Háborús menekültként érkeztek 1993-ban Svédországba, ma a Balti-tenger partján fekvő Kalmar városka polgármestere Dženita Abaz.

kalmar_dzenita_abaz.jpg

1992-ben az ostromlott Szarajevóból a családjával együtt Korčula szigetére menekültek, majd hogy a háború nem enyhült, sőt, egyre véresebbé vált, a gyerekek és a saját jövőjük érdekében 1993 júniusában Svédországba mentek, ahol sok menekülttel együtt nyelvtudás és munka nélkül elkezdték az életüket újra felépíteni.

Húsz évvel később az egykori királyi város, Kalmar polgármesterévé választották. A svéd rendszer szerint a polgármesteri poszt megosztott, Dženita Abaz a szociális, oktatási, kereskedelmi és integrációs ügyekkel foglalkozik.

30 éves volt, amikor Svédországba érkeztek. „A nyelv nehéz volt, kellett néhány év, amíg leküzdöttem a nyelvi nehézségeket.” Több menekülttársával egyesületet alapítottak, koncerteket, kiállításokat szerveztek, hogy közelebb hozzák hazájuk kultúráját az őket befogadó emberekhez.

Az első találkozás Svédországgal felejthetetlen. Június volt, ez az ország akkor a legszebb. Sárgán virágoztak a cukorrépa földek, minden olyan illatos, tiszta és békés volt. Az emberek kedvesek voltak, mindig mosolyogtak. Erre nagyon jól emlékszem. Akkor nekem csak erre volt szükségem. Néhány kedves szóra és a lehetőségre, hogy emberhez méltó életet éljek. Egy helyre, ahol rend uralkodik, ahol munka és béke van.”

kalmar-sweden-4.jpg

                              Kalmar

Alig egy év múlva munkát kapott a polgármesteri hivatalban, ahol a menekültek segítésével foglalkozott.

1999-ben szervezett egy utat Boszniába, amin svéd politikusok és újságírók is részt vettek.

Igazság szerint azért utaztunk Boszniába, hogy felmérjük a visszatelepülés lehetőségeit, mert a svédek elkülönítettek erre egy alapot. Több városban jártunk: Obišliben, Prijedorban, Banja Lukan, Szarajevóban. A svédeket sokkolta a látvány. Volt olyan utitársunk, aki Banja Lukán bekopogott a lakásába, kérte, hogy bemehessen és a saját otthonában leült beszélgetni azokkal a vadidegen emberekkel, akik beköltöztek. A svédek közül sokan sírtak. Amikor visszatértünk Svédországba a visszatelepülésre szánt eszközöket és pénzt a menekültek beilleszkedésére költötték.”

grbvica_1.jpg

                        Szarajevó 1999. (saját felvétel)

Valóban, a boszniai polgárok Svédországban és Norvégiában illeszkedtek be a leggyorsabban és a legjobban.

Ennek oka a magas iskolázottság, a gyors döntés, hogy Svédországban akarunk maradni és európai módon élni, úgy, ahogyan korábban éltünk otthon. A mostani menekültek ugyanazokat a lehetőségeket, néha még jobb feltételeket is kapnak, hogy a svéd társadalom részei lehessenek. Svédországnak szüksége van képzett munkaerőre minden területen.”

Dženita Abaz a bosznia utazás után kapcsolódott be a helyi politikába, került be a városi képviselőtestületbe. 2014-ben szociáldemokrata támogatással polgármesternek választották.

kalmar_sweden.jpg

                                 Kalmar 

Polgármesterként és a bosnyák diaszpóra aktív tagjaként most olyanoknak segít új életet kezdeni, mint amilyen ő is volt, amikor menekültként megérkezett Szarajevóból.

 

 

 

Felmatricázták az Air Serbia teljes flottáját: a 11 Airbust, a 4 Boeing 737-300-ast és a hat ATR-72-est. A géptörzsön jól láthatóan hirdetik: 90 éves a légitársaság.

90_eves_air_serbia.jpg

Persze nem az Air Serbia 90 éves, hiszen a társaság ezen a néven, ebben a formában 2013. október 26. óta működik.

Az emblémával a szerb polgári légiközlekedés kilenc évtizedre visszanyúló történelme előtt tisztelegnek, a dizájn egyesíti a jelenlegi kétfejű sasos logót az összes előddel: Aeroput, JAT, Jat Airways.

A légitársaság elődje 1927. június 27-én alakult meg Aeroput néven Európa tizedik, a világ huszonegyedik légitársaságaként.

90_eves_aeroput.jpg

A II. világháborúban, 1941-ben a német bombázások a vállalat szinte teljes vagyonát megsemmisítették: a repülőgépeket, a kiszolgáló eszközöket, a repülőterek épületeit, a kifutópályákat, mindent.

A háború után 1947. április 1-jén Jugoslovenski Aero Transport – JAT – néven új légitársaságot hoztak létre. A flotta három-három polgári utasszállítóvá átalakított Douglas C-47 Skytrain és Junkers Ju-52 repülőgépből állt. A kommunista rezsim rendeletben tiltotta meg, hogy magántulajdonokban lévő részvénytársaságként működjön légitársaság, így az Aeroputot 1948. december 24-én felszámolták.

A JAT sikeres légitársaság volt, nyugati típusú repülőgépekkel repült, 1970-től menetrend szerinti járatokat üzemeltetett Észak-Amerikába, Ausztráliába és a Távol-Keletre. Erre a lehetőségre nekünk kicsivel több mint két évtizedet kellett várnunk.

90_eves_jat-yugoslav_dc-10-30_yu-ama_63_grd_zrh_rw_46_-l.jpg

1992-ben a délszláv háború kitörésével megszűnt a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság, a JAT lehetőségei napról napra szűkültek. Először a belföldi járatokat nagy részét kellett megszüntetni, majd az ország ellen hozott embargó miatt az európai, és a tengerentúli járatokat is. A megmaradt útvonalak a Belgrád Podgorica, Tivat, Nis és Pristina voltak. 1994-ben közlekedett néhány nemzetközi járat.

A háború után 1998-ban a a menedzsment nyolc darab Airbus A319-est rendelt. Az eredeti szállítási határidő 2000. júniusa volt, ezt azonban elhalasztották, mivel 23,5 millió dollárt nem fizettek ki az Airbusnak. Nem sokkal később újabb embargó lépett életbe és Jugoszláviát 1999 márciusától 78 napon át bombázták a NATO erők.

2003. augusztus 8-án a JAT nevet változtatott és Jat Airways néven üzemelt tovább. Eladták az utolsó DC-10-est, és megváltak a megmaradt Boeing 727-esektől és a DC-9-esektől.

90_eves_jat-airways.jpg

2008-ban a szerb kormány döntött a légitársaság privatizációjáról. Két sikertelen próbálkozás után 2013 márciusában stratégiai partneri együttműködést kötöttek az Etihad Airways-szel. Az Egyesült Arab Emírségek légitársasága az Air Serbia 49%-ának tulajdonosa.

airserbia.png

Az Air Serbia jelenleg a nyolcadik legrégebbi, még működő légitársaság a világon.

 

Navigare necesse est - Hajózni muszáj. De nemcsak hajózni, repülni is. Így gondolta ezt a Boeing cég alapítója William E. Boeing is, amikor az 1930-as években megépíttette saját luxushajóját a Taconite-ot.

taconite-yacht-profile-3.jpg

A 20. század elejének egyik nagy ipari óriása, a Boeing 1929-ben kiterjesztette Washington állambeli repülőgép társaságát Kanadába, és megvásárolta a Hoffar-Beeching vancouveri hajógyártó céget. Ez a leányvállalat lett a Boeing Aircraft of Canada Ltd. Hidroplánokat és sokféle hajót épített.

A 125 láb (38 méter) hosszú hajót 1930-ban építették családi magányachtnak az azóta már megszűnt Boeing üzemben, a Coal Harbourban. A feljegyzések szerint a Boeing család a yachtot egyfajta úszó nyári palotának használta kizárólag az észak-nyugati vizeken, de a cégalapító tulajdonos a hajón lévő irodából is dolgozott, a rádiószobából rendszeresen küldte utasításait Seattle-be.

taconite-facebook.jpg

A Taconite 421 ezer dollárba került akkor, amikor a hajók nagy részének ára 1000 dollár körül mozgott. Tom Halladay tervezte a 12 csomós sebességgel úszó luxusyachtot, amit 1930. június 11-én ünnepélyesen vízre bocsájtották. Ez volt a társasági élet szezonnyitója, több mint 100 „kékvérű” híresség gyűlt össze Észak-Amerika nagyvárosaiból. A rá következő évtizedekben számos államfő, az üzleti és a művészvilág nagyjai vendégeskedtek rajta.

taconite_10_mr_es_mrs_boeing.jpg

                      A Boeing házaspár 1930-ban 

A hajó belseje az 1930-as évekbeli luxusszálloda hangulatát idézi. Négy hálószoba, mindegyik saját fürdőszobával. A központi szalont, ami nagyobb mint sok lakás, eredeti bútorokkal rendezték be, de helyet kapott benne egy fatüzelésű kandalló is. Tíz személyes ebédlő, fedett fedélzet, sárgaréz nyílászárók, teakfa borítás, két makulátlan Atlas dízelmotor, plusz két hangszigetelt generátor a motorházban, ez mind-mind a Taconite. Az egykori dolgozószobából háló, a rádiós szobából fürdőszoba lett az 1930-as évek stílusában berendezve.

taconite_7.jpg

A hajón régimódi „Pullman ablakok” vannak, amik fel-le csúsznak, mint a vonaton. A normálnál nagyobbak, mert Bill Boeing magas ember volt.

A hajó 47 évig a Boeing család tulajdonában volt, 1987-től a vancouveri capt. Gordon Levett tulajdonába került, aki 1994-ben Bill Boeing Jr. irányításával korhűen felújította.

A hajó a nevét az alacsony minőségű vasércről, vagyis inkább vastartalmú kovakőről kapta. A Boeingot mindig a repülőgépgyártással azonosítják, de a család a vagyonát fakitermelésből és bányászatból alapozta meg.

Az 1880-as években William E. Boeing apja, Wilhelm földeket vásárolt Hibbingben, Minnesota államban. A földfelszínen nem talált semmit, amit kitermelhetett, a taconite teljes egészében a földfelszín alatt volt. Egy geológus biztatta, hogy a taconite alatt jó minőségű vasérc van. És volt. Innen jött a Boeing vagyon, a bányászatból.

Bill Boeing Detroitban született, 22 éves korában költözött Washington államba. Első repülőgépét 1915-ben építette, egy kétfedeles hidroplánt.

Mert a repülés és a hajózás összekapcsolódik.

A gazdasági válságot sok más céggel ellentétben a PanAm túlélte és terjeszkedni akart elsősorban az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán irányába, ám nem volt ehhez megfelelő repülőgépe. A problémára megoldást jelentett az ún. „repülő hajó”, olyan repülőgép, ami a víz felszínéről tudott fel-és leszállni. Az utasokat megnyugtatta, hogy baj esetén bárhol landolhatnak az óceán átrepülése közben is.

boeing_b314.jpg

                      Boeing B314, a repülő hajó

Ezért is használták a repülésben a hajózásban már jól ismert, megnyugtató megnevezéseket: a repülőgép fedélzetén utaznak az utasok, a gép parancsnoka kapitány, a másodpilóta első tiszt. A pilóták a tengerésztisztek öltözetéhez hasonló egyenruhát viseltek, hozzá illő tányérsapkával. A repülőtér megnevezése több nyelven is légikikötő.

Amikor 1930-ban William E. Boeing megépíttette luxushajóját, a repülőgépgyára néhány évvel később megtervezte a Boeing 314 Clippert, a repülő hajót. 38 tonnás felszállósúlyával 74 nappali, vagy 36 éjszakai (fekvőhelyes) utast tudott szállítani max. 5900 km távolságra.

boeing_314-diagram.jpg

A repülő hajón való utazás csak a szupergazdagok kiváltság volt. Egy retúr repülőjegy San Francisco-Southampton útvonalra 1368 dollárba került. Csak emlékeztetőül, a Boeing család luxushajója építésénél említettem, hogy abban az időben egy hajó átlagos ára 1000 dollár volt. A Clippers szalonjai, étkezői, az öltözők, a tálalóeszközök, az ezüst étkészletek egy korabeli négycsillagos szálloda kényelmét kínálták.

Hajók és repülők, mindkettő fedélzetén hajózó személyzetek teljesítenek szolgálatot. Mert hajózni és repülni muszáj.

 

 

Négy év Bosznia-Hercegovinában, Koszovóban muzulmánok között. Hihetetlen, hogy a világ mennyit változott azóta, hogy ott éltünk. Szarajevói kiutazásunk előtt 1999-ben azt kérdezték ismerősök, barátok: nem félsz? Viszed a gyerekeket is? És akkor mindenki arra gondolt, hogy a háború sújtotta országban ránk váró nehézségektől, a háború maradványainak felszámolása során előforduló balesetektől nem félek-e. Mert akkor a háborúnak még csak három éve volt vége, mindenhol romok, a repülőtér épülete rettenetes állapotban, a falak a füsttől feketén, leégett mennyezet alól kilátszó csövek és vezetékek.

sarajevski_aerodrom_2_1.jpg

                          A szarajevói repülőtér 1999-ben

De nem féltem.

Most is mennék, akár holnap is, és most sem félnék.

Mielőtt kiköltöztünk, be kell vallanom, fogalmam sem volt a muzulmán ünnepekről, tradíciókról, keveset tudtam az iszlám vallásról. Az ismereteim kimerültek az isztambuli utazások során az utikönyvekből olvasott tudással, majd ezt a hátrányt gyorsan behoztuk, az egész család.

Mindkét gyerekünket helyi oktatási intézménybe írattuk, a kicsit a körzeti óvodába, a nagyobbat az Első bosnyák gimnáziumba. Az iskola igazgatónője az akkori elnök, Alija Izetbegović lánya volt. Érdekes volt az első találkozás, beszélgetés vele. Elmondtuk neki honnan jöttünk, hogy nem vagyunk muzulmánok, szinte nem is ismerjük a vallásukat, a gyerek a nyelvet sem beszéli. A válasza az volt, hogy büszkék rá, hogy őket választottuk és mindent megtesznek azért, hogy megkönnyítsék Áginak a beilleszkedést. Természetesen kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás vallási szokásait, ünnepeit.

osztalytarsak_3.jpg

                          A gimnázium hallja - osztálytársak

A lakásunk bérbeadói is muzulmánok voltak, de vallásukat nem gyakorolták. Az asszonyok nem hordtak fejkendőt, nem jártak mecsetbe, nem voltak Mekkában, nem tartották a böjtöt, de például a ramadant lezáró ünnepre, a bajramra mindig vágtak birkát, sütöttek-főztek és azt megosztották a rokonokkal, ismerősökkel is. Ahogyan azt a vallás előírja. Senki nem maradhat éhen, az iszlám öt alappillérének egyike a kötelező adakozás.

Az iskolában a lányok között elvétve volt, aki kendőt hordott, az öltözködésükre inkább a visszafogottság volt a jellemző, nem volt kivillanó has, de volt miniszoknya, sortnadrág, kombinépántos ruha.

gimi_kapujaban.jpg

                                     Maturálók

Ramadankor lerövidítették az órákat, a 45 perc helyett 30 perces tanítási órák voltak, nem volt hosszú déli ebédszünet, és nem írattak dolgozatot. Egyik évben decemberben volt a böjti hónap, akkor az egyébként is közeli téli szünetet két héttel előbb megkezdhették a diákok.

 A lányom természetesen nem böjtölt, de osztálytársai közül többen igen. Ági nem evett és nem ivott előttük, ő azt mondta, szolidaritásból.A diáktársak pedig meghívták az otthonukba, a családjukhoz iftarra, a napnyugtakor kezdődő étkezésre.

iftar_2002_nov_30.jpg

                                 Iftar az osztálytársakkal 2002-ben

Mára ez sokat változott,ma már nemcsak családi, baráti körben gyűlnek össze iftarra, hanem nagy, szabadtéri közös étkezéseket is szerveznek.

 iftar_szarajevo.jpg

                   Iftar Szarajevóban a Bascarsiján

 

 

Ez a nap más, mint a többi. 23 éve más. Azóta más, hogy már nincs velem. Azóta május 26-a, apukám születésnapja más értelmet kapott.

1912-ben született egy nagyon kicsi, Fejér megyei faluban, Guttamásiban. Amikor már tudtam írni, mindig én írtam az ott élő rokonoknak a leveleket, üdvözlő lapokat, és azt így kellett megcímezni: u.p. - utolsó posta – Isztimér. Ennyire kicsi falu volt.

apu_elemi_iskolai_ertesito0004.jpg

Apukám végigélte majdnem az egész huszadik századot. Annak minden békés, és vérzivataros korszakát.

Úriszabónak tanult, mert édesanyja, az én nagymamám, akit sajnos soha nem ismertem, azt akarta, hogy olyan munkája legyen, amit mindig meleg helyiségben végezhet. Ez nagyjából így is volt a Don-kanyari kitérőtől eltekintve.

apu_katonaruhaban.jpg

Dédelgetett álma volt, hogy szalont nyisson, de a háború közbeszólt. Utána jöttek az oroszok és elvitték az összegyűjtött szöveteket. Maradt az egyszemélyes szabóság élethosszig.

Minden emlékem ehhez kötődik. A műhelyhez. A panglihoz, ahogy ott ül és varr. Mindig. Reggeltől estig. A szabászasztalhoz, ahol sámlira állva a Népszabadságot kiterítve postásironnal rajzolom a betűket. A Singer varrógéphez, aminek levettem a szíját és önfeledt örömmel hajtottam.

Legelső emlékeim, hogy a pangli mellett egy felfordított hokedliban ülök, és az apu énekel. Mindig énekelt nekem. Népdalokat, magyar nótákat, katona dalokat, egyházi énekeket. Én is énekeltem a gyerekeknek megszületésük pillanatától.

Arra emlékszem, hogy sötét reggeleken melegíti a harisnyanadrágomat a cserépkályhán, beleráz, utána kéz a kézben megyünk az óvodába. Minden reggel.

Arra emlékszem, hogy minden tiltakozásom ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy hat éves koromtól németül kell tanulnom. Nem tudtam, miért, de tanultam becsületesen. Aztán egyszer azt hallottam, hogy egy családtag azt mondja róla, csak egy koszos sváb. Gyerek voltam, nem értettem, most már értem és büszke vagyok rá. Hogy egy koszos sváb lánya vagyok.

Arra emlékszem, hogy a zongoratanárnő azt mondta, tehetséges vagyok. És apukám vett egy zongorát, hogy gyakorolhassak.

Arra emlékszem, hogy bár szerette volna, ha nem az orosz nyelv lesz a választott nyelv, amit tanulni akarok, nem ellenezte a gimiválasztásomat. Biztatott és segített.

Arra emlékszem, hogy mennyire izgult az egyetemi felvételim előtt és mennyire vigasztalt, amikor helyhiány miatt elutasítottak. Talán ő tudta, hogy valóban miért. Csak annyit mondott: akkor dolgoznod kell.

Arra emlékszem, hogy az első pillanatban megérezte, hogy a férjemben megbízhat. Hogy olyanokat is elmondhat neki, amiket nekem nem, mert védeni akart.

Arra emlékszem, hogy az első unokáját olyan rajongással vette körül, hogy az szinte elképzelhetetlen. Még most is a fülemben cseng, ahogy rám szól: Zsuzsika, ne kiabálj azzal a kislánnyal. Pedig nem kiabáltam vele, csak lehet, felemeltem egy kicsit a hangomat.

Emlékszem a bennem élő fájdalomra, hogy a második unokájának születését már nem élte meg.

Arra emlékszem, hogy a bukaresti kiküldetésünkkor már a repülőtéren könnyes szemmel azt kérdezte: Zsuzsika, hát tényleg elmentek?

elsoaldozas0012_1.jpg

Sokan irigyelték de még többen tisztelték. Azok bántották a legtöbbet, akiknek a legtöbbet adta: a rokonai. Csak remélni merem hogy a kiközösítés hosszú évekig tartó fájdalmán mi enyhíteni tudtunk. Hogy erőt adott neki az ismerősök, a vevők megbecsülése. Hogy szereztünk neki boldog perceket. Mert minden percért hálás volt, minden együtt töltött órát megköszönt.

23 éve ez a nap különleges jelentőségű. Más mint a többi. Mert ez a nap az apukám születésnapja.

Az utóbbi időben kétszer is láttam a hírekben, hogy Budapesten a járókelők és az utasok tolták be/el a trolibuszt műszaki hiba miatt.

30 évvel ezelőtt láttam ilyet Bukarestben, azzal a különbséggel, hogy ott nem műszaki hiba miatt kellett a troli mozgását a gyalogosoknak segíteni.

Egy konszolidált, normális országból érkeztünk kicsivel több mint 30 évvel ezelőtt Bukarestbe, hogy aztán évekig az legyen az otthonunk, és az első városnézésen futottunk bele ebbe látványosságba.

Ha Ceauşescu, vagy a felesége, vagy a kutyái mozogtak a városban, országban, akkor az utcákat teljesen letakarították előlük, szabaddá tették az utat. Mi a bulevardul Magherun autóztunk éppen, amikor jött a lezárás. Megálltunk, szemben velünk egy troli, és a hat éve már ott dolgozó kollégánk annyit mondott: ezt nézzétek, ilyet még úgysem láttatok! És a troliról leszálltak az utasok, lekapták az áramszedőket, a trolit betolták egy mellékutcába! A meglepetéstől szólni sem tudtam, akkor még egyébként is csak 3 vagy 4 napja voltunk Bukarestben, még az éjszakai város látványát sem tudtam feldolgozni.

bulevardul-magheru.jpg

                                                   b-dul Magheru

Első esténken álltam a Hotel Dorobanti hetedik vagy nyolcadik emeletének ablakában és néztem ki a sötétbe. Mert nem volt közvilágítás az utcákban, az autók helyzetjelzővel közlekedtek. Álltam, és folytak a könnyeim.

Nos, ezután másnap az elődünk elvitt egy kis autózásra, megmutatni a várost, kicsit ismerkedni és ez alatt futottunk bele a trolibuszos esetbe. 

 hotelul-doroban_i-_nainte-de-a-fi-transformat-_n-howard-johnson.jpg

                                                  Hotel Dorobanti

Később több élményünk is volt a lezárással. Néhány hete laktunk kint, a nyelvet még nagyon nem beszéltük, amikor szintén a Magherun autóztunk, én vezettem. A Maléves autónkra diplomata rendszámot kaptunk azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy nyújt némi védelmet. Ezzel az autóval mentünk, amikor mögöttünk valamit mondott egy rendőrautó, de nyelvtudás híján nem igen értettük, én csak autóztam tovább szabályosan a sávomban, a mögöttem lévő rendőrautó egyre közelebb jött, ez miatt én egyre gyorsítottam, de már láttam, hogy a többi autós félrehúzódik, így igyekeztem én is lehúzódni, de erre már nem volt időm. A rendőrautó megelőzött, keresztbe állt előttünk, egy rendőr kiugrott belőle és a gumibotjával akkorát csapott a CD rendszámú Lada motorház tetejére, hogy az behorpadt. Idegesen és ordítva mutogatott, hogy forduljunk be a legközelebbi mellékutcába.

csikszereda_1987_3.jpg

                          A Maléves autó (itt Csíkszeredában)

Az egész jelenet szürreális, ugyanakkor elgondolkoztató volt. A Kárpátok géniuszát kiszolgáló szolgálatok szinte kivetkőztek magukból, ha a kedves vezető közeledett. Annyira rettegtek, hogy bármi hiba csússzon a rendszerbe, hogy olyankor semmi nem számított. Így aztán nekimegy a diplomata rendszámú autónak – holott fogalma sincs róla, hogy ki ül benne - , vagy éppen betolja a géppisztolyát az ablakon, ahogy ez egy későbbi esetben szintén velem megtörtént.

Később többször is elgondolkoztam rajta, vajon féltem? Nem. Nem féltem. És nemcsak azért, mert 26 évesen az általam teljesen ismeretlen viselkedéssel szemben még értetlenül álltam. Nemcsak azért, mert akkor is és a további hat év alatt is mindig volt egy hazaúti repülőjegyünk. Nemcsak azért, mert tapasztalatlan voltam a diktatúra működésének tekintetében. Nem Azért sem, mert lett légyen bármilyen erőszakszervezet képviselője, vannak dolgok, amit békében nem tehet meg. Ja, és nem voltam/vagyok bátor. Egyszerűen csak én voltam/vagyok.

Arra azért nem gondoltam, hogy igaz, egyelőre más ok miatt, de három évtizeddel később az én fővárosomban fogják az utasok tologatni a trolikat.

Egyelőre csak műszaki hiba miatt.

Egy barátom kérte, hogy írjak arról, ami a legkedvesebb, legszebb emlékem volt a Malévnál. Kis változtatással, de ezt küldtem el neki:

1978-ban az érettségi után – helyhiány miatt elutasított egyetemi felvételi szomorú birtokában – ismerős ajánlásával lettem a Malév dolgozója. Semmit nem tudtam a vállalatról. Nem ültem repülőgépen, külföldön is csak Németországban voltam, annak is keleti részén. Egy nagyon-nagyon ismeretlen világba kerültem, olyan lehetőségekkel, amiről nem is álmodtam.

A számtalan új ismeret, a barátok, a család, mind-mind ott volt a repülőtéren. Az éjszakai tour szolgálatokban kikerekedett szemmel hallgattam az ÜFI külszolgálati történeteit a zöld toronyban. Meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer ennek én is részese lehetek. Hogy egyszer Maléves feleségként éveket fogok tölteni külszolgálatban.

Várna, Burgasz, Bukarest, Szarajevó, Pristina. Összesen tizenegy év. A nehézségekkel együtt nagyszerű évek voltak.

A barátom azt kérte, arról írjak, ami a legkedvesebb volt nekem a Maléves évek alatt. Megszámlálhatatlanul sok kedves emlékem van a 30 évből, ám mikor azon gondolkoztam, hogy melyikről/melyikekről írjak, mindig előre furakodott egy érzés: a biztonság érzése a fedélzeten. Az az érzés, hogy otthon vagyok.
Ez persze akkor is tetten érhető volt, ha turistaként repültünk Malévval, de fokozottan a külállomásokra/ról utazások alkalmával.

Eszembe jut legelső repülőutam. Várnába mentünk az első kiküldetésre. A MA830-al Szófiáig és onnan belföldi járattal. Szófiáig nem volt baj. A személyzet egyik tagja a középiskolai legjobb barátnőm férje volt, aki a kollégáival együtt szinte végig szóval tartott, a konyhában állva ittuk a kávét, és nekik köszönhetően olyan gyorsan eltelt a kicsit több mint egy óra, hogy nem volt időm félni. Nem így a belföldi Balkán járaton. AN24-es típus volt, már attól visszariadtam, hogy egy tyúklépcsőhöz hasonlón jutottunk fel a fedélzetre, nem volt sima út, a másfél éves lányomat az apja ölébe nyomtam és mereven magam elé nézve csak szorítottam a karfát. Ez a félelem mára kis szorongássá enyhült, de azért még megvan. 

Hogy mire emlékszem? 1985 nyarán a bolgár tengerpartra úgy jártak a Malév TU-154-es gépei - ahogy később a BUD-NYC járatra utalva a B767-es típusfőpilóta megjegyezte - „mint a villamos”. Nem volt ritka a napi három járat, özönlöttek a magyar turisták a tengerpartra. A lányommal mi havonta egyszer hazajöttünk és az alig kétéves, göndör szőke hajú, még nem egyméteres, barnára sült apróság mindenkit levett a lábáról lett légyen szó utasokról, légiutaskísérőkről, pilótákról. Most a biztonsági szakemberek nagyon ne figyeljenek ide, de ezt a kis teremtést szinte lehetetlen volt a felszálláshoz leültetni, a meredeken emelkedő 54-esben mint egy kis hegymászó állt az ülések között. Egy esti járatnál a fedélzeti mérnök megmutatta neki az ellenőrző lámpák különböző színű fényeit, onnantól fogva minden járaton ott állt a mérnök mellett és ellentmondást nem tűrően ennyit mondott: bácsi, csinálj nekem karácsonyfát! És csináltak neki. Mert otthon voltunk.

malev_fedelzet_1993.jpg               
1986 áprilisától már Bukarestben éltünk. Romániában akkor súlyos ellátási gondok voltak, számunkra teljesen elképesztő áruhiány, sötétség és hideg. De együtt voltunk, sokat dolgoztunk, jól éreztük magunkat, ennek ellenére mindig öröm volt hazajönni. A Malévnak abban az időben több kötött járata is volt, a Bukarest is BUD-BUH-IST-BUH-BUD útvonalon közlekedett. Egy alkalommal olyan sűrű köd volt Otopeni-n, hogy a kandeláberek fényét sem láttuk. Ott álltam a tranzitban az ablaknál és vártam, hogy az Isztambul felől jövő gép vajon le tud-e szállni? Hallottam a hangját, látni nem láttam semmit, vártam a megszokott zajokat és akkor a feldübörgő hajtóművek hangja, a gép elment. Rövidesen újra hallottam a leszállni készülő repülő jól ismert hangját, aztán megint a feldübörgő hajtóművek, a repülőgép újra elment. A férjemtől tudtam, hogy egy leszállást kétszer lehet megkísérelni, harmadszor már nem, el kell menni kitérőre, vagy abban az esetben tovább Budapestre. Ennek tudatában ott álltam az ablaknál, néztem a sötétet és csöndesen azt ismételgettem: csak próbáljátok meg, kérlek, csak próbáljátok meg, csak még egyszer, próbáljátok meg! És egyszer csak a sugárfékek sivító hangja törte át a sötétet! Leszálltak! Azt az érzést azóta sem felejtem. A megkönnyebbülést, a büszkeséget, mert a Maléven kívül egyik légitársaság sem szállt le a kedvezőtlen időjárás miatt, a fedélzetre lépve az örömet, hogy már otthon vagyok!

malev_otp_1993.jpg

                Otopeni 1993

1989. december 21-én a romániai forradalom kitörésének napján jöttünk haza, és itthon tudtuk meg, hogy a járatot úgy küldték el itthonról, hogy mindenkit hozzanak el, aki a magyar kolóniából haza akar jönni, minden módon. Mert segítettünk. Mert kezet nyújtottunk.
1990. január 2-án az első járattal mentünk vissza jelentős mennyiségű poggyásszal – kenyeret és narancsot vittünk a kint maradt kolóniatagoknak – amire az engedélyt első szóra kaptuk meg az akkori forgalmi igazgatótól. Mert segítettünk.

Már az üzemeltetési vezérigazgató-helyettesi titkárságon dolgoztam, amikor egy törökországi földrengéshez intéztük el néhány óra alatt a miskolci különleges mentők utazását, a külön engedélyt, hogy a mentőkutya a fedélzeten utazhasson. Nagyon jó érzés volt, hogy ha többel nem, de ennyivel segíthettem.

És Szarajevó! Ahol olyan őszinte, nyílt szívvel, örömmel fogadtak minket, fogadták a Malévet, ahol annyi szeretetben és örömben volt részünk, ami nem lehetett volna a Malév nélkül. Büszkék voltunk, hogy az Austrian Airlines és a Swiss mellett mi vagyunk a harmadik légitársaság, akik a háború után a lehető legrövidebb időn belül menetrend szerinti járatot indított. És az érzés ott is megvolt, a felszabadultság érzése, amikor a fedélzetre léptem, hogy otthon vagyok!

malev_szarajevo_repuloter_malevval_2.jpg

                                               Szarajevó 2002

A bizalom a kollégák felé töretlen és megingathatatlan volt. Azt hiszem ezt semmi nem bizonyítja jobban, mint az, hogy előbb Bukarestből a lányomat 4 éves korától, később Szarajevóból már kamaszként de az óvodás korú öccsével együtt egyedül repültettük a két város között. Mert tudtuk, hogy a levegőben is, és Budapesten a repülőtéren is jó kezekben, otthon vannak.

Nem volt mindig minden felhőtlen és gömbölyű. Jöttek a viharfelhők, éreztük mi is, de az, hogy a fedélzeten otthon vagyok, nem változott. Ebbe az is belefért, hogy a szinte teljesen üres, csak a Malév delegációt szállító pristinai nyitójáraton a comfort ülőhelyemet a turista osztály utolsó sorának legbelső székére cseréljem. És az érzés, amikor a kapitány megállt előttem és csöndesen csak annyit kérdezett: baj van? Mert még akkor is voltunk jó páran, akik figyeltünk egymásra, bármennyire akarták is ezt az érzést kiirtani belőlünk.

És a férjem megrökönyödött arca egy következő alkalommal a pristinai betonon, amikor megjelentem a lépcsőn és a kapitány széles vigyora: „Öreg, soha nem lehetsz biztonságban, ha a feleséged is Maléves!” Mert egy család voltunk.

malev_pristina_2003.jpg

                            Pristina 2003

A barátom azt kérte, hogy arról írjak, ami a legkedvesebb, legérdekesebb, legemlékezetesebb volt a Malévnál. Nekem az érzések voltak a legkedvesebbek és a legértékesebbek. Az együvé tartozás érzése. A büszkeség érzése. Hogy a világban bármerre mentünk, ha kitettük a check-in pultra az ID kártyánkat, mindig volt egy kedves üdvözlő mosoly. Hogy országjáráskor láttuk a kicsit irigy arcokat, amikor a Maléves busz befutott egy-egy városba.

Mert jó volt Malévesnek lenni. Mert otthon voltunk.

 

 

Kint gyönyörűen süt a nap, virágzó fák, a lenyírt fű illata, az ég kékjének, a fák zöldjének lelket nyugtató látványa közepette szinte szentségtörésnek számít az, amiről írni akarok. De emlékezni muszáj. Muszáj megismerni, hogy hova vezetett a féktelen gyűlölet, a nacionalizmus tőlünk párszáz kilométerre. 25 évvel ezelőtt Szarajevóban is ilyen szép májusi napok köszöntötték a várost, aztán rövid két nap alatt döbbenetes erővel beköltözött az agresszió, a félelem, a háború, a halál. És ott is maradt 46 hónapig.

opsada_sarajeva_7.png

                1992. május 2-án a háború hivatalosan megkezdődött.

A Jugoszláv Néphadsereg és szerb félkatonai alakulatok 60km átmérőjű körben a környező hegyekben körbezárták a várost és 250 tankkal, 120 gránátvetővel, orvlövészekkel lőtték. 1435 napon keresztül. Minden nap. A háború első napjaiban elsősorban a strartégiailag fontos épületeket, az elnöki palotát, a elektromos műveket, a postapalotát támadták. A cél az volt, hogy Szarajevót elvágják a külvilágtól, megszakadjon a kapcsolat és megszűnjön az áramszolgáltatás. Szerencsére teljes mértékben egyik sem sikerült.

Nagyon sokan, az ostrom ideje alatt összesen 200 ezren hagyták el a várost, akik ott maradtak, ott rekedtek, saját elmondásuk szerint azt hitték, hogy ismerik az életet. Minden, amiről azt gondolták, hogy soha nem lesz rá szükségük, vagy hogy nem lesznek képesek rá, kiderült, hogy szükség van rá, és képesek rá.

Az ostrom alatt álló város szinte teljesen el volt vágva az ország többi részétől, nem volt fegyver a védelemre, élelmiszer, víz, áram, gáz, gyógyszerek... Ami bőségesen volt – gránátok és golyók és a mindennapi halál.

opsada_sarajeva.jpg

Az otthonokban a hűtőszekrények a gyerekek játékainak, értékes könyveknek, képeknek a tárolójává váltak, a szekrényeket eltüzelték, vagy koporsók lettek. A garázsokat raktárrá alakították, az autók védőfalat nyújtattok az orvlövészek ellen. Cipők, szőnyegek, könyvek, régi kabátok – tüzelő anyaggá váltak. Lencse, korpa, makaróni – az egyetlen élelem.

opsada_sarajeva_4.jpg

                                    Az autók védelmében...

A gyerekek „humanitárius segéllyel” játszottak saját játékok helyett, megtanulták mi a repeszgránát, mi az a kaliber, mit jelent, hogy „gellert kap”. A turisták helyett az ENSZ katonái és külföldi újságírók sétáltak a városban.

A dokumentációs központ adatai szerint az ostrom alatt a városban 14 011 személy halt meg, 7808-an a háború első évében, 3392-en a másodikban. A halottak között 1601 gyermek volt. A Markale piac ellen elkövetett két bombatámadás következtében ott 105-en vesztették életüket. Közel 50 ezren szenvedtek maradandó sérülést, a város kórházaiba naponta átlagosan 15 személyt szállítottak be orvlövészek által okozott sebesüléssel. A két klinikán – a traumatológiai és a sebészeti klinikán – az ostrom ideje alatt 47 776 sebesültet láttak el. A halálesetek olyan általánossá váltak, hogy minden természetes halált kiváltságnak tekintettek.

opsada_sarajeva_8.jpg

Naponta 50 sírt ástak meg. A kiásott sírok gyakran szolgáltak óvóhelyül a gránátok és az orvlövészek elől. A temetési szertartások a bombázások miatt akár öt órát is tarthattak (pontosan ennyi ideig tartott egy ismert sportoló, Vinko Samarlicu temetése, amit a lövöldözések miatt 22-szer kellett megszakítani). A halottakat nem ritkán az udvarban temették el bútorokból készült koporsóban, vagy egyszerű karton dobozban, de néha csak szőnyegbe, vagy függönybe csomagolva. A város újranyitotta 89 régi, már bezárt temetőjét, de temettek mindenhova: városi közparkokba, a Kosevo stadionban a focipályára.

opsada_sarajeva_10.jpg

Mivel az élelmiszer készlet már az első hónapokban elfogyott, a lakosság pedig éhes volt, virágzásnak indult a fekete kereskedelem. Egy liter olaj 30 nyugatnémet márkába, egy kilogramm cukor 80 márkába került. Egy kilogramm lisztért 5-15 márkát, vagy két halkonzervet kértek. Az ENSZ az ostrom hivatalos kezdete előtt légihidat hozott létre a humanitárius segélyek bejuttatására. Az akkor létrehozott légihíd volt a háborús légiközlekedés történelmének leghosszabb ideig tartó segélyakciója. Habár a szarajevói repülőtérre több ezer repülőgép szállt le és hozott 31.448.000 kilogramm alapvető élelmiszert, kamionnal érkezett még a városba 168.432.000 kiló élelem, a szarajevói kenyérgyár 126 millió vekni kenyeret sütött, a lakosoknak naponta csak 159 gramm élelmiszer jutott.

opsada_sarajeva_3.jpg

A központi fűtés nem működött, a boszniai főváros lakói elképesztő leleményességgel próbálták meg túlélni a gránátoktól, lövésektől üveg nélküli ablakok mögötti lakásokban a hideg évszakokat. Kályhákat készítettek olajoskannákból, régi mosógépekből. Egy barátunk mesélte, hogy a 17. emeleti lakásukban felfordított mosófazékban raktak tüzet és ezzel enyhítettek a 0 fok alatti szobahőmérsékleten. Már a háború első telén fa nélkül maradt a város. „Hrastovi negyedben nem maradt egyetlen egy fa sem, a madaraknak nincs hova leszállniuk.”-írta egy szarajevói.

A városban az ostrom alatt több mint hat és fél hónapon át teljes sötétség volt. A kulcsfontosságú intézményekben aggregátorokkal biztosították az áramellátást, a lakosok mindenféle olajból, zsírból gyertyát, mécsest készítettek.
A várost átszelő Miljacka folyón elkészült az első kézzel létrehozott vízerőmű, amit kerékpárral hajtottak, ez adott áramot.

Az ellenség lerombolt mindent, amit talált, ami az útjába került: óvodát, színházat, iskolát, könyvtárat, de kórházakat, és vallási intézményeket, lakóházakat és középületeket is. A közel négy évig tartó ostrom alatt több tízezer épület sérült meg, szinte egyetlen egy ház sem maradt épen.

opsada_sarajeva_9.jpg

A szarajevói tűzoltókat az ostrom alatt 8 ezer alkalommal vetették be. Ebből 250 nagyon nagy tűz volt, ami azt jelenti, hogy egy időben két vagy több épület égett. A legnehezebb napjuk 1992 májusában volt, amikor egy időben lángolt 30 épület.

A lakosok teljesen fegyvertelenek voltak, nem volt honnan beszerezni, de saját érdekükben szükség volt rá. Így fegyverkészítő műhelyek nyíltak. A város védelmére voltak még gránátok, gyújtó palackok, puskák és néhány rakéta. Ezek főleg a kivonuló jugoszláv néphadsereg után maradtak a laktanyákban.

A város először 1993 júliusában jutott levegőhöz, amikor a repülőtér kifutópályája alatt elkészült a háborús alagút Dobrinja és Butmir között. A 760 méter hosszú alagút volt az egyetlen kijárat az ostromlott városból. Két és fél év alatt az alagúton naponta 2-3 ezer ember közlekedett, valaki a butmiri oldalon kitett egy útjelzőt, amire ki volt írva: Párizs 3765 km. Az alagút akkoriban a legszigorúbban őrzött államtitok volt. Ezen át jutottak be az első védelmi alakulatok, ezen keresztül kapott a város áramot, élelmiszert, gyógyszereket.

opsada_sarajeva_5.jpg

                       Az alagút bejárata

De a városban maradottak, vagy a városban rekedtek élni akartak. Túlélni akartak. A gyerekek a háború alatt is jártak iskolába. Az iskolákat biztonságosabb helyre költöztették és a tanítás tovább folyt pincékben, magánházakban, óvóhelyeken. Az ostrom alatt 3000 kisdiák fejezte be az általános iskolát, 300 egyetemi vizsgát tettek le, és 23 középiskolában tanítottak. Télen az volt a kérés, hogy az ügyeletes diákok hozzanak magukkal egy-egy darab fát az osztály fűtésére.

opsada_sarajeva_ratni_teatar.jpg

                                            A Szarajevói Háborús Színház épülete

Több mint 100 kiállítást rendeztek, negyvennél több színházi bemutatót tartottak, megjelentek az újságok és folyóiratok, megszervezték az első Szarajevói Filmfesztivált, ami mostanra Európa egyik legrangosabb fesztiválja lett, megválasztották a "Miss ostromlott Szarajevó"-t.

Habár a háború 1995. december 14-én a békeszerződés párizsi aláírásával véget ért, Szarajevó továbbra is ostrom alatt állt.

Az ostrom utolsó napja hivatalosan 1996. február 29., de március 11-én még rakétákat indítottak a boszniai szerb katonák ellenőrzése alatt tartott Grbvica kerületből, eltaláltak egy villamost, ahol meghalt egy asszony és 19 ember megsebesült. Ők voltak az ostrom utolsó áldozatai.

A hágai nemzetközi bíróság két szerb parancsnokot ítélt el az ostrom miatt: Sztanislav Galicsot és Dragomir Milosevicset. Többek között Szarajevó ostromáért emeltek vádat Radovan Karadzsics és Ratko Mladics ellen is.

 

 

 

Szembejött velem a világhálón egy cikk Emine Erdoganról, a török elnök feleségéről. Elolvastam és hirtelen két nő jutott eszembe róla: Imelda Marcos és Elena Ceausescu. Nem a vagyon mértéke, sokkal inkább az életmódja miatt.

emine_erdogan.jpg

De kicsoda is Emine Erdogan?

A 61 éves asszony harminckilenc éve Recep Tayyip Erdogan felesége, Ankarában élnek. A nyilvánosság előtt mindig hadzsibot visel, a férje mögött lépdelve kíséri őt szinte minden fontosabb eseményre, de az életmódja nagyon messze van attól az „alázatos és szerény”, szigorú muzulmán értékeket valló egyszerű nő imázsától, amit a török média igyekszik sugallni.

 emine-erdo_an-desenli-ceket-pantolon-tak_m.jpg

Az elnöki párnak otthont adó ankarai palotának, a White Palace-nak (harmincszor nagyobb, mint a washingtoni Fehér Ház) 1100 szobája van. Bár az ország negyede mélyszegénységben él, a török First Lady délutánonként olyan különleges fehér teát iszik, aminek kilója 2000 dollár. A frissítő italt 400 dolláros arany csészében szolgálják fel neki. A fürdőszobája falát borító selyem tapéta tekercséért 3000 dollárt fizettek. Egy ellenzéki politikus állítása szerint a palota villanyszámlája havonta félmillió dollár.

emine_erdogan_ankarai_palota.jpg

A török média előszeretettel ír Eminéről, mint gondos, takarékos háziasszonyról, aki még az ecetet is maga készíti almahéjból és citromból. Közeli barátai azt mondják, hogy nagyon intelligens asszony, aki szereti a művészeteket és a klasszikus zenét, de beszélnek őrült kicsapongásairól is.

emine_erdogan_ankarai_palota_belso.jpg

Míg a férje az elnöksége idején eddig 140 millió dolláros vagyont gyűjtött, vásárlási mániában szenvedő felesége semmi mást nem szeret, mint költeni a pénzt. Egyik bevásárló körútról repül a másikra. Különleges szenvedélyei a dizájner ruhák és a drága régiségek.

emine_erdogan_shopping.jpg

Költeni, költeni, költeni – írja róla a Daily Mail. A négygyerekes elnökfeleség bevásárló utak iránti vonzódása jól ismert a világ legexkluzívabb üzleteiben. Brüsszelben egyszer bezáratott egy bevásárlóközpontot, hogy nyugodtan válogathasson. Olvastunk hasonló történetet az arab sejkek feleségeiről. Varsóban az alatt az idő alatt, míg férjének hivatalos tárgyalásai voltak, közel 50ezer dollárt költött el régiségekre.

emine_erdogan_vasarlas.jpg

Emine arab származású, de soha nem titkolta vonzódását az Oszmán Birodalom, a szultánok iránt. Egyszer egy beszédében dicsérte a háremet, mint „oktatási intézményt”, azt mondta, az volt a dinasztiák tagjainak iskolája, a legjobb módja annak, hogy a fiatal nőket felkészítsék az életre.

eine_es_recep_erdogan.jpg

Most, hogy a kétes tisztaságú népszavazáson a férjét még 15 évre szinte korlátlan hatalommal ruházták fel, semmi nem gátolja a további féktelen pazarlást. Még tán az is lehet, hogy újra felállítják a hárem intézményét.

 

(daily mail, index.hr) 

 

Mind gyakoribb a házasságkötés bosnyák nők és arab országokból érkező, már házas üzletemberek között. Mindez az apák vagy a fiútestvérek jóváhagyásával. A bosnyák nők második vagy éppen harmadik feleségei lesznek külföldi állampolgárnak, de továbbra is Boszniában élnek.

hazassag_arabokkal.jpg

Egy 30 éves szarajevói nő mesélte el történetét. Az első házasságából van két gyermeke, arab férjének a második felesége lett. A házasságkötés előtt két hónapig telefonon és videoüzenetekkel tartották a kapcsolatot, így ismerte meg jövendő férje életmódját, környezetét. A házasságkötésre az apja beleegyezését adta, és Szarajevóban egybe keltek. „Elfogadtam a házasságnak ezt a formáját. Allah előtt esküdtünk meg”- mondta. Nem zavarja, hogy az ilyen házasságkötésről kiadott papír az ország törvényei szerint nem érvényes.

Amikor férje ajánlatát elfogadta, tudta, hogy nem lesz vele minden nap. A férfi általában havonta egyszer látogat Szarajevóba. „Ami a férjemet illeti, ő nagyon kedves ember. Minden nap beszélünk, látjuk egymást videoüzenetben. Nincs hiányom szép szavakban és szeretetben”- mondja az asszony. Azt az időt, amikor a férje nincs Boszniában, arra használja, hogy a gyerekeivel legyen, pihenjen és egyszerűen magára figyeljen. „Amikor itt van, azt élvezzük és sok időt töltünk házon kívül.”

Házasságkötésükkor a férje egy szerződésben adott biztosítékot arra, hogy milyen vagyontárgyat vagy mekkora összeget ad, ha elválnak. Emellett minden hónapban rendszeres apanázst kap, ami biztos megélhetést biztosít neki, a gyerekeinek és fedezi minden kiadásukat.

Legalább húsz nőt ismer, akik második feleség lettek és egy 23 éves lányt, aki egy kuwaiti férfi harmadik felesége lett. Őket is egy imám adta össze, akinek a kilétét, de még a város nevét sem árulta el.

hazassag_arabokkal_3.jpg

Azoknak a nőknek, akik arab férfihoz mennek feleségül azt tanácsolja, hogy el kell fogadniuk, hogy a férjük nem lesz velük állandóan, mert már házas, vannak gyerekei és munkája egy másik országban. „Ha a nő elfogadja, hogy osztozik a férjén más nőkkel, akkor az ilyen házasság feltételeit is el kell fogadnia”- mondta.

Azt mondja, a férje nem követeli meg, hogy nikabot (arc előtt viselt fátyol) viseljen, ahogyan azt az arab országokban élő nők teszik. Ő hizsábot hord.

hazassag_arabokkal_2.jpg

A boszniai iszlám közösségnek nincsenek adatai arról, hogy hány nő lett második vagy harmadik feleség, hány ún. házasságkötési papírt bocsátottak ki, ami teljesen érthető, hiszen akkor nyilvánvalóvá válna, hogy egyes imámok jóváhagynak ilyen házasságkötéseket, és felelősségre vonhatók lennének. Így viszont nem tesznek/tehetnek semmit, hiszen nem sértik meg az iszlám közösség előírásait, mivel a házasulandók nem fordulnak hivatalosan az anyakönyvvezető imámokhoz, a házasság nincs regisztrálva az anyakönyvekben.

hazassag_arabokkal_5.jpg

Boszniában a mi törvényeinkhez hasonlóan a bármilyen egyházi házasságkötést meg kell előzzön a polgári esküvő, amit az anyakönyvben rögzítenek. Ez alól az iszlám sem kivétel, és a shariával ellentétben, ami engedélyezi, hogy egy férfinak több felesége legyen, Boszniában törvény tiltja a poligámiát.

A második, harmadik feleségek nagyon megengedők, az sem baj, ha a férjük akár 15-20 évvel is idősebb náluk. „Ha már van egy velük egykorú feleségük, akkor normális, hogy fiatalabbat keresnek. Habár az is előfordul, hogy saját korosztályukból választanak feleséget.”- mondják.

„Többnyire elvált nőket keresnek gyerekkel, hogy biztosítsák a jövőjüket. Nem érdekli őket, hogy közös gyerekük legyen, bár vannak ilyen esetek is.”

Az arab férfiak leggyakrabban Szaud Arábiából, az Emirátusokból, Kuwaitból, Egyiptomból és Líbiából jönnek Boszniában feleségért.