Szembejött velem a világhálón egy cikk Emine Erdoganról, a török elnök feleségéről. Elolvastam és hirtelen két nő jutott eszembe róla: Imelda Marcos és Elena Ceausescu. Nem a vagyon mértéke, sokkal inkább az életmódja miatt.

emine_erdogan.jpg

De kicsoda is Emine Erdogan?

A 61 éves asszony harminckilenc éve Recep Tayyip Erdogan felesége, Ankarában élnek. A nyilvánosság előtt mindig hadzsibot visel, a férje mögött lépdelve kíséri őt szinte minden fontosabb eseményre, de az életmódja nagyon messze van attól az „alázatos és szerény”, szigorú muzulmán értékeket valló egyszerű nő imázsától, amit a török média igyekszik sugallni.

 emine-erdo_an-desenli-ceket-pantolon-tak_m.jpg

Az elnöki párnak otthont adó ankarai palotának, a White Palace-nak (harmincszor nagyobb, mint a washingtoni Fehér Ház) 1100 szobája van. Bár az ország negyede mélyszegénységben él, a török First Lady délutánonként olyan különleges fehér teát iszik, aminek kilója 2000 dollár. A frissítő italt 400 dolláros arany csészében szolgálják fel neki. A fürdőszobája falát borító selyem tapéta tekercséért 3000 dollárt fizettek. Egy ellenzéki politikus állítása szerint a palota villanyszámlája havonta félmillió dollár.

emine_erdogan_ankarai_palota.jpg

A török média előszeretettel ír Eminéről, mint gondos, takarékos háziasszonyról, aki még az ecetet is maga készíti almahéjból és citromból. Közeli barátai azt mondják, hogy nagyon intelligens asszony, aki szereti a művészeteket és a klasszikus zenét, de beszélnek őrült kicsapongásairól is.

emine_erdogan_ankarai_palota_belso.jpg

Míg a férje az elnöksége idején eddig 140 millió dolláros vagyont gyűjtött, vásárlási mániában szenvedő felesége semmi mást nem szeret, mint költeni a pénzt. Egyik bevásárló körútról repül a másikra. Különleges szenvedélyei a dizájner ruhák és a drága régiségek.

emine_erdogan_shopping.jpg

Költeni, költeni, költeni – írja róla a Daily Mail. A négygyerekes elnökfeleség bevásárló utak iránti vonzódása jól ismert a világ legexkluzívabb üzleteiben. Brüsszelben egyszer bezáratott egy bevásárlóközpontot, hogy nyugodtan válogathasson. Olvastunk hasonló történetet az arab sejkek feleségeiről. Varsóban az alatt az idő alatt, míg férjének hivatalos tárgyalásai voltak, közel 50ezer dollárt költött el régiségekre.

emine_erdogan_vasarlas.jpg

Emine arab származású, de soha nem titkolta vonzódását az Oszmán Birodalom, a szultánok iránt. Egyszer egy beszédében dicsérte a háremet, mint „oktatási intézményt”, azt mondta, az volt a dinasztiák tagjainak iskolája, a legjobb módja annak, hogy a fiatal nőket felkészítsék az életre.

eine_es_recep_erdogan.jpg

Most, hogy a kétes tisztaságú népszavazáson a férjét még 15 évre szinte korlátlan hatalommal ruházták fel, semmi nem gátolja a további féktelen pazarlást. Még tán az is lehet, hogy újra felállítják a hárem intézményét.

 

(daily mail, index.hr) 

 

Mind gyakoribb a házasságkötés bosnyák nők és arab országokból érkező, már házas üzletemberek között. Mindez az apák vagy a fiútestvérek jóváhagyásával. A bosnyák nők második vagy éppen harmadik feleségei lesznek külföldi állampolgárnak, de továbbra is Boszniában élnek.

hazassag_arabokkal.jpg

Egy 30 éves szarajevói nő mesélte el történetét. Az első házasságából van két gyermeke, arab férjének a második felesége lett. A házasságkötés előtt két hónapig telefonon és videoüzenetekkel tartották a kapcsolatot, így ismerte meg jövendő férje életmódját, környezetét. A házasságkötésre az apja beleegyezését adta, és Szarajevóban egybe keltek. „Elfogadtam a házasságnak ezt a formáját. Allah előtt esküdtünk meg”- mondta. Nem zavarja, hogy az ilyen házasságkötésről kiadott papír az ország törvényei szerint nem érvényes.

Amikor férje ajánlatát elfogadta, tudta, hogy nem lesz vele minden nap. A férfi általában havonta egyszer látogat Szarajevóba. „Ami a férjemet illeti, ő nagyon kedves ember. Minden nap beszélünk, látjuk egymást videoüzenetben. Nincs hiányom szép szavakban és szeretetben”- mondja az asszony. Azt az időt, amikor a férje nincs Boszniában, arra használja, hogy a gyerekeivel legyen, pihenjen és egyszerűen magára figyeljen. „Amikor itt van, azt élvezzük és sok időt töltünk házon kívül.”

Házasságkötésükkor a férje egy szerződésben adott biztosítékot arra, hogy milyen vagyontárgyat vagy mekkora összeget ad, ha elválnak. Emellett minden hónapban rendszeres apanázst kap, ami biztos megélhetést biztosít neki, a gyerekeinek és fedezi minden kiadásukat.

Legalább húsz nőt ismer, akik második feleség lettek és egy 23 éves lányt, aki egy kuwaiti férfi harmadik felesége lett. Őket is egy imám adta össze, akinek a kilétét, de még a város nevét sem árulta el.

hazassag_arabokkal_3.jpg

Azoknak a nőknek, akik arab férfihoz mennek feleségül azt tanácsolja, hogy el kell fogadniuk, hogy a férjük nem lesz velük állandóan, mert már házas, vannak gyerekei és munkája egy másik országban. „Ha a nő elfogadja, hogy osztozik a férjén más nőkkel, akkor az ilyen házasság feltételeit is el kell fogadnia”- mondta.

Azt mondja, a férje nem követeli meg, hogy nikabot (arc előtt viselt fátyol) viseljen, ahogyan azt az arab országokban élő nők teszik. Ő hizsábot hord.

hazassag_arabokkal_2.jpg

A boszniai iszlám közösségnek nincsenek adatai arról, hogy hány nő lett második vagy harmadik feleség, hány ún. házasságkötési papírt bocsátottak ki, ami teljesen érthető, hiszen akkor nyilvánvalóvá válna, hogy egyes imámok jóváhagynak ilyen házasságkötéseket, és felelősségre vonhatók lennének. Így viszont nem tesznek/tehetnek semmit, hiszen nem sértik meg az iszlám közösség előírásait, mivel a házasulandók nem fordulnak hivatalosan az anyakönyvvezető imámokhoz, a házasság nincs regisztrálva az anyakönyvekben.

hazassag_arabokkal_5.jpg

Boszniában a mi törvényeinkhez hasonlóan a bármilyen egyházi házasságkötést meg kell előzzön a polgári esküvő, amit az anyakönyvben rögzítenek. Ez alól az iszlám sem kivétel, és a shariával ellentétben, ami engedélyezi, hogy egy férfinak több felesége legyen, Boszniában törvény tiltja a poligámiát.

A második, harmadik feleségek nagyon megengedők, az sem baj, ha a férjük akár 15-20 évvel is idősebb náluk. „Ha már van egy velük egykorú feleségük, akkor normális, hogy fiatalabbat keresnek. Habár az is előfordul, hogy saját korosztályukból választanak feleséget.”- mondják.

„Többnyire elvált nőket keresnek gyerekkel, hogy biztosítsák a jövőjüket. Nem érdekli őket, hogy közös gyerekük legyen, bár vannak ilyen esetek is.”

Az arab férfiak leggyakrabban Szaud Arábiából, az Emirátusokból, Kuwaitból, Egyiptomból és Líbiából jönnek Boszniában feleségért.

Hajózásról szóló cikkeket kerestem, erre tessék, mi jön velem szembe? Háborús repülőtér Vis szigetén.

vis_repuloter_3.jpg

A Splithez közeli szigeten 1944-ben az amerikai hadsereg repülőteret épített a szőlőültetvények között Plisko Poljén 1km hosszú pályával. A repülőtérnek köszönhetően 218 harci gép és több mint ezer pilóta menekült meg. Főként üzemanyag felvételre használták a szövetséges nehézbombázók, a B-17-es „repülő erődök” és a Liberátorok.

vis_repuloter.jpg

A repülőtér sok pilótának az utolsó reménye volt, de voltak, akik már nem érték el a szigetet. Erről a Vis környékén fellelt roncsok tanúskodnak. Ma is ott fekszik 60 méter mélyen egy lelőtt Liberator a háborúra emlékeztetve.

vis_repuloter_4.jpg

A szövetséges repülőtér kifutóját 1960-ban beültették szőlőtőkékkel, ezzel visszaadták eredeti funkcióját.

 vis-plisko-polje-airstrip.jpg

Az 1992-95-ös balkáni polgárháború után többször felmerült, hogy repülőteret nyissanak Vis szigeten, elkészültek a tervek is, de nagyon sok ellenzője van, akik nem szívesen látnának ennyi betont a szőlők helyett. 

vis_maketa_aerodroma_vis2.jpg

A szigeten ma egy kedves fogadó és bor bár, az Aerodrom neve utal az egykori háborús repülőtérre.

 vis_aerodrom_edit.jpg

Már évek óta tervezik, hogy megnyitják a turisták, a civilek előtt Albánia legnagyobb szigetét, Szazant, de csak most került pecsét a védelmi minisztérium és a környezetvédelmi, energetikai és turisztikai minisztérium közötti megállapodásra.

szazan_sziget_4.jpg
A sziget májustól október végéig lesz látogatható.

Szazan szigete katonai objektum, technikailag jelenleg is akként funkcionál, két katona teljesít ott állandó szolgálatot és az albán parti őrség hajóinak szolgál vészhelyzet esetén menedékül.

szazan_sziget.jpg
Mindössze 5,7 négyzetkilométer alapterületű, Albánia dél-nyugati részén, a Vallon-öböl bejáratánál található. Stratégiai pont az Adriát a Jón-tengertől elválasztó Otrantói szorosban.

szazan_otratoi_szoros.jpg

A történelem folyamán tartozott a velenceiekhez, a napóleoni háborúk után a Jón-tengeri szigetek brit protektorátusának része lett. 1864-ben a többi szigettel együtt átengedték a görögöknek. 1913-ban, a második balkáni háború végén Olaszország és Ausztria erőszakkal elűzte a mai Albánia déli területeiről a görögöket, Olaszország elfoglalta a szigetet, és ott katonákat állomásoztatott. 1941-ig a sziget az olasz királyság része volt. Az albán partizánok 1944 májusában elfoglalták és a párizsi békeszerződéssel 1947-ben hivatalosan is Albániához került.

Szazan elhagyatott katonai bázis, amit a hidegháborús időben azért hoztak létre, hogy a nyugatról jövő inváziót megállítsák. 3000 katonát állomásoztattak rajta hat hónapos ostrom túléléséhez elegendő étellel, vízzel, lőszerrel és üzemanyaggal.

szazan_sziget_2.jpg
Szazan a kommunista Albániába enged bepillantást, a világtól való elszigeteltségbe, a bunkerekkel teli, szögesdrótokkal körbevett világba. A turisták a természeti szépségekkel teli környezetben a hidegháború világát fedezhetik fel.

szazan_bunker_2.jpg

Az objektumok egy része jól megőrzött, de leginkább az elhanyagoltság jellemző, a sziget jelentős pénzügyi injekcióra szorul, amire a hírek szerint már van külföldi befektető. Vannak tervek mindenek előtt az elektromos áram és az ivóvíz oda vitelére, a bunkerekből és alagutakból kialakítandó borospincékre, ahol a környező szőlők borait kínálnák.

szazan_bunker_bejarat.jpg
De megjelentek olyan elvetemült elképzelések is, hogy a szigetre luxusszállodát és kaszinót építsenek. Remélhetőleg ilyen irányú beruházás nem kaphat engedélyt, különösen annak fényében, hogy a sziget körüli terület védett tengeri övezet, a hajóforgalom is korlátozott.

szazan_sziget_3_1.jpg
Albániát tavaly 4,7 millió turista kereste fel, szakemberek szerint Szazan látogatásának lehetősége jelentősen növelheti az idegenforgalmat, ami az ország fő bevételi forrása.

Fotó: Thinkstock

25 évvel ezelőtt, 1992. április 6-án kezdődött a legújabb kori történelem le nem mosható szégyenfoltja, a boszniai háború.

szarajevo_ostrom_2.jpg                                1992. április 6. A demonstrálók...

Ahol a nacionalizmus, a gyűlölet ülte torát hosszú éveken át. Ahol a békéért, az összefogásért tüntetőket szálloda tetejéről mesterlövészek lőtték. Ahol két demonstráló fiatal egyetemista, Suada Dilberović és Olga Sučić legyilkolásával egy minden képzeletet felülműló pusztítás kezdődött.

szarajevo_olda_susics_emlektabla.jpeg

                         A két fiatal emléktáblája a róluk elnevezett hídon

A téli olimpiai város 1425 napig volt ostrom alatt. Naponta 329 gránát csapódott be. 1993. július 22-én egy olyan rekord született, amit nem vágytak, amire nem készültek: aznap Szarajevóra 3777 gránátot lőttek ki! Emberek haltak meg, sérültek meg súlyosan, semmisültek meg kulturális, vallási intézmények, és kórházak.

sarajevo_selkeresztben.jpg

                          Célkeresztben...

A várost körülvevő hegyekben 120 aknavetőt telepítettek, a Jugoszláv Néphadsereg 250 tankja állt hadrendbe. És lőttek szakadatlanul.

szarajevo_ostrom_tertkep.jpg

                                Az ostrom térkép

De nem csak erről nevezetes ez a nap. 1945-ben ezen a napon szabadult fel, és ezen a napon alapították 555 évvel ezelőtt Szarajevót. A több mint öt évszázad kötelez. A város élni akart! Rettenetes áldozatok árán, súlyos veszteségekkel, de a város túlélte a polgárháború borzalmait. Az ország túlélte a borzalmakat.

20000004.jpg                        A repülőtér mellett... (saját)

És ma ünnepel és emlékezik. Ünnepli alapítását és emlékezik a II. világháború elesettjeire, és újkori háborújának hőseire, családtagjaira, barátaira, szomszédaira. Emlékezik a 11541, köztük 1610 gyerek áldozatra, az 50 ezer sebesültre.

sarajevo_godisnjica_11541.jpg

          Megemlékezés Kusturica módra 2012-ben. Szarajevó Marsala Tita. Minden áldozatárt egy piros szék 

De élni akarnak. Nem felejteni, de tovább élni. Békében, egymás mellett.

sarajevo-pogled.jpg

nato_bombazas_belgrad.jpg1999. március 24-én kezdődött Belgrád bombázása. A délszláv háborút a daytoni békeszerződés 1995 novemberében lezárta, ezzel Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában véget vetettek a vérontásnak, de az albán-szerb konfliktus nem enyhült, a koszovói háború további áldozatokat szedett. Sikertelen volt a rambouillet-i és a párizsi béketárgyalás, végül a NATO kemény, megtorló lépésre szánta el magát. Megkezdte Szerbia bombázását.                                           

A belgrádi nemzetközi repülőteret már az első napon támadták, a bombázás néhány nap alatt megsemmisítette a rendőrségi hangárt, megsérült a JAT Tehnik nagy hangárja, ahol a légitársaság gépein kívül két MIG-29-est is elrejtettek.

És kirajzolódott az akcióterv: meg kell menteni a nemzeti légitársaság flottáját. Március 29-én pontosan délben 12 órakor felszállt a JAT Boeing 727-es repülőgépe, fedélzetén Stevan Ingjatović és Sava Ostojin kapitányokkal, Mikailo Rogić mérnökkel és Boban Živanić szerelővel.

A gép előfutára volt annak a kilenc gépes flottának - 4 db DC10-es, 4 db B737-es és egy B727-es -, amit biztonságban Bukarestbe kellett menekíteni. Abban a pillanatban a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság légterében az észak-atlanti katonai szövetség 200 harci repülőgépe tartózkodott.

jat_flota_90-tih.jpg

A gép körülbelül 12 perc repülés után érte el Románia biztonságos légterét. Ez a 12 perc volt a személyzet életének leghosszabb 12 perce.

Ahogy elérték a román légteret, Ignjatović kapitány jelentette Žika Petrović vezérigazgatónak, hogy minden a terv szerint ment, és ezután öt perces időközönként a levegőbe emelkedett és elindult Bukarest felé a többi nyolc repülőgép is.

jat_flotta_dc10.jpg

A pilóták, mérnökök, szerelők, összesen negyvenen, hatalmas kockázatot vállaltak azért, hogy a légitársaság gépeit a biztos pusztulás elől kimenekítsék. Tudták, mert megmondták nekik, senki nem garantálja, hogy a gépeket a NATO erők nem fogják támadni. A támadás miatti düh, a remény és az akarat, hogy megmentsék a gépeket és a bombázás után a légitársaság élete tovább folytatódhasson, legyőzte a félelmet.

„Az egyetlen dolog, ami akkor a fejünkben volt, hogy megmentsük a gépeket, hogy a nemzeti légitársaság a bombázások után folytatni tudja az életét – emlékezik Ignjatović kapitány. – Az alatt a 12 perc alatt az egész életem lezajlott a fejemben. A gyerekkorom, a vágy, hogy pilóta lehessek. Féltem, de az akarat, hogy túléljük és újra indítsuk a JAT-ot, erősebb volt. Ugyanezekről az érzésekről beszéltek a társaim is, akik részesei voltak ennek a veszélyes akciónak. Kivételes bátorság és szakmai elhivatottság kell egy ilyen feladat végrehajtásához. Megmentettük a flottánkat.”

Ezért az akcióért, a JAT flotta megmentéséért soha senki nem kapott semmilyen elismerést.

„A legnagyobb elismerést a feladat végrehajtása során kaptam – mondta Ignjatović kapitány. - Amikor beosztották a személyzeteket, Boban Živanić szerelő azt mondta: ha meg kell halnom, azt akarom, hogy az Ignjatović kapitány személyzetének tagjaként legyen. Számomra ez a legnagyobb elismerés, amit életemben valaha kaptam.”

zika_petrovic_1.jpgAz akciót a JAT akkori vezérigazgatója, Žika Petrović szervezte, ő tárgyalt és egyeztetett a románokkal és a szerb légierővel is. A vezérigazgatót 2000. április 25-én több lövéssel a háza előtt meggyilkolták. Egyes feltételezések szerint a merénylet mögött maga Slobodan Milosević állt, megakadályozva ezzel, hogy Petrović nyilvánosságra hozza, hogy hogyan használták a JAT repülőit az illegálisan szerzett vagyon és pénz kimenekítésére, hogy felfedjen gyanús repülőgépvásárlásokat és eladásokat, a JAT privatizációjára, gépeinek értékesítésére tett sötét kísérleteket. Halálának oka máig nem tisztázott.

Stevan Ignjatović kapitány ma az Air Serbia B737 típusú gépein teljesít szolgálatot egy,, a Neewsweeknek adott interjúban így emlékezik 1999. március 29-re:

„Amikor a személyzeteket állítottuk össze, két rakéta csapódott a rendőrségi hangárba. Csak azt hallottuk: fiúk, repülőre! Elindultunk, mire a határőr fülkéből utánunk kiabáltak: hé, fiúk! Hova, hova? Útleveleket! Ember, milyen útleveleket? Amikor a harmadik rakéta is becsapódott, rohanva folytattuk az utunkat. Beszálltunk a repülőgépbe, engedélyt kértünk és 12 órakor gázt adtunk, maximális sebességgel felszálltunk és Románia irányába fordultunk.”

Amikor a felhőből kiértek, a kapitány bekapcsolta az összes fényt, a radarokat és a transzpondert mert ez volt az egyetlen védelmük – láttatni, hogy utasszállító repülőgép.

„Néztünk kifelé az ablakon, várva a vadászgépeket vagy a rakétákat. Közben ment az idő. Életem leghosszabb 12 perce volt, amíg a bukaresti légiforgalmi irányítás ellenőrzése alá értünk. A megbeszélés az volt, hogy ahogy átlépünk, jelentjük a többieknek, hogy induljanak.”

jat_flotta_stevan_ignjtaovic.jpg

            A JAT flotta gépei és Stevan Ignjatovic kapitány

Azon a napon elrepült 9 repülőgép és másnap még négy. A terv az volt, hogy Bukarestben megtankolnak és folytatják az utat Oroszországba a Krím félszigetre. A románok azonban különösebb magyarázat nélkül a pilótákat elszállásolták egy szállodában, ahol szemmel tartották őket.

„Hamarosan NATO tisztviselők jelentek meg, vizsgálódtak, talán arra számítottak, hogy aranyat találnak, vagy egy menekülő milosevicsi politikust. Átkutatták a repülőgépet a szerb mérnök és szerelő részvételével, de nem találtak semmit.”

A bukaresti jugoszláv nagykövetség egy munkatársa csak megérkezésük után négy nappal kereste fel őket, és azt kérdezte: mit keresnek itt?

„Teltek a napok és az első hét után már világos volt számunkra, hogy gyakorlatilag foglyok vagyunk és Belgrád semmi többet nem tud tenni értünk.”

Egy hónap múlva jött a hír, hogy hazamehetnek. Repülővel vitték őket Temesvárra, ahol a JAT autóbusza várt rájuk.

„Rettenetes volt a találkozás a saját határőreinkkel. Kérdezték, kik vagyunk, milyen egyenruha ez... Amikor elmondtuk, hogy mi történt, annyit mondtak: Vagyis, dezertáltatok! Mindennek tetejébe a vámosok meggyanúsítottak, hogy csempészünk, mert volt nálam négy karton cigaretta. Akkor behúztam neki egyet ököllel. Összefutottak a határőrök, vámosok, katonák, rendőrök. Valahogy végül rendeződött a helyzet és tovább mehettünk Belgrádba. A megbeszélés szerint a megérkezést követő napon a JAT székházába mentünk, ahol Žika Petrović vezérigazgató várt minket. Mindenkit megölelt és azt mondta: visszatértek a solymaim!”

 

Fotó: tango6

Igyekszem elkerülni a blogban az aktuálpolitikát, most is az emlékeim törnek fel, igaz, az aktuálpolitika hozta felszínre ismét.

Törvénytervezet készül arról, hogy bárkit, bármilyen okból valakik, (hatóságok? titkosszolgálat? terrorelhárítás?) lehallgathassanak, megfigyelhessenek. Az hírlik, hogy még bűncselekmény gyanúja sem kell hozzá.

Akkor vajon mi? Nem engedtem előre az idősebbet az ajtónál? Nem adtam át a villamoson a helyet a kismamának? Túl hangosan hallgatom a Klubrádiót, Slágerrádiót, Lánchídrádiót? – szabadon választott. Nem álltam meg a zebránál a még 10 méterre lévő gyalogosnak, hátha át kíván kelni az úttesten? Nem szeretem a focit? A jelenlegi hatalom szája ízének nem megfelelő kommentet írtam a közösségi oldalra? Nem megfelelő bel-és külföldi médiák híreit olvasom? Ugye milyen nevetséges? Milyen szürreális? És ezzel együtt milyen rémisztő.

Egy ilyen törvénytervezet csak olyannak juthat eszébe, akit életében soha nem figyeltek meg, nem hallgattak le. Mert ha valaha volt része ebben a „megtiszteltetésben”, akkor fel sem merülne benne, hogy embertársait megfelelő indok nélkül ennek kitegye. Elfogadom a lehallgatás, megfigyelés szükségességét, ha az alaposan megindokolt, annak elkerülhetetlensége minden oldalról megerősített és arra az engedélyt a bíróság adja ki. De hogy valaki – még nem tudni pontosan, hogy ki – csak a maga kénye-kedvére, esetleg kicsinyes bosszúból, megfélemlítésként ezt használhassa, az elfogadhatatlan.

A megfigyelés, a lehallgatás olyan, mintha valaki harmadik, negyedik személy beköltözne a hálószobádba. Félelmetes és riasztó. Mindig van körülötted valaki, valakik, akik követik minden lépésedet, minden mondatodat.

1986-ban a sors úgy hozta, hogy Bukarestbe költöztünk több évre. Egy óvó, szerető családból érkeztem a huszonévesek naivitásával egy ellenséges közegbe, amiről nem tudtam, hogy ellenséges, de megtanultam. Hónapról, hónapra kaptam az újabb és újabb leckéket, végül jó tanulóként sehol nem buktam meg, de a tananyag nehéz volt.

Emlékszem az első leckére. Néhány héttel a kiérkezésünk után a klubban beszélgettünk egy diplomatával és elmeséltem neki, hogy megaludtunk Marosvásárhelyen és mennyire örülök, hogy a teljesen, az utolsó eldugott ficakig megtömött kombi Ladánkból nem loptak el semmit az éjszaka. Ő azt mondta: nem attól kell félni, hogy elvisznek valamit, hanem hogy betesznek. Egyáltalán nem értettem, néztem rá hülyén, de nem mutattam tudatlanságomat. Csak a férjemtől mertem megkérdezni, hogy vajon mit akart mondani.

Elődünk elmondta, hogy a lakást és a telefont lehallgatják, ne nagyon beszéljünk olyan dolgokról, amit nem szeretnénk mással megosztani. Őszintén szólva, nem nagyon hittem el. Szóbeszédnek véltem, hiszen minket ott nagyon nem szerettek. Hozzáteszem, nem az emberek, a politika. Jó viszonyban voltunk a ház lakóival, igaz, az egyikről '89 után derült ki, hogy rendszeresen jelentett rólunk.

Az idő múlásával rá kellett jönnöm, hogy a megfigyelés és a lehallgatás nem szóbeszéd, hanem napi valóság. Tudomásul vettük, hiszen nem is volt más választásunk, megtanultuk, hogy hol beszélhetünk szabadon, és hol nem, hogy vigyázhatunk barátainkra, ismerőseinkre.

csikszereda_1987_2.jpg

Egy alkalommal csíkszeredai barátainkhoz mentünk szokásos látogatásunkra, beálltunk szülei szentkirályi házának magas kerítéssel védett udvarára a rettenetesen feltűnő, Maléves festésű autónkkal, és ők mondták, hogy riadóztatták a megyei rendőrséget, mert az egyik ellenőrző pontnál eltűntünk, és most megyeszerte keresik az autónkat. Olyan köd volt szinte végig egész úton, hogy vélhetően az egyik őr nem látott meg, vagy valami hasonló történhetett. Nemcsak ez volt az oka, hogy a Ceausescu éra alatt egyetlen egyszer sem fogadtuk el a meghívásukat az ott alvásra, hogy mindig szállodába mentünk, és lehetőség szerint az ő autójukkal közlekedtünk, mert nem akartunk bajt hozni rájuk. Már azzal is elég nagy rizikót vállaltak mindannyian, az egész család, hogy minket egyáltalán vendégül láttak, hogy többször is meglátogattak Bukarestben.

A megfigyelés egyik oka. A külföldivel való kapcsolattartás.

Négy lakás volt a házban ahol először laktunk. Mi foglaltuk el az egész magasföldszintet, és két emeleten volt még három lakás. A legfelső szinten lakott egy nyugdíjas házaspár, Andrei néniék, és 26 éves elektromérnök lányuk, Rodica. Őket is megörököltük az elődünktől, olyan értelemben, hogy a 80-as éves közepi, rekettyepusztai szatócsbolt szintjén lévő diplomata boltból olyan kurrens cikkeket vásároltunk nekik alkalomadtán, mint olaj, liszt, cukor, só, esetleg bábolnai csirke. Nagyon szerették akkor három éves lányunkat, gyakran vitték fel magukhoz a cselédlépcsőn. Ne lássa a többi lakó. És hogy ezt egy gyerek mennyire érzi, az óvodás lányom nevetve ugrott a Rodica ölébe, majd kiléptek az ajtón és a kezét a szájára téve mutatta, hogy nem fog szólni, amíg föl nem érnek a másodikra. Rodicának nem volt munkája, a család gyanús volt, mert a nővére hozzáment egy francia fiúhoz és Párizsban éltek.

A megfigyelés egyik oka. A külföldön élő családtag.

A házunk előtt különösen '88-'89-ben rendszeresen parkolt egy mikrobusz hatalmas antennákkal, alkalmanként egy-egy fekete Dacia is. Gyakran jöttek hozzánk helyi magyar értelmiségiek, egyetemi tanárok, újságírók, a nagyobb veszélyt ők vállalták, mi a helyet adtuk nekik, ahonnan eljuttathatták üzeneteiket. Hangosra állítottuk a hifi tornyot – Lehet, hogy ez nem is zavarta a lehallgatást? Máig sem tudom. - és hagytuk, hogy írjanak. Keveset beszéltünk. Ezt a lányom nem is nagyon értette, konspirációból nem volt valami jó, és egyre csak kérdezte: miért nem beszélnek már? Mit írnak már annyit? Írtak, mert volt mondanivalójuk és mert hitték, hogy egyszer jobb lesz.

A megfigyelés egyik oka. Az értelmiségi lét.

És próbáltak megfélemlíteni. Rögtön a kiérkezésünk utáni hetekben. Zaklattak. Két héten keresztül éjjel-nappal hívtak telefonon. Naponta százszor. Nem mertük kihúzni a telefont, ezt egy repülős nem teheti meg, bármikor, bármi történhet. Nem lehettem udvariatlan, pedig nagyon akartam. Mindig kerestek valakit, és én csak annyit mondtam, "gresala", tévedés. Naponta százszor. Több mint tíz napig, éjjel-nappal. A hangok alapján 4-5 személy feladata volt minket hívogatni, egyikük szószátyársága vetett véget ennek. Egy újabb „gresala” udvarias bemondása után ezt hallottam a telefonban: hallod, ez a nő azt mondja, hogy téves, és hangos röhögés. Itt szakadt el a cérna, és ment be a férjem a nagykövetségre, hogy tájékoztassa őket a zaklatásról. Nem tudom a pontos folyamatot, de két nap múlva a magyar külügy közbenjárására a telefonálások megszűntek. Ez olyannyira furcsa volt, hogy többször megnéztem a telefont, nem kapcsolták-e ki, van-e vonal.

A megfigyelés egyik oka. A félelemkeltés.

lakas10002_1.jpg
Rendszeresen bejártak a lakásba, nem csináltak belőle titkot. Égve hagyták a villanyt. Rendszeresen feltörték a férjem autóját. Csak hogy jelezzék, ott vannak. Néha a fiúk „saját zsebre” dolgoztak: kilopták a rádiót a kocsiból, elloptak tárgyakat a lakásból. Erről már itt írtam.

A megfigyelés egyik oka. Hogy tudd, hogy itt vagyunk!

Azt hittem a '89-es romániai események után, hogy ennek vége lesz. Nem lett. Tovább folytatódott, de már nem érdekelt. Ott volt nekem a biztos tudat, hogy én csak átmenetileg vagyok ott, ha nagyon akarok, felülök a repülőre és hazamegyek, ahol ezt így nem lehet megcsinálni. Ez adott erőt ahhoz, hogy nevetve, a szolgálatokat kigúnyolva éljük ott a mindennapjainkat. Ez adott erőt, hogy a sok kandi tekintet ellenére is menjünk és tegyük tovább a dolgunkat. Mert volt egy biztos menedék.

Mert mindent meg lehet szokni. Meg lehet szokni a fűtetlen lakást, a rossz ellátást, a kivilágítatlan utcákat. Röhögni lehet az útlezárásokon, mert viszik futtatni a Kárpátok géniuszának kutyáit. Egy valamit soha nem lehet megszokni. Azt, hogy megfigyelnek, hogy lehallgatnak. Hogy be akarnak férkőzni a legszentebb magánéletedbe. És most, harminc évvel később, itthon, ezek ezt tervezik.

Ezt a meghökkentő mondatot mondta egyebek között Alekszandar Vucsics szerb miniszterelnök rendkívüli sajtótájékoztatóján.

Hogy miért? Szombaton 18 év után - egyelőre csak próbajáratként – megindult a vonatközlekedés Belgrád és a koszovói Kosovska Mitrovica között. A vasúttársaság legmodernebb, orosz gyártmányú szerelvényét állították be erre a vonalra és igen különleges dizájnt kapott.

szerb_vonat_belso.jpg

 

szerb_vonat_belso_3.jpg

szerb_vonat_belso_2.jpg

Az utasteret az UNESCO világörökség listáján szereplő négy koszovói pravoszláv kolostor freskóinak, ikonjaninak képe és szerb nemzeti motívumok díszítik. Kívülre szerb zászlót, a legszebb koszovói szerb templomok, kolostorok és középkori városok nevét matricázták, és 21 nyelven, közte albánul írták rá, hogy „Koszovó Szerbia”.

szerb_vonat_kulso_3.jpgszerb_vonat_kulso_2.jpg

Ezzel a dekorációval indult el szombat reggel 8.30-kor a vonat Belgrádból. Délután fél 5 körül érkezett Raskába, az utolsó szerbiai állomásra, ahol négy órát várakozott, majd 20.40-kor visszaindult, és vasárnap hajnalban megérkezett a szerb fővárosba.

szerb_vonat_raska.jpg

Arról, hogy a vonat álljon meg Raskaban, a szerb miniszterelnök döntött az utasok biztonsága érdekében.

Olyan információk érkeztek, hogy koszovói területen a sínekre robbanószert helyeztek el. Ezt látszott alátámasztani, hogy megjelentek a koszovói rendőrség tűzszerészei.

Vucsics a sajtótájékoztatón elmondta, információik szerint a koszovói rendőrség ROSU különleges egységét és 17 páncélozott járművet vezényelték Észak-Koszovóba azzal a szándékkal, hogy „viszályt provokáljanak”, ami kiterjedhet az egész régióra. A határtól 40km-re fekvő Kosovska Mitrovicáig végig erős rendőri készültség volt.

szerb_vonat_pancelosok.jpg

szerb_vonat_spec_egysegek.jpg

szerb_vonat_kfor.jpg

A szerb politikus megvádolta Pristinát, hogy a vonatvezető és az utasok letartóztatását tervezte, Ez is volt az oka, hogy a szerelvény nem lépett ki Szerbiából, az utasokat busszal vitték a célállomásra.

Hasim Tacsi, Koszovó elnöke szombaton utasította a belügyminisztert és a rendőrfőkapitányt, hogy minden áron akadályozzák meg a vonat belépését. Isza Musztafa miniszterelnök kijelentette, hogy ez a szerb provokáció arra irányul, hogy „destabilizálja a helyzetet Koszovóban.”

Külföldi hírügynökségek szerint a vonat megállása „drámai feszültséget okozott az egykori háborús felek között”. a jelenlegi vita egyenes következménye a Belgrád és Pristina között fennálló feszültségnek, amit a volt miniszterelnök, a szerbek által háborús bűnökkel vádolt Ramus Haradinaj letartóztatása váltott ki.

Alekszandar Vucsics nyugalomra intette a koszovói szerbeket és figyelmeztette az albánokat, hogy ne támadják meg a koszovói szerbeket, mert azt „Szerbia nem fogja engedni”.

A vonat a tervek szerint február 26-ig próbaüzemben közlekedne Belgrád és Kosovska Mitrovica északi, szerbek lakta része között, és utána válna rendszeressé heti kétszer. A néhány nappal ezelőtti tervek most feltételes módba kerültek. 

Fotó: Tanjug

Időről-időre a figyelem középpontjába kerül. Most Franciországban tartják őrizet alatt, nekem eszembe jutott megkeresni, mit is írtam róla 2004-ben még tudósítóként. Ezt:

Olvasom az újságban, hogy egykori pristinai szomszédunk, Ramus Haradinaj lett Koszovó miniszterelnöke. Tavaly nyáron hatalmas ház épült a dél-szerbiai tartomány fővárosának „elit” negyedében, fent a hegyen. Ne gondoljanak valami Rózsadombhoz, vagy Pasaréthez hasonlóra, a városnak az a része is iszonyatosan mocskos volt, ha esett az eső bokáig jártunk a sárban, ha szárazság volt nem láttunk a portól, és nem tudtuk a méteres átmérőjű kátyukat kikerülgetni. Attól volt „elit”negyed, hogy akadálytalan kilátás nyilt a városra, sok külképviselet bérelt ott villát, igy katonasággal, rendőrséggel jól megerősitett kerület volt. (Ez az idén márciusi véres események alatt be is bizonyosodott, szinte hermetikusan lezárták ezt a hegyrészt a nemzetközi békefenntartók.) A teraszunkról remek rálátás volt az utca túlsó oldalán készülő ház bejáratára. A ház nagy és hivalkodó, hatalmas félkupola tetővel, amit rézzel boritottak, hogy ha valaki a városból esetleg magát az épületet nem venné észre, akkor a tetőn tükröződő napot biztosan meglássa. A testőrök közül hárman-négyen állandóan bent laktak a házban, először mindig ők jöttek ki az ajtón, a fekete Mercedes vagy a terepjáró közvetlenül a kapu elé állt és egy másik kocsi kiséretében ment el a pártelnök.

Kezdetben persze nem tudtuk, ki fog oda költözni. A városban azt rebesgették, hogy a nemzetközi közösségek új főmegbizottjának épül, de ő nem oda költözött. Aztán a házigazdánk felesége mondta, hogy Koszovó harmadik embere, Ramus Haradinaj lesz az új lakó. Olyan áhitattal ejtette ki ezt a nevet, ahogy csak olyan valakiét lehet, akit szinte Istenként tisztelnek. A szerbek ezzel szemben háborús bűnösnek tartják, már 1998-ban vádat emeltek ellene 76 rendbeli terrorcselekmény végrehajtása miatt és ezért került fel az Interpol körözési listájára is.

haradinaj_2004.jpg

                      Haradinaj (jobbra) Ibrahim Rugova elnökkel

Haradinaj a Koszovói Felszabaditási Hadsereg (UCK) parancsnoka volt, és ezen minőségében a vádak szerint szerb és más nemalbán nemzetiségű civilek elfogására, megkinzására, meggyilkolására adott parancsot 1998-1999-ben. Az erről készült 20 ezer dokumentumot az előző szerbiai igazságügyi miniszter megküldte a hágai nemzetközi törvényszéknek. A törvényszék főügyésze, Carla del Ponte többször kijelentette, hogy még ezév vége előtt vádat emelnek ellene. Ezzel kapcsolatban nemzetközi szakértők is úgy vélik, ha valóban eljutnak a vádemelésig, akkor az újonnan megválasztott miniszterelnököt le kell tartóztatni, ami hatalmas ellenállást, felzúdulást váltana ki, a tömegek az utcára vonulnának veszélyeztetve nemcsak Koszovó, de az egész térség stabilitását. Ennél sokkal kisebb ügyben, három UCK tiszt elitélése elleni tiltakozásul is kézigránátokkal támadták meg a pristinai biróságot.

Haradinaj miniszterelnöki kinevezése hatalmas vihart kavart Szerbia-Montenegróban. Újságcikkek tömege jelent meg ellene, minden jelentős politikus megszólalt és elitélőleg nyilatkozott róla. De a pristinai politikusok is megosztottak Haradinaj kormányfősége miatt. Már az első parlamenti ülésen éles vitába keveredett hosszú évek óta politikai ellenlábasával, az UCK egykori vezetőjével, Hasim Tacsival, aki többek között azzal vádolta, hogy együttműködött Szlobodan Miloseviccsel. Veton Suroi, az „Ora” polgári kezdeményezés vezetője, az egyik legjelentősebb napilap tulajdonosa úgy értékelte, hogy Koszovónak Rugova elnökkel és Haradinaj kormányfővel nem sok esélye van, és sem az albánok sem a szerbek nem reménykedhetnek semmi jóban. Az új miniszterelnök viszont egy interjúban kijelentette, a parlamentben a szerb kisebbségnek 20 mandátuma van, ha részt vettek volna a szavazáson, annak eredménye máshogy alakult volna, és most nem ő lenne a kormány első embere. Ebbéli tisztében kész arra, hogy a Koszovó jövőbeni státuszáról megszakadt tárgyalások folytatására akár Belgrádba is utazzon, a szerb vezetők azonban eleddig szinte elképzelhetetlennek tartják az együttműködést, miután úgy vélik, hogy a börtönben lenne a helye és nem a miniszterelnöki bársonyszékben.

Azt azonban nem mondanám,hogy nem volt jó szomszéd. Csöndes volt, a házában kevés társadalmi eseményt rendezett, ugyanakkor a labilis politikai helyzet miatt puszta közelsége sem volt nagyon megnyugtató, különösen annak ismeretében, hogy bárki kormányoz is Koszovóban, a tényleges irányitás az egykori UCK vezetők kezében van, akik ha érdekük úgy kivánja, nem haboznak egymás ellen fordulni.

2004. december

Colmar egy 67 ezer lakosú francia kisváros az ország észak-keleti részén, Elzászban. E kisváros bírósága hozott ítéletet Ramus Haradinaj volt koszovói miniszterelnök ügyében. A bíróság óvadék ellenében szabadlábra helyezte a politikust, de nem hagyhatja el Franciaországot, útlevelét bevonták, és hetente kétszer jelentkeznie kell a rendőrségen.

haradinaj_francia_rendorokkel.jpg


A Szerbia által kiadott Interpol körözés alapján január 5-én a baseli repülőtéren a francia határőrizeti szervek tartóztatták le a diplomata útlevéllel utazó Haradinajt. Nem ez volt az első eset, hogy őrizetbe vették külföldön, 2015-ben Ljubljanaban tartóztatták le ugyancsak szerbiai elfogató parancsra, de ott két nap múlva visszaadták útlevelét, és szabadon elhagyhatta az országot.

Most nem ez történik, a koszovói felszólítás ellenére sem engedték el a politikust, Franciaországban kell megvárnia a döntést, hogy kiadják-e Szerbiának. A szerb igazságügy minisztérium a francia hatóságoktól a legrövidebb időn belüli kiadatását kéri, a kérelem már megérkezett a szükséges dokumentumokkal és újabb bizonyítékokkal együtt.

Az ügyben a colmari bíróság fog dönteni, ha az ítélet jogerőre emelkedik, a végső döntést a kiadatásról a francia igazságügy minisztérium hozza meg.

A délszláv háborúnak már több mint két évtizede vége van, békeszerződéssel zárult a koszovói háború is, sokan kerültek rács mögé, de még mindig vannak, akiket nem ért el az igazságszolgáltatás. Haradinajt többször is a vádlottak padjára állították, de eddig nem sikerült elég bizonyítékot bemutatni ahhoz, hogy elítéljék.

Szerbia gyilkosságokkal és súlyos háborús bűnökkel vádolja, melyeket 1998-1999-ben követett el a koszovói háború idején. Haradinaj akkor a Koszovói Felszabadítási Hadsereg vezetője, Dukadjin ún. „operatív övezet” parancsnoka volt. A hágai nemzetközi bíróság két ízben is – 2005-ben és 2012-ben – felmentette a vádak alól.

haradina_haga.jpg

Ramus Haradinaj 1968 július 3-án született Koszovóban Glodjane faluban. A koszovói albánok 1989 évi nagy demonstrációja után Svájcba emigrált, ahol politikai menedékjogot kapott. Csatlakozott a Koszovói Népi Mozgalomhoz és tagokat toborzott. Ebből a szervezetből alakult meg a Koszovói Felszabadítási Hadsereg. 1996-ban Albániában befejeződött kiképzése után részt vett Kukes és Tropoje városokban terrorista bázisok felállításában. Egyes sajtóértesülések szerint innen szervezte az illegális fegyverszállítást szülőföldjére. Ő maga is részt vett ezekben az illegális akciókban, egy ilyen során tűzharca keveredtek a határőrökkel, Haradinaj megsebesült, egyik testvére meghalt. 1997 közepén véglegesen visszatért. Testvéreivel terrortámadásokat szervezett és vezetett Koszovó szerte rendőrségek ellen. 1997 áprilisában a Koszovói Felszabadítási Hadsereg regionális parancsnoka lett.

haradinaj_uck.jpg

Kezdeményezésére szülőfalujában, Glodjaneban megalakult egy speciális egység, a „Fekete sasok”. Az egység felelős több tucat szerb és „nem lojális” albán civil megkínzásáért és megöléséért, akiknek holttestét a Radonjicski-tóban, és Decsani járás falvainak kútjaiban találták meg – állítja a szerb TV. 1998 nyarán a falu határában a mezőkön több mint húsz holttestet találtak.

A Koszovói Felszabadítási Hadsereg hivatalos megszűnése és felszámolása után 2000 elején megalakult a Koszovói Védelmi Hadtest, melyben Haradinaj Agim Cseku parancsnok helyettese lett. Erről a tisztségéről az év áprilisában lemondott és bejelentette, hogy pártot alapít. A párt a Koszovó Jövőjéért Szövetség néven alakult meg 2000. április 29-én. Azóta az elnöke.

haradinaj_miniszterelnok.jpg

2004-ben az ország miniszterelnökévé választották, erről a tisztségéről akkor mondott le, amikor a hágai ügyészség vádat emelt ellene. 2005. március 9-én önként utazott Hollandiába. A vádirat 37 pontot tartalmazott, köztük emberiség elleni bűnök elkövetését, a háborús hadviselés törvényeinek megszegését, civil személyek elleni gyilkosságok elkövetését.

A jelenlegi elfogatási parancsot Szerbia 2006-ban adta ki ellene Koszovóban elkövetett háborús bűncselekmények miatt. Az Interpol körözés szerint Szerbia azzal vádolja, hogy 1998-1999-ben Koszovóban törvénytelenül tartott fogva szerb és nemalbán civileket, akiket kínoztak, embertelenül bántak velük, megerőszakoltak. Legalább 108 civil meggyilkolásával gyanúsítják, akik közül többeket személyesen Haradinaj ölt meg. A szerb igazságügy szerint 30 új tanú van a vádak bizonyítására.

Haradinaj azt mondta most a francia bíróságon, hogy az ellene felhozott szerb vádak politikai indíttatásúak. „Ezek a vádak, amik Szerbiából jönnek, tiszta politika”- mondta, majd franciául hozzátette: „amit itt csinálnak, az visszaélés a joggal.”

Bármi lesz is a jelenlegi őrizetbe vétel végkifejlete, szerb vezető politikusok kijelentették, nem adják fel, hogy a hágai bíróság elé juttassák Haradinajt.