A napokban olvastam valahol a felcsúti kisvasutat említve ezt a szóösszetételt: felcsúti Disneyland. Nem akarok párhuzamot vonni, de azóta is motoszkál a fejemben a szerbiai Bambi park és a romániai scornicești stadion története. Talán a kisvasútnak, vagy az arénának nem az lesz a sorsa, mint a másik két létesítménynek, minden esetre tanulságos lehet a sorsuk.

Hogy mi az azonosság? Mindhárom esetben az ország első emberének kicsiny szülőfalujának túlméretezett, hogy úgy mondjam megalomán beruházásáról van szó. A kisvasutat gondolom nem kell bemutatni, de nézzük mi is az a Bambi park?

bambi_park_egykor.jpg

                                             A működő Bambiland 

A Bambi park, vagy ahogyan gyakrabban emlegetik, Bambiland a 90-es években Požarevac büszkesége volt, majd a város szégyenfoltja lett. Felveri a gaz, a játékok egyenesen veszélyesek a gyermekek számára, mert annak ellenére, hogy a park zárva van, azért csak be-belógnak a vásott kölykei.

bambi_park_pusztus.jpg

A Bambi parkot Slobodan Milosević fiának, Marko Milosevićnek cége, a Madonna és a Bambi befektetési konszern építették egy olyan 2,5 hektáros telekre, amit a család a várostól ingyen kapott. A beruházás közel 380 ezer dollárba került, amire a pénzt jellemzően devizaspekulációkból hozta össze az ifjú Milosević.

bambilend-pozarevac-12.jpg

                              A fabódék hajléktalanok menedékei

A parkot 1999-ben, a NATO bombázások idején nyitották meg. Slobodan Milosević 2000 október 5-i bukása után a város úgy döntött, hogy a területet visszaveszi a családtól. Bambiland 2005-ben bezárt, azóta pusztul. A terület nagyobb része jelenleg a város tulajdona, kisebb hányada a Milosević családé, és úgy tudni, bár hivatalos ajánlat nem érkezett, hogy Marko 100 ezer eurót kér érte.

bambilend-u-tekst.jpg

                      Egykor jobb napokat látott szökőkút

Požarevac 47 ezer lakosú város Belgrádtól 80km-re és arról nevezetes,hogy itt született az utolsó jugoszláv elnök Slobodan Milosević. Háborús bűntettekkel vádolták, Hágában bíróság elé állították, a scheveningeni börtönben halt meg 2006-ban. A fia Marko, Bambiland megálmodója anyjával együtt Putyin vendégszeretét és Oroszország politikai menedékjogát élvezi 2000 október óta.

Scornicesti romániai kisváros Olt megyében, a környező településekkel együtt valamivel több, mint 10 ezer lakosa van. Híres szülötte a Kárpátok géniusza, Nicolae Ceaușescu. A faluban, aminek Ceaușescu városi rangot adott, a falurombolások kellős közepén 1988-ban átadtak egy, az akkori legmodernebb technikával, német szakemberek közreműködésével épült 25 ezer férőhelyes stadiont, amit nemes egyszerűséggel Stadion Viitorul, a jövő stadionjának neveztek el. Emlékeznek? Abban az évben több tízezren tüntettünk a Hősök terén a romániai falurombolás ellen. 

scornicesti_stadion_2.jpg

                             A jövő stadionja ma

A hatalmas stadion ma az enyészeté, a földszintjén varrodák és karosszéria műhely működnek, az egykori játékos lakásokban szociálisan rászorult családok élnek.

scornicesti_stadion_3.jpg

                                  Szociálisan rászoruló családok lakják

Habár Ceaușescu nem volt kifejezetten focirajongó, sőt a stadionban sem járt egyszer sem, a Viitorul Scornicești – FC Olt klub vezetése a család tagjai közül került ki. Óriási pénzekkel gazdálkodhattak, megengedhették maguknak, hogy a legjobb játékosokat szerződtessék, ennek ellenére a géniusz és felesége 1989 december 25-i halálát követő évben a csapatot a harmadosztályba sorolták.

Csak eszembe jutott. 

Negyven évvel ezelőtt, 1977. szeptember 21-én járt szerencsétlenül a Malév TU-134-es típusú, HA-LBC lajstomjelű repülőgépe Bukarest mellett, Urziceni-ben. A katasztrófát 24-en túlélték, 29 fő, köztük a nyolc fős személyzet életét vesztette. A repülőgép pilótái a kormányőrséghez tartoztak, nem a Malév állományának tagjai, hanem hivatásos tisztek voltak. Azt mondják, hogy a katasztrófát a kormánygépként használt TU-134A és a Malév flottában repült TU-134 közötti különbség is okozhatta, okozhatta a magasságmérő hibás beállítása, vagy éppen a személyzet rutintalansága.

ha-lbc-00675-big_iho.jpg

A repülést szolgálták c. könyvben, az azóta sajnos elhunyt egykori repülésbiztonsági kollégám, aki a légitársaság kivizsgáló bizottságának tagjaként a helyszínen járt, így mesélt az eseményről:

 „(...) Egy bekövetkezett repülőesemény kapcsán szeretnék néhány olyan dolgot elmondani, ami valószínű nagy érdeklődésre tarthat számot. Mondok egy dátumot: 1977. szeptember 21. Bukarest.

A történet röviden: jött a Malév IST-BUH járata, HA-LBC Bukarest felé, és ha jól emlékszem 16.58-59-kor a gép eltűnt az irányítás képernyőjéről. Minden jel arra mutatott, hogy lezuhant. Na, most innentől kezdve minden szempontból minden olyan homályos volt, hogy az eszméletlen. Elmondom neked, hogy mire alapozom ezt a homályt, nehogy félre értse valaki. Eltűnt egy repülőgép. Hol? Emberek beszóltak, hogy nagy fényt láttak Urziceni mellett, ami ha jól emlékszem légvonalban kb. 23 km-re van Bukaresttől, az Otopeni repülőtér megközelítési vonalában. Este lett, mire valaki kiment, mire megtalálták a gépet. Addig semmi információ nem volt, nem tudtak semmit sem. Azt, hogy hányan élték túl a balesetet és hogy hányan haltak meg, azt is úgy állapították meg, hogy megszámolták, hány élő van, és mennyi volt az utaslétszám. Nem tudtak korrekt adatokat mondani.” 

ha-lbc_bukarest_iho.jpg

„(...) Mint szakértőket, busszal kivittek minket a repülőtérre, ott az első emeleten volt valami tárgyaló, és ebből a helyiségből se ki, se be nem mozdulhattunk. Ha ki akartál menni, a security mindenhol ott volt. Napokig az egész bizottság be volt zárva. Körülbelül a harmadik napon engedtek ki minket a helyszínre. A városba való megérkezéskor átéltük az első sokkot, és itt ért minket a következő döbbenetes élmény: mező szélén egy kis erdő, inkább csalitos volt, ahova a fák közé gyakorlatilag vízszintesen belerepült a repülőgép kb. 2-3 méter magasságban. Kiirtotta ezt a kis erdőt, utána a futói már gurultak a földön. A földön voltak a kerekei! Azt, hogy miért nem szálltak fel, csak próbáltuk kitalálni. Talán a legelső becsapódásnál, amikor elkaptak egy fát, a pilóták már nem voltak eszméletüknél, esetleg már meg is haltak és nem tudtak olyan manővereket végrehajtani, ami még segíthetett volna.”

ha-lbc_bukarest_iho_2.jpg

„(...) Lehetett látni, hogy a gép valódi katasztrófáját az okozta, hogy a gurulás közben keresztezte az útjukat egy L alakú árok, vagy csatorna. Ennek mindkét szárába belerohantak, az orrfutó eltört, úgy hogy amikor ezeken az árkokon átbukdácsoltak, a gép eleje már teljesen roncsolódott, ezután a hajtómű is leszakadt. De már mikor a gép eleje roncsolódott, akkor vele együtt az első kabin is, az első tizenvalahány sor egy kupacban teljesen össze volt gyűrődve. Viszont a gép alsó része teljesen megmaradt. A felső, mint egy tepsi kiégett. A gépben még nagyon sok üzemanyag volt, hiszen úgy jött megtankolva IST-ból, hogy a bukaresti leszállásnál ne kelljen tankolni. A repülőgép 8 fős személyzete mind elöl volt, így ők valamennyien életüket vesztették:

Bakcsi Miklós - főpilóta

Fejes Péter - másodpilóta

Bohner András - rádiós

Révbíró László - rádiós navigátor

Bocskay László - hajózó szerelő

Kissné Kiss Annamária

Gaál Katalin

Jánosikné Harmath Katalin - légiutaskísérők

 A repülőgép kettétört, megállt a földön, körülötte voltak kisebb tüzek, de nem akkora, hogy minden égett volna. A megmaradt rész legelső sorából az utasok el kezdtek kiugrálni, aztán kiabáltak a többieknek, hogy gyertek erre, gyertek. Mindenki rohant ki, kiszálltak a földön a gépből. Egy utas eltörte a bokáját, mert rosszul lépett. A gép hátsó részében utazók közül két török állampolgáron kívül senki nem halt meg. Ők azért, mert nem értették a magyar szöveget és hátrafelé akartak menekülni, mivel látták, hogy elöl tűz van. De mire hátra mentek, addigra a tűz elérte őket.”

„(...) Még egyszer mondom, hogy egy repülőgép, ami vízszintesen repül 2-3 méter magasban a föld felett, azon műszaki hiba nem nagyon lehet. A hangrögzítő visszahallgatásakor hallottuk, hogy az irányítás folyamatosan beszélt románul a saját gépeivel. A Malév gép egyáltalán nem tudott kommunikálni az irányítással. Ez nem lehet feltétlenül rossz, de az, hogy megállás nélkül románul beszéltek, nem is angolul, nem is oroszul, ez minket teljesen padlóra küldött.”

ha-lbc2_iho.jpg

 

Fotók: IHO

Szeptember 16-án harmadszor gyűltek össze Mostarban a világ legjobb sziklaugrói. A Red Bull Cliff Diving World Series hat városban rendez versenyeket, közéjük tartozik Mostar is.

A világ legszebb folyópartján több mint 17 ezren csodálhatták az UNESCO világörökségéről, az Öreg-hídról a smaragzöld Neretvába ugró sportolók gyakorlatait.

A nők versenyét az amerikai Cesilie Carlton, a férfiakét a brit Gary Hunt nyerte.

Nézzék és gyönyörködjenek az egyedülálló környezetben végrehajtott szemet gyönyörködtető ugrásokban.

 

Évek óta napirenden van a nyugat-szerbiai Morava repülőtér bekapcsolása a nemzetközi polgári légiforgalomba. A helyi önkormányzatok erőteljesen támogatják, de a tervnek ellenzői is vannak.

Akik támogatják a „vegyes” repülőtér létrehozását, a szomszédos országok adataival példálóznak: Szlovéniának négy, Horvátországnak hét, Bosznia-Hercegovinának négy nemzetközi polgári repülőtere van, míg Szerbiának, Macedóniának és Montenegrónak kettő-kettő.

aerodrom-morava.jpg

A Glas zapadne Srbije c. lap értesülése szerint a WizzAir és a Ryanair érdeklődést mutat, és írásban is jelezték, hogy a repülőtér beüzemelése esetén járatokat indítanának Isztambul, Milánó, Berlin, München és Párizs irányába. A közelben lévő ipari park valódi lehetőség a légi áruszállítás kihasználására.

A Morava repülőtér közvetlen környezetében ugyan csak 75 ezer ember él, de a régiónak két millió lakosa van. Ipari létesítmények és jelentős turisztikai központok vannak a közelben, az autópálya is mindössze 1,3 km-re van. Idegenforgalmi szakemberek szerint nagy az érdeklődés Nyugat-Európából a síparadicsom Kopaonik és Zlatibor, a gyógyforrásairól ismert Vrnjačka banja és Atomska banja iránt, amik Morava repülőtéréről kényelmesen és gyorsan elérhetők lennének. 

kopaonik.jpg

                                 Kopaonik

A repülőtérről már tavaly azt mondták politikusok, hogy néhány hónapon belül utasokat fog fogadni, de ezidáig ez még nem történt meg. Sokan gondolják, hogy az ígéretek a választási kampány része voltak, valós tartalom nem volt mögötte.

A védelmi miniszter egy tv adásban elmondta, hogy polgári repülőgépek fogadásának feltétele, hogy a katonai repülőtér, az állóhelyek és hangárok teljesen elkülönüljenek. Nem zárkóznak el előle, hogy a repülőtér „vegyes” legyen, de a légierő gépeit el kell különíteni úgy, hogy a le-és felszálló polgári gépek azokat ne lássák, ami nemcsak biztonsági kérdés, de előírás is. Ehhez további beruházások szükségesek. A hadsereg már eddig is jelentős összegeket költött a repülőtérre, mert teljesen más koncepció volt 2012-ig. Katonai pénzekből építettek fogadó épületet, ezt átadnák a polgári forgalomnak, de további forrásuk nincs. Ha a katonai rész elkülönítését meg tudják oldani, akkor a honvédség elfogadja a „vegyes” repülőtér koncepciót.

aerodrom_morava_vadaszgepek.jpg

A repülőtér fejlesztésére, modernizálására a védelmi minisztérium 12 millió euróján kívül 10 millió eurót adott Törökország, 3,5 millió eurót Szerbia-Montenegró légiforgalmi irányító szolgálata és 2-2 millió eurót más minisztériumok és a belgrádi repülőtér.

A pilóták egyesületének elnöke, Boriš Mandić nyugalmazott alezredes viszont azt mondta, hogy a repülőtér polgári célú felhasználásának ötlete pusztán politikai blöff, és szkeptikus a kérdést illetően. Felrója, hogy a szakmát nem kérdezték meg és véleménye szerint van három ok, ami miatt a projekt irreális.

Az alezredes szerint, mivel a legkisebb katonai mozgás is azt követeli meg, hogy a repülőteret lezárják, ez a kereskedelmi légitársaságok számára hátrányos. A másik probléma az időjárás. Szerinte senki nem vizsgálta az elmúlt 50 év időjárási jelentéseit, nem nézte meg, hányszor volt köd a nyári hónapokban. A köd 10-15 méterre ereszkedik a pályára, szinte nulla látást eredményezve. A harmadik dolog: hatalmas pénzt adtak ki két létesítményre, a fogadóépületre és az irányító toronyra, de senki nem fordított figyelmet a pálya felújítására. Mindenki szeretné, hogy legyen repülőtér, de nem tudják, hogy az üzemeltetés költségei olyan óriásiak, amit az önkormányzat költségvetése nem bír el még egy hónapig sem. "Ezek irreális tervek" - mondta az alezredes.

Más források másra is rávilágítanak: Szerbia az egyetlen a volt jugoszláv tagköztársaságok közül, ahol elfogadták a repülőterek koncessziójának törvényét. Úgy tudják, hogy szerződést kötöttek az Etihaddel, amiben többek között szerepel, hogy 400 km-es körzetben nem nyitható polgári repülőtér. Ezért a körön belüli repülőtereket koncesszióba adják, amiket minden valószínűség szerint a miniszterelnök, Aleksandar Vućić barátai fognak megkapni az Egyesült Arab Emirátusokból, vagy Szaúd-Arábiából. Ez az oka, amiért nem nyílik meg sem Morava, sem Ponikve, vélik a magukat azért megnevezni nem kívánók.

A Lađevci faluban lévő Morava katonai repülőteret 1967-ben építették. Vadászbombázó egységek páncéltörő helikopteres egységek állomásoztak/állomásoznak itt. A vadászbombázók F-84 Thunderjettel, G-4 Super Galeb és J-22 Orao típusú gépekekkel repülnek, a helikopter egység Gazella típusú gépket használ.

soko_g-4_super_galeb.jpg                                               SOKO G-4 Super Galeb                                          

Az első polgári repülőgép 2011 október 5-én szállt le, onnantól kezdve az addig kizárólag katonai repülőteret „vegyes” repülőtérként tartják nyilván. Akkor az utasok között volt Boris Tadić elnök és több miniszter is. A tervek szerint 2012 tavaszán a repülőteret meg kellett volna nyitni a 100 személyesnél kisebb kereskedelmi repülőgépek előtt.

A szkeptikusokkal szemben tartja magát az a vélemény, hogy kis befektetéssel a meglévő infrastruktúra alkalmassá teszi a Morava repülőteret járatok fogadására, sőt még Nisnél is kedvezőbb feltételeket tud nyújtani. A belgrádi és a nisi repülőtér után ez a harmadik nemzetközi repülésre alkalmas légikikötő Szerbiában.

aerodrom-morava-_2.jpg

 

 





A mai európai iszlám terrorizmus már a 90-es évek elején megszületett Boszniában Izetbegović mudzsahedjeivel. Ezt és nem kevesebbet állít könyvében a horvát politikus és történész, a néhai elnök fia, Miroslav Tudjman.

„A Rubikon másik oldala – Alija Izetbegović politikai startégiája” című könyvében részletesen foglalkozik azzal, hogyan jelentek meg a boszniai háború idején a bosnyák hadseregben a mudzsahedek, a „szent harcosok”, „iszlám önkéntesek”. Iszlám fundamentalistákról van szó, hivatásos harcosokról, fizetett zsoldosokról, akik már 1992 februárban megjelentek. Különböző országokból érkeztek. Iráni mudzsahedek voltak az elsők, őket követték harcosok Szaud-Arábiából, Palesztinából, Jordániából, Jemenből, Afganisztánból, Katarból. A legnagyobb katonai tapasztalattal és tudással rendelkezők Egyiptomból, Algériából , Marokkóból és Tunéziából érkeztek. A libanoni Hezbollah tagjai, akiknek ugyancsak voltak katonai tapasztalataik, Fojnica mellett egy táborban képeztek ki katonákat, rendőröket és vezetőket Bosznia-Hercegovina hadseregének. 

miroslav_tudjman.jpg

                                                       Miroslav Tudjman

A beutazásuk alaposan elő volt készítve. Először Zágrábba érkeztek, onnan Splitbe, majd humanitárius segélykonvojjal Travnikba és Zenicára mentek a gyűjtőközpontokba. 

Egyik vezetőjük, Abu Hamza tanúsítja, hogy Mustafa Cerić vallási vezető kérésére jöttek „megvédeni” muzulmán testvéreiket. Azon kívül, hogy erkölcsileg, katonailag támogatták a boszniai hadsereget, ez jó lehetőség volt számukra, hogy behatoljanak Európába. 

A szudáni Elfatih Hassanein alapítója és igazgatója volt a "Segítség a harmadik világnak" alapítványnak (TWRA), amit 1987-ben alapítottak Bécsben. Ők 1992-ben jelentős összeggel támogatták a fegyverhasználat oktatását. A pénz az iszlám országokból az Erste Bankon keresztül érkezett Bécsbe. 

twra.png

Alija Izetbegović 1994. január 1-jén levelet írt az alapítványnak, miszerint a bank bécsi fiókjában vezetett számláról az alapítvány elnöke önállóan felvehet 1000 dollárt, 500 ezer dollárig dönthet kifizetésről, de pénz felvételéhez a kuratórium legalább három tagja szükséges, az 500 ezer dollárnál nagyobb összeghez szükséges az ő jóváhagyása is.

A legnagyobb támogatók, a szaudiak, 1992 és 1995 között a TWRA-n keresztül 350 millió dollárt juttattak a „boszniai muzulmánok megsegítésére”. A legnagyobb donátor Szaud Arábia volt, de érkezett pénz Törökországból, Bruneiből, Malajziából is. A titkos adakozók között volt az szaudi emigráns Osama bin Laden is. Ugyanakkor a TWRA csak egy volt a „humanitárius” szervezetek közül, amik a fegyveres kiképzést és a mudzsahedek érkezését finanszírozták. 

A mudzsahedek nemcsak harcosoknak érkeztek az országba, hanem ezeknél a szervezeteknél dolgoztak segítőként, agitáltak az Al-Kaida, a Hezbollah és a Hamasz mellett. Volt, akik csak azzal foglalkoztak, hogy kiképezzék azokat a helyieket, akik mudzsahedek akartak lenni. 

Közép-Boszniában szinte nincs olyan megye, ahol nem hoztak létre vallási, katonai tábort. A bosnyák hadsereg katonai vezetése, és a politikai vezetés is hallgatólagosan támogatta a „vallási alakulatok” megalakítását, amik olyan mudzsahedekből álltak, akik speciális vallási képzésen estek át. 

el_mudzsahid.jpgA 7. muzulmán brigádot 1992. decemberben alakították ki, mint gyors reagálású egységet Zenica, Travnik és Kakanj környékén. A legismertebb és a legjobb brigád volt a boszniai hadsereg 3. csapattestének állományában. A kezdetektől muzulmánnak nevezték, mert tagjai csak gyakorló hívők lehettek, a brigád jelvényeire arabul írták a feliratokat és a csatákba Allah akbar kiáltással indultak. 

Az egység több háborús bűncselekmény elkövetéséért felelős. 1993. január 13-án Dusina faluban a Horvát Védelmi Hadsereg tagjai és civilek lemészárlásáért, horvát falvak lerombolásáért és lakosaik elűzéséért Busovača járásban 1993 januárban. Gyújtogatásokért Zenice és Travnik környékén 1993 nyarán. Számos bűncselekményt követtek el a helyi lakosok, és nemcsak horvátok és szerbek, hanem muzulmánok ellen is a külföldi mudzsahedek. Az ok „vallási tisztogatás” volt. 

A mudzsahedek száma Boszniában változó volt. Izetbegović szerint több mint háromszázan voltak, de Abu al-Maali, az El Mudžahed egység utolsó parancsnoka (feloszlatták 1996. február 26-án) kijelentette, hogy a mudzsahedek száma Boszniában 5-6 ezer fő. A reális szám valójában néhány ezer lehetett. A mudzsahedek nem egy nagy egységet hoztak létre, hanem több kisebbet, amiket egy tanács irányított. 

el_mudzsahid_2.jpg

A boszniai muzulmánok többségét taszította az erőszakos iszlamizáció és a mudzsahedek házasságkötése a helyi lányokkal (mert a „szent harcosoknak” volt feleségük és gyerekeik a saját országukban, valójában itt a többnejűségről volt szó) és néhányan a boszniai hadsereg vezetéséből is szerették volna megfegyelmezni a mundzsahed egységet, de nem mertek szembemenni az uralkodó politikával, ami támogatta jelenlétüket és működésüket.

A mundzsahedek legalizálni akarták státuszukat, ezért a tanácsuk kérte Szarajevótól, hogy ismerje el az El Mudžahed brigádot mint a boszniai hadsereg független egységét. 

Rasim Delić a boszniai fegyveres erők főparancsnoka 1993. augusztus 13-án parancsba adta az El Mudžahed brigád beillesztését a 3. hadtest parancsnoksága alá, így a külföldi mudzsahedek legálisan a boszniai hadsereg része lettek. Az El Mudžahed egység jól felfegyverzett és kiválóan képzett csapat volt, erős katonai támogatója és kulcsfontosságú tényezője a hadseregnek. Katonái fanatikusan bátor harcosok voltak.

el_mudzsahid_3.jpg

A daytoni békeegyezmény 1995 végén Bosznia-Hercegovinának végre békét hozott, a mudzsahedeknek azonban egyáltalán nem tetszett. Úgy tekintették, mint az iszlámért folyó harc elárulását. Az ok egyszerű volt: az egyezmény tartalmazott egy olyan rendelkezést, hogy a nem „helyi eredetű” katonai erőknek 30 napon belül el kell hagyniuk az ország területét. Ez határozott kérése volt az Egyesült Államoknak Izetbegović felé.

A könyv szerzője szerint Izetbegović 1995. december 10-én, négy nappal a békeszerződés aláírása előtt Zenicán találkozott az El Mudžahed brigád vezetőivel, Abu al-Maalijemmel és Anwar Shaabannal, amin részt vettek a boszniai hadsereg vezérkarának tisztjei is Rasim Delić tábornok vezetésével, és a 3. hadtest parancsnoka, Sakib Mahmuljin tábornok. Izetbegović a találkozón megerősítette, hogy a daytoni egyezményt alá fogja írni és az El Mudžahed egységet átalakítják. 

_anwar_shaaban_2050081722-17240.jpgTalányos az egyiptomi születésű Anwar Shaaban sorsa, aki négy nappal ezután a megbeszélés után négy társával együtt meghalt. 1995. december 14-én a katonai rendőrség egy ellenőrzési ponton tüzet nyitott a gépkocsijukra. Találtak nála egy naplót, amit 1995 november 21 és december 14 között vezetett, vagyis a daytoni békeegyezmény aláírása napjától haláláig. A naplóból kiderül, hogy a mudzsahedek nem voltak felkészülve arra, hogy elhagyják az országot. Azzal fenyegetőztek, hogy más eszközökkel fognak harcolni. Abu Hamza egyenesen kijelentette, hogy „nem fogunk elmenni, nem adjuk vissza a fegyvereinket”. „Ha elhagyjuk is a katonai egységünket, a fegyvereket elrejtjük. Ha kitesznek minket a hadseregből, missziós munkát fogunk folytatni” - mondták.

Hogy a mudzsahedek egy része ott maradt az országban, már 1996 februárban kiderült, amikor az IFOR rajtaütött egy humanitárius szervezet kiképző központján Fojnica mellett, letartóztatott három iráni kiképzőt, és a szervezet nyolc munkatársát. Fegyvereket és robbanó anyagokat koboztak el.

ifor_1996.jpg

                                 IFOR 1996 február

A mudzsahedek az ún. „muzulmán faluban” éltek együtt, megnősültek, útlevelet kaptak, beilleszkedtek a társadalomba és láthatatlanná váltak a nemzetközi erők számára. Washington kifogásolta, hogy megsértették a daytoni szerződést, mire Izetbegović azt válaszolta Bob Dole és Joseph Lieberman szenátoroknak, hogy „nem áll összhangban népünk erkölcsi elveivel, hogy elzavarja azokat az embereket, akik a mi oldalunkon harcoltak és nincs hova menniük, mert a saját országukba nem térhetnek vissza.”

Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi erőknek és az amerikaiaknak elégséges bizonyítékuk volt arra, hogy a mudzsahedek menedéket kaptak Boszniában és folytatták radikális iszlamizációs tevékenységüket, volt közöttük, aki terrorakciókban is részt vett, ezeket az eseteket azonban sem az amerikai sem az európai politika nem akarta „túldimenzionálni”, megvédendő a törékeny békeszerződést.

wtc_szeptember_11.jpg

                           Word Trade Center 2001. szeptember 11.

Szeptember 11. azonban radikálisan megváltoztatta a nemzetközi és az amerikai politika hozzáállását a terrorizmus kérdéséhez. Az ikertornyok elleni merényletet végrehajtó repülőgépeltérítők csoportjának legismertebb tagja Mohamed Atta volt, aki meg nem erősített információk szerint 1999-ben Bočinjban tartózkodott. Más források szerint bin Laden választotta ki a repülőgép eltérítésre Nawafa al-Hazmijat és Khalida al-Mihdarat, Boszniában harcolt mudzsahedeket. Szeptember 11 után Izetbegović többé már nem volt az a hiteles politikai vezető, akit Amerika tisztel, és az ikertornyok megtámadása után egy hónappal egészségügyi okokra hivatkozva lemondott pártelnöki pozíciójáról. Szarajevó hatékony harcot indított a terrorizmus ellen. 

miroslav_tudjma_druga_strana_rubikona.jpgEzek a gondolatok Miroslav Tudjman könyvében jelentek meg, aki számos dokumentum segítségével Izetbegović politikai filozófiáját, stratégiai céljait elemzi, az okokat, amik miatt a béketerveket kijátszotta. A szerző szerint a könyv előfeltétele a bosznia-hercegovinai politikai és háborús események megértésének.

 

 

Forrás: vecernji.hr

 

 

1992 óta gyilkolták egymást a délszláv polgárháborúban szerbek, horvátok, bosnyákok, a nemzetközi közösségek békefenntartókat küldtek szinte semmi jogosítással, béketerveket dolgoztak ki, amiket valamelyik fél biztosan nem írt alá, és folyt az öldöklés. Szarajevó 1992 május óta blokád alatt volt, az emberek éheztek és fáztak. A belvárosban lévő Markale csarnok mögött lévő Városi piac egyike volt azoknak a helyeknek, ahol az ostrom ideje alatt is be lehetett szerezni élelmiszert. 

marklale.jpg

1995. augusztus 28-án délelőtt 11 órakor öt erős robbanás hallatszott. A 120 mm-es löveggránátokat a Trebević irányából lőtték ki, a piac északi bejáratánál robbantak fel és megöltek 43 embert, több mint 84-et megsebesítettek.

Nem ez volt az első támadás a piac ellen. 1994. február 5-én déli 12 órakor a szerb hadsereg egyszer már megtámadta az élelmet beszerzőket. Abban a támadásban 68-an vesztették életüket és 144-en sérültek meg. 

markale-620x350.jpg

Az 1995. augusztus 28-i támadás volt az utolsó, amit végrehajtottak a város ellen, mert végre megindultak a NATO egységek és megtörtént az első katonai beavatkozás, megkezdődött a „Szándékos erő” akció. Ezzel a szerbek katonai-politikai vezetését rákényszerítették, hogy feloldják Szarajevó blokádját, és visszavonják a tüzérséget a főváros körüli hegyekről. 

f-16_deliberate_force.JPG

                                  F-16-os a NATO "Szándékos erő" akcióban

A mészárlás körülményeinek kivizsgálását ENSZ katonák végezték, a jelentéseik titkosak voltak, ami számtalan találgatásra adott lehetőséget a médiában és a lakosság körében is. A híresztelések arról szóltak, hogy a kivizsgálók nem tudják meghatározni a helyet, ahonnan a gránátokat kilőtték. Ezeket a találgatásokat a szerb hatóságok erőteljesen támogatták éppúgy, mint az 1994-es véres támadás után is, és megpróbálták a felelősséget a boszniai hadseregre hárítani. Azzal vádolták a bosnyák kormányt, és személyesen Izetbegović elnököt, hogy saját lakosságát bombázta azért, hogy nemzetközi felháborodást és beavatkozást érjen el. 

Az ENSZ közgyűlésnek 1999-ben benyújtott vizsgálati anyag azonban egyértelműen megállapította, hogy mind az öt gránátot a Szerb Köztársaság hadserege lőtte ki. 

_milosevicdragomir_big.jpg

Dragomir Milošević tábornok hágai bírósági tárgyalásán tanúként hallgatták meg David Harland-t, az ENSZ civil ügyek boszniai szektorának volt vezetőjét, aki elismerte felelősségét annak a mítosznak az elterjedésében, hogy az UNPROFOR nem erősítette meg, ki lőtte ki a gránátokat a Markale piacra 1995 augusztusában. 

A támadás napján Rupert Smith az UNPROFOR parancsnoka kijelentette, hogy „nem világos, hogy ki lőtte a gránátokat.” Mondta ezt annak ellenére, hogy „az UNPROFOR hírszerzési egysége már rendelkezett olyan technikai jelentéssel, ami kétségtelenné tette, hogy a lövedékek a Szerb Köztársaság hadseregének lukovicai egységétől  érkeztek” - vallotta Harland

david_harland.jpg

                                              David Harland Hágában

David Harland volt, aki azt tanácsolta Smith tábornoknak, hogy semleges állításokat tartalmazó jelentést terjesszen elő, hogy „ne figyelmeztessék a szerbeket, tudván, hogy készül a NATO légitámadás az állásaik ellen”, és "ne sodorják veszélybe az ENSZ erőket, akik akkor a szerb hadsereg ellenőrzése alatt álló területeken voltak". 

stanislav-galic160413.jpg

                                           Stanislav Galić Hágában

A Markale piac elleni támadásért a hágai nemzetközi bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte Stanislav Galićot, a szerb hadsereg Szarajevó-római hadtest parancsnokát. A 2006-ban meghozott ítéletben olvasható: „ez a támadás példa arra, amikor civileket szándékosan céloznak meg.” 

markale-52216-3.jpg

                                A Markale piac a 2000-es évek elején

A Szarajevóban töltött évek alatt megszámlálhatatlanul sokszor mentünk el gyalogosan, kocsival a piac mellett, sokszor vásároltunk is ott és a történtek ismeretében mindig valamiféle megilletődöttséggel jártam a sorok között. A maléves kolléganőnk ezen a napon nem dolgozott. Talán 200 méterre laktak a piactól, a Marsala Titan, és a háború alatt gyakran jártak ők is ide vásárolni. Ezen a napon az édesanyja nem engedte, hogy ő menjen le... és az anyukája többet nem jött haza.

Az áldozatok hozzátartozói és a túlélők köztünk járnak. Az elvakult gyűlölet azóta is szedi áldozatait és mi úgy tűnik, nem tanulunk.

 

 

 

 

 

 

 

Retro festésű repülőgép szállt le augusztus 24-én reggel a belgrádi Nikola Tesla repülőtéren. A reggeli órákban landolt az LH1406 Frankfurt-Belgrád járata, amit a légitársaság D-AIDV lajstromjelű repülőgépe teljesített a korabeli festéssel, ezzel ünnepelve fél évszázados menetrend szerinti járatát a szerb fővárosba.

lufthansa_50_3.jpg

                                         2017. augusztus 24. 

A Lufthansa 1966-ban nyitott irodát Belgrádban, és 1967. augusztus 26-án indította első menetrendszerint járatát Boeing 727 típussal. A Frankfurt-Belgrád közötti út akkor négy órát tartott, müncheni és budapesti leszállással. Szinte a belgrádival egy időben nyitotta meg a német légitársaság Jugoszlávia másik városába, Zágrábba induló járatát.

lufthansa_50_2.jpg

                                       1967. augusztus 26. 

A Lufthansa Csoportnak jelenleg heti 63 járata van Szerbiából. (Lufthansa 27, Austrian Airlines 18, Swiss 16, Eurowings 2).

Az alatt a néhány hónap alatt, amíg 1992-ben működhettek koncentrációs táborok Prijedor környékén, a szerb hadsereg és rendőrség rettenetes bűnöket követett el a bosnyák, horvát és más nemszerb civil lakosság ellen.

Az Omarska és a Keraterm táborokban átélt iszonyatokról már írtam, ez a hónap a negyedszázados visszaemlékezésé.

Néhány nappal ezelőtt a hozzátartozók és a megemlékezők a hagyományos 250 szál rózsával mentek fel a Vlasić-hegyre a Korićanske sziklához.

trnopolje_koricanske-stijene-anniversary-faktor_ba.png

                         Rózsák a Korićanske sziklánál

Huszonöt évvel ezelőtt, 1992. augusztus 21-én 224 ártatlan civilt gyilkoltak meg itt kegyetlenül.

Azon a napon a Trnopolje koncentrációs táborban közel 1200 foglyot zsúfoltak autóbuszokba és teherautókra azzal a magyarázattal, hogy máshová szállítják őket. Egy szemtanú, aki akkor a táborban volt elmondta, hogy amikor a buszok megjelentek, az emberek elkezdtek lökdösődni, hogy minél előbb felszállhassanak rájuk. Mert nem is sejtették, hogy mi lesz a sorsuk.

trnopolje_camp.jpg

                                      Trnopolje koncentrációs tábor

A konvojt a prijedori rendőrség bevetési egysége és a területi védelmi egység tagjai kísérték. A parancs szerint az Ugar folyónál a Vlasić-hegyen megálltak, és a későbbi bírósági vádirat szerint több mint 150, azóta pontosan tudják, hogy 224 férfit elkülönítettek. Őket a Korićanske sziklához vitték.

Ott megparancsolták az embereknek, hogy szálljanak le és álljanak kettős sorba. Ezután újabb parancs érkezett, hogy térdeljenek le. És akkor hátulról lelőtték őket. Az áldozatok a völgybe zuhantak. A szerb katonák, rendőrök 6-7 kézigránátot dobtak közéjük, hogy „biztos legyen, hogy senki nem éli túl", és akik még ezt is túlélték, azokba belelőttek. 

trnopolje_koricanske-stijene-anniversary-faktor_ba_png_2.jpg

                              A sziklán

Mindezek ellenére, szinte hihetetlen módon tizenkét embernek sikerült megmenekülnie.

Egyikük, a ma Norvégiában élő Husein Jakupović azt vallotta, hogy a tömeggyilkosság elkövetése után két nappal a szerb katonák a holttesteket elkezdték elégetni. Neki úgy sikerült életben maradnia, hogy amikor lőni kezdtek, ő leugrott a szikláról és egy párkányra esett.

„A szerb katonák megparancsolták, hogy szálljunk le a buszról és kettesével álljunk a sziklára. Kicsivel később megparancsolták, hogy térdeljünk le. Letérdeltünk és akkor elkezdtek lőni. Az emberek lezuhantak a völgybe. Én leugrottam egy kiszögellésre...”

„Éreztem, hogy valaki rám esett, nem láttam, hogy ki az. Odanyomtak a sziklához. Ez körülbelül délután fél ötkor volt. Egész éjjel ott voltam a sziklán, az emberek estek le mellőlem. Hallatszott, hogy van még, aki él, a szerb katonák, akik terepszínű egyenruhában voltak, kézigránátot dobtak le, és lelőtték őket a szikláról.”

trnopolje_koricanske_stijene_godisnjica_anadolj_02.jpg

                              Az áldozatok a mélybe zuhantak

Sikerült elkúsznia egy bokros részre. Ott, ahogy állította, meztelen holttesteket látott, amikről nyilvánvaló volt, hogy korábban ölték meg őket, mert „a csoportunkból senkinek nem parancsolták meg, hogy vetkőzzön le.” Onnan tovább kúszott a folyóig és megbújt egy szikla mögött. Hallotta, hogy a szerb katonák arról beszélnek, hogy hiányzik egy-két ember. „Gondolom számoltak minket. Másnap megint jöttek és lemásztak a holttestekhez. Összegyűjtötték őket halomba, láttam a füstöt és éreztem a szagot...”

Jakupovićot néhány nap bolyongás után az erdőben szerb katonák letartóztatták és előbb a közeli parancsnokságra, majd Banja Lukára szállították, ahol két és fél hónapig a rendőrségi fogdában tartották, majd szabadon engedték. Nem mondta meg, hogy a lövöldözés túlélője. De nemcsak a sziklai tömeggyilkosságot élte túl. 1992. május 24-én tartóztatták le, és túlélte Omarska és Keraterm borzalmait is.

Egy másik túlélő, Borislav Herceg szintén a konvojban volt. Neki akkor sikerült megszöknie, amikor a biztosítók – felfegyverzett civilek, tartalékos rendőrök, katonák – éppen egy útközbeni település fosztogatásával voltak elfoglalva.

trnopoje_birosag.jpg

                           Hat vádlott a boszniai bíróság előtt

A túlélők, a hozzátartozók és a táborlakók szövetsége nem tartja kielégítőnek sem a bíróság elé kerültek számát,sem a rájuk kirótt büntetést. Összesen 211 évet szabtak ki a bíróságok, de ahogyan a túlélők mondják, 224 ember életéért? Dušan Jankovićot, a prijedori közbiztonsági szolgálat parancsnokát a boszniai bíróság 2010 decemberben az említett tanúk vallomásának figyelembe vételével 27 év börtönre ítélte.

2013 februárban a boszniai fellebbviteli bíróság összesen 79 év börtönre ítélt négy egykori prijedori rendőrt legkevesebb 150 nemszerb civil haláláért a Korićanske sziklánál.

trnopoje_koricanske.jpg

Az eltűnt személyeket vizsgáló intézet a boszniai ügyészség engedélyére vár, hogy a Korićanske sziklánál nemrég feltárt tömegsírnál elkezdhessék az exhumálást. Feltételezik, hogy az 1992 augusztusban elkövetett tömeggyilkosság áldozatainak maradványait találták meg.

„Azt várjuk, hogy legkevesebb 80-100 áldozat maradványait sikerül megtalálni” -mondta az intézet munkatársa.

 

 

A tények makacs dolgok. Egyetértek azzal, hogy ha terrortámadásban akár egy ember is meghal, az is sok, ugyanakkor kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy támadások mindig voltak és minden valószínűség szerint a jövőben is lesznek.

Furcsa érzés támadások és áldozatok esetében százalékokról beszélni, és nekünk itt Európában a két százalék is sokkal több, mint amennyit szeretnénk, hogy legyen. Talán érdemes megismerkedni az amerikai Maryland egyetem által nyilvánosságra hozott számokkal.

Az összegyűjtött adatok szerint 2016-ban világszerte 13400 terrortámadás történt, ami 9%-kal kevesebb, mint 2015-ben volt. A támadásokban 34 ezer ember halt meg, 11600 támadót öltek meg.

A terrortámadásokat 108 országban követték el. Az esetek 87%-a és az áldozatok 97%-a a Közel-Kelet, Észak-Afrika, Dél-Afrika és Afrika Szaharától délre fekvő területein voltak.

terrotamadas.jpg

A legsúlyosabb támadást 2016 júliusában Bagdadban követték el, ahol az öngyilkos merénylő autójával a Karada negyedben egy bevásárlóközpontba rohant, a robbanásban legkevesebb 382 ember meghalt.

Nyugat-Európában a világban végrehajtott terrortámadások 2%-át követték el, amikben életét vesztette az áldozatok 1%-a, ami 20%-kal kevesebb, mint az előző évben volt.

A vizsgálat arra is kitért, hogy 2016-ban megnőtt az olyan támadások száma, amikben a gépkocsit, mint fegyvert használták és gyalogosok közé hajtottak. Ez a taktika nem előzmény nélküli, de jelentősen emelkedett az ilyen támadásban életüket vesztett áldozatok száma.

 

 

Forrás: AJB

 

 

Nem szoktam bulvár történeteket írni, most azért teszek kivételt, mert kedvelem Zlatan Ibrahimovićot annak ellenére, hogy a focit kevésbé.

A felesége,Helena Seger nem szeret a figyelem középpontjában lenni, kerüli a nyilvánosságot. A bosnyák labdarúgóval 13 évvel ezelőtt ismerkedtek meg egy rendezvényen, a hölgy akkor 32, Ibra 21 éves volt. 

Két fiuk van, Maximilian és Vincent. Hivatalosan nem házasodtak össze, mert Helena úgy véli, azzal „elveszítené önállóságát”.

Ezen a nyáron Saint-Tropezban nyaraltak a családdal, a legtöbb időt a yachtjukon töltötték. Ezeken a képeken nem Ibra a főszereplő, hanem 46 éves felesége, aki egyszerűen fantasztikusan néz ki. 

A legfrissebb hírek szerint Ibrahimović egyéves szerződést ír alá a Manchester Uniteddal.

 

Video: hayat.ba