különböző színű fényeit, onnantól fogva minden járaton ott állt a mérnök mellett és ellentmondást nem tűrően ennyit mondott: bácsi, csinálj nekem karácsonyfát! És csináltak neki. Mert otthon voltunk.

malev_fedelzet_1993.jpg               
1986 áprilisától már Bukarestben éltünk. Romániában akkor súlyos ellátási gondok voltak, számunkra teljesen elképesztő áruhiány, sötétség és hideg. De együtt voltunk, sokat dolgoztunk, jól éreztük magunkat, ennek ellenére mindig öröm volt hazajönni. A Malévnak abban az időben több kötött járata is volt, a Bukarest is BUD-BUH-IST-BUH-BUD útvonalon közlekedett. Egy alkalommal olyan sűrű köd volt Otopeni-n, hogy a kandeláberek fényét sem láttuk. Ott álltam a tranzitban az ablaknál és vártam, hogy az Isztambul felől jövő gép vajon le tud-e szállni? Hallottam a hangját, látni nem láttam semmit, vártam a megszokott zajokat és akkor a feldübörgő hajtóművek hangja, a gép elment. Rövidesen újra hallottam a leszállni készülő repülő jól ismert hangját, aztán megint a feldübörgő hajtóművek, a repülőgép újra elment. A férjemtől tudtam, hogy egy leszállást kétszer lehet megkísérelni, harmadszor már nem, el kell menni kitérőre, vagy abban az esetben tovább Budapestre. Ennek tudatában ott álltam az ablaknál, néztem a sötétet és csöndesen azt ismételgettem: csak próbáljátok meg, kérlek, csak próbáljátok meg, csak még egyszer, próbáljátok meg! És egyszer csak a sugárfékek sivító hangja törte át a sötétet! Leszálltak! Azt az érzést azóta sem felejtem. A megkönnyebbülést, a büszkeséget, mert a Maléven kívül egyik légitársaság sem szállt le a kedvezőtlen időjárás miatt, a fedélzetre lépve az örömet, hogy már otthon vagyok!

malev_otp_1993.jpg

                Otopeni 1993

1989. december 21-én a romániai forradalom kitörésének napján jöttünk haza, és itthon tudtuk meg, hogy a járatot úgy küldték el itthonról, hogy mindenkit hozzanak el, aki a magyar kolóniából haza akar jönni, minden módon. Mert segítettünk. Mert kezet nyújtottunk.
1990. január 2-án az első járattal mentünk vissza jelentős mennyiségű poggyásszal – kenyeret és narancsot vittünk a kint maradt kolóniatagoknak – amire az engedélyt első szóra kaptuk meg az akkori forgalmi igazgatótól. Mert segítettünk.

Már az üzemeltetési vezérigazgató-helyettesi titkárságon dolgoztam, amikor egy törökországi földrengéshez intéztük el néhány óra alatt a miskolci különleges mentők utazását, a külön engedélyt, hogy a mentőkutya a fedélzeten utazhasson. Nagyon jó érzés volt, hogy ha többel nem, de ennyivel segíthettem.

És Szarajevó! Ahol olyan őszinte, nyílt szívvel, örömmel fogadtak minket, fogadták a Malévet, ahol annyi szeretetben és örömben volt részünk, ami nem lehetett volna a Malév nélkül. Büszkék voltunk, hogy az Austrian Airlines és a Swiss mellett mi vagyunk a harmadik légitársaság, akik a háború után a lehető legrövidebb időn belül menetrend szerinti járatot indított. És az érzés ott is megvolt, a felszabadultság érzése, amikor a fedélzetre léptem, hogy otthon vagyok!

malev_szarajevo_repuloter_malevval_2.jpg

                                               Szarajevó 2002

A bizalom a kollégák felé töretlen és megingathatatlan volt. Azt hiszem ezt semmi nem bizonyítja jobban, mint az, hogy előbb Bukarestből a lányomat 4 éves korától, később Szarajevóból már kamaszként de az óvodás korú öccsével együtt egyedül repültettük a két város között. Mert tudtuk, hogy a levegőben is, és Budapesten a repülőtéren is jó kezekben, otthon vannak.

Nem volt mindig minden felhőtlen és gömbölyű. Jöttek a viharfelhők, éreztük mi is, de az, hogy a fedélzeten otthon vagyok, nem változott. Ebbe az is belefért, hogy a szinte teljesen üres, csak a Malév delegációt szállító pristinai nyitójáraton a comfort ülőhelyemet a turista osztály utolsó sorának legbelső székére cseréljem. És az érzés, amikor a kapitány megállt előttem és csöndesen csak annyit kérdezett: baj van? Mert még akkor is voltunk jó páran, akik figyeltünk egymásra, bármennyire akarták is ezt az érzést kiirtani belőlünk.

És a férjem megrökönyödött arca egy következő alkalommal a pristinai betonon, amikor megjelentem a lépcsőn és a kapitány széles vigyora: „Öreg, soha nem lehetsz biztonságban, ha a feleséged is Maléves!” Mert egy család voltunk.

malev_pristina_2003.jpg

                            Pristina 2003

A barátom azt kérte, hogy arról írjak, ami a legkedvesebb, legérdekesebb, legemlékezetesebb volt a Malévnál. Nekem az érzések voltak a legkedvesebbek és a legértékesebbek. Az együvé tartozás érzése. A büszkeség érzése. Hogy a világban bármerre mentünk, ha kitettük a check-in pultra az ID kártyánkat, mindig volt egy kedves üdvözlő mosoly. Hogy országjáráskor láttuk a kicsit irigy arcokat, amikor a Maléves busz befutott egy-egy városba.

Mert jó volt Malévesnek lenni. Mert otthon voltunk.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr312504139

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.