Ez a nap más, mint a többi. 23 éve más. Azóta más, hogy már nincs velem. Azóta május 26-a, apukám születésnapja más értelmet kapott.

1912-ben született egy nagyon kicsi, Fejér megyei faluban, Guttamásiban. Amikor már tudtam írni, mindig én írtam az ott élő rokonoknak a leveleket, üdvözlő lapokat, és azt így kellett megcímezni: u.p. - utolsó posta – Isztimér. Ennyire kicsi falu volt.

apu_elemi_iskolai_ertesito0004.jpg

Apukám végigélte majdnem az egész huszadik századot. Annak minden békés, és vérzivataros korszakát.

Úriszabónak tanult, mert édesanyja, az én nagymamám, akit sajnos soha nem ismertem, azt akarta, hogy olyan munkája legyen, amit mindig meleg helyiségben végezhet. Ez nagyjából így is volt a Don-kanyari kitérőtől eltekintve.

apu_katonaruhaban.jpg

Dédelgetett álma volt, hogy szalont nyisson, de a háború közbeszólt. Utána jöttek az oroszok és elvitték az összegyűjtött szöveteket. Maradt az egyszemélyes szabóság élethosszig.

Minden emlékem ehhez kötődik. A műhelyhez. A panglihoz, ahogy ott ül és varr. Mindig. Reggeltől estig. A szabászasztalhoz, ahol sámlira állva a Népszabadságot kiterítve postásironnal rajzolom a betűket. A Singer varrógéphez, aminek levettem a szíját és önfeledt örömmel hajtottam.

Legelső emlékeim, hogy a pangli mellett egy felfordított hokedliban ülök, és az apu énekel. Mindig énekelt nekem. Népdalokat, magyar nótákat, katona dalokat, egyházi énekeket. Én is énekeltem a gyerekeknek megszületésük pillanatától.

Arra emlékszem, hogy sötét reggeleken melegíti a harisnyanadrágomat a cserépkályhán, beleráz, utána kéz a kézben megyünk az óvodába. Minden reggel.

Arra emlékszem, hogy minden tiltakozásom ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy hat éves koromtól németül kell tanulnom. Nem tudtam, miért, de tanultam becsületesen. Aztán egyszer azt hallottam, hogy egy családtag azt mondja róla, csak egy koszos sváb. Gyerek voltam, nem értettem, most már értem és büszke vagyok rá. Hogy egy koszos sváb lánya vagyok.

Arra emlékszem, hogy a zongoratanárnő azt mondta, tehetséges vagyok. És apukám vett egy zongorát, hogy gyakorolhassak.

Arra emlékszem, hogy bár szerette volna, ha nem az orosz nyelv lesz a választott nyelv, amit tanulni akarok, nem ellenezte a gimiválasztásomat. Biztatott és segített.

Arra emlékszem, hogy mennyire izgult az egyetemi felvételim előtt és mennyire vigasztalt, amikor helyhiány miatt elutasítottak. Talán ő tudta, hogy valóban miért. Csak annyit mondott: akkor dolgoznod kell.

Arra emlékszem, hogy az első pillanatban megérezte, hogy a férjemben megbízhat. Hogy olyanokat is elmondhat neki, amiket nekem nem, mert védeni akart.

Arra emlékszem, hogy az első unokáját olyan rajongással vette körül, hogy az szinte elképzelhetetlen. Még most is a fülemben cseng, ahogy rám szól: Zsuzsika, ne kiabálj azzal a kislánnyal. Pedig nem kiabáltam vele, csak lehet, felemeltem egy kicsit a hangomat.

Emlékszem a bennem élő fájdalomra, hogy a második unokájának születését már nem élte meg.

Arra emlékszem, hogy a bukaresti kiküldetésünkkor már a repülőtéren könnyes szemmel azt kérdezte: Zsuzsika, hát tényleg elmentek?

elsoaldozas0012_1.jpg

Sokan irigyelték de még többen tisztelték. Azok bántották a legtöbbet, akiknek a legtöbbet adta: a rokonai. Csak remélni merem hogy a kiközösítés hosszú évekig tartó fájdalmán mi enyhíteni tudtunk. Hogy erőt adott neki az ismerősök, a vevők megbecsülése. Hogy szereztünk neki boldog perceket. Mert minden percért hálás volt, minden együtt töltött órát megköszönt.

23 éve ez a nap különleges jelentőségű. Más mint a többi. Mert ez a nap az apukám születésnapja.

A bejegyzés trackback címe:

http://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr7312541911

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.