1992 végén a vezérkar kezdeményezte az alagút építését. Rasid Zorlak tábornok két mérnököt is talált az előkészítéshez. Megérdemlik, hogy megismerjük a nevüket: Nedzsad Brankovics és Fadil Sero. A munka előkészítése a legnagyobb titokban folyt. Maga a tény, hogy az alagút a kifutópálya alatt fog húzódni, nagy szakértelmű tervezést igényelt a légiforgalom további biztonsága miatt. Eldöntötték, hogy az alagutat egyszerre kezdik építeni a két végéről: Dobrinján és Butmirban.

 Tunel SJJ térkép.jpg

Az ásás 1993. január 28-án kezdődött nagyon nehézkesen. Mindössze nyolc dobrinjai civil dolgozott napi 3-4 órán át megfelelő szerszámok nélkül, rendkívül rossz időben, állandó lövöldözés közepette. Csákánnyal és lapáttal dolgoztak, olajmécsessel világítottak és mindez nem sok optimizmussal töltötte el az embereket, kevesen hittek az alagút megépülésében A helyzet akkor változott meg gyökeresen, amikor Aliga Izetbegovics teljes támogatását adta a munkához. Akkor már biztosították a szükséges eszközöket és a megfelelő számú embert is, leginkább építőipari munkásokat, de később bányászokat is. Három műszakban, 24 órán át dolgoztak. A legnagyobb problémát a talajvíz jelentette, ezt kannákban, vödrökben hordták ki.

 sarajevski tunnel 3.jpg

A kapcsolattartás az alagút két vége között nem volt megoldott. Mivel semmilyen telefonösszeköttetés nem volt, a két munkahelyszín között a kapcsolat egyetlen lehetősége az volt, ha keresztülrohantak a kifutópályán.

Az alagút falának biztosítása a két oldalon különböző módon sikerült A város felőli részen főleg bádoggal borították, mivel fát nehezen találtak a városban, de összegyűjtötték az összes vasat a szarajevói gyárakban. A butmiri oldalon épp fordított volt a helyzet. Ott nem volt fém, viszont az Igman elegendő fát kínált.

 Sarajevo_tunnel_3.jpg

Kínkeserves munka volt az alagút kiásása, a földet sáncként használták a szerbek golyói ellen, akik időközben tudomást szereztek az alagút ásásáról és állandó tüzérségi támadással próbálták megakasztani az építkezést, sőt tiltakozó levelet is küldtek az UNPROFOR-nak. Dobrinja felől a munka 127 napig tartott, 23 napot ki kellett hagyni energiahiány vagy gránáttámadás miatt. Átlagosan naponta 3,17 métert haladtak. Butmir felől 77 napig tartott a munka, onnan az előbb említett okok miatt csak 6 napot kellett kihagyni. Természetesen nem tudtak gyorsabban haladni, 3,15 métert ástak átlagosan naponta. És minden akadály ellenére 1993. július 30-án este 9 órakor két munkás az alagút két vége felől valahol a kifutópálya alatt kezet fogott. Azon a napon Szarajevó egy biztonságos kijárathoz jutott a szabad terület felé.

Mindösszesen 2800 köbméter földet ástak ki, beépítettek 17 köbméter fát, 45 tonna fémet. Az alagút 800 méter hosszú, 1 méter széles és átlagosan 1,5 méter magas. Ági és Dani a bejáratnál jól mutatja az alagút méreteit. 

 szarajevói tunel bejáratánál Dani és Ági.jpg

Már a legelső éjszaka 12 tonna hadianyag jutott be a városba és egy nagyobb csapat katona ment ki az Igmanra, ahol akkor a szerbek erőteljes támadást indítottak a hegyi átjáró út lezárására. A Dobrinja-Butmir alagút katonai objektum volt, használatát parancs szabályozta. A lemenetelhez az 1. Hadtest parancsnokának engedélye kellett.

sarajevski tunel 4.jpg

Az emberek kezdetben mindent a hátukon és a kezükben cipeltek. Hoztak be élelmiszert, cigarettát, üzemanyagot, fegyvert, lőszert, gyógyszert és még sok mást. Később, hogy a szállítást megkönnyítsék, az alagút aljára egy sínpárt fektettek le, ezen kiskocsikban könnyebben tudták tolni a rakományokat. Később tolószéket és hordágyat is beszereztek a sebesült katonák, az öregeket, gyerekek számára. Kézzel tolták a 200-300 kg-os terhet, ami nem volt könnyű feladat az alagút vonalvezetése miatt, amelyben több kanyar is volt, egy helyen lejtett, majd 200 m-en emelkedett is. Az alagút legmélyebb pontja a kifutópálya alatt 5m-re volt, ami a talajvíz miatt nagy gondot jelentett. Az elektromos szivattyú nem győzte kiszivattyúzni a vizet különösen nagy eső vagy hóolvadás után. Gyakran megtörtént, hogy a pumpák hibája miatt az embereknek derékig érő vízben kellett gázolni. Kétszer mennyezetig elöntötte a víz az alagutat, akkor néhány napra le kellett zárni.

 sarajevski tunel viz alatt.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr65450118

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

FILTOL · http://hulyekkimeljenek.blog.hu/ 2013.08.08. 17:03:39

néhány napja voltam szarajevóben, előtte mosztárban. hihetetlen nagy élmény volt!
le a kalappal előttük, mit kiálltak a háborúban és a talpra állásért!minden tisztelet az övék.

Nosztalgikus 2013.08.08. 17:21:59

@FILTOL: talán nem mindig állja meg a helyét, amikor azt mondják, hogy olyan "balkáni". Talán tanulhatnánk is tőlük egyet s mást.

Hurrá Torpedó · http://www.youtube.com/watch?v=br-D7UneS0E 2013.08.08. 18:08:46

a kétezres évek elején jártam szarajevóban, sajnos akkor még nem nagyon reklámozták ezt a helyet, így nem voltunk itt. pedig közel laktunk ilidzsában. viszont voltunk a trebevicsen és találkoztunk még aknakereső katonákkal. mosztárt is megszívtam, a hidat már készen láttam, de még nem adták át, így sajna átmenni nem tudtam rajta.
ez egy visszamenős ország egyébként. akkor fejenként kb 30000 pénzből 10 napig lődörögtünk boszniában.

csak egy kiegészítés hiányzik nekem: minek kellett az alagút? hol voltak a szerbek? ha a kifutón keresztülmenni veszélyes volt, akkor az ott megforduló repülőknek nem volt veszélyes? vagy a szerbeké volt a kifutópálya?

Hurrá Torpedó · http://www.youtube.com/watch?v=br-D7UneS0E 2013.08.08. 18:56:08

bocs. elolvastam az első részt, így már értem.

Nosztalgikus 2013.08.08. 19:06:41

@Hurrá Torpedó: Mi imádtunk Szarajevóban élni, két gyerekkel mentünk, egy 4 évessel és egy 16 évessel. Nagyon fegyelmezettnek kellett lenniük a gyerekeknek, de azt a szeretetet, amivel körülvették őket,azt még ma is emlegetik. Az aknaveszélyre egyébként már az óvodában oktatták a gyerekeket, egyetemisták jártak ki hozzájuk, de az ovi ajtaján is ott voltak a rajzok, hogy mihez nem szabad hozzányúlniuk például, ha meglátják a földön. Éppen a kiérkezésünk előtt néhány héttel halt meg pont a Trebevicsen három kisgyerek, mert játszottak valamivel, ami robbanószerkezet volt. De mindezek mellett valóban visszatérős ország :)

Kara kán · http://karakan.blog.hu 2013.08.08. 20:54:04

Be kellene linkelni az 1. részt!

biciklis bakter · http://hovamegyavonat.blog.hu/ 2013.08.09. 08:22:13

Én is voltam a múzeumban, ne hagyja ki, aki arra jár. Egy apróság: Izetbegović keresztneve helyesen: Alija.

Nosztalgikus 2013.08.09. 09:25:45

@biciklis bakter: Bocsánat, melléütés volt. Köszönöm, már ki is javitottam :)

hungarisztan 2013.08.09. 12:31:47

Én is voltam itt, ma már több szempontból is nosztalgikus a fotó, amit lőttem: az alagút bejárata mögött épp egy Malév gép várakozott felszállásra – a Malév az összesen 6 társaság egyike volt, amelyik repülte Szarajevót akkoriban.
Az alagútmúzeumot létrehozó és üzemeltető család amúgy nagyon szívélyes volt, rengeteget meséltek, mutogatták a házukon a belövéseket stb.

Boszniában nagyon jókat lehetett enni nagyon olcsón, van pár igen szép táj is, de gyakran a frász kerülgetett, mikor a GPS rávitt olyan utakra, ahol megfordulni sem tudtam, mert egyetlen, 20-40 centi mély nyomvályú volt (a kocsi alja gyakran leért), köbméteres gránáttölcsérekkel tarkítva, oldalt a két tükör mellett meg vastagon ki volt táblázva, hogy aknamező, és mindez mondjuk 30 kilométeren át... És ez nem egyszer fordult elő. A GPS úgy tudta, hogy ezek rendes, használható utak – nos bizonyára azok voltak valaha, csak azóta pár tucat tank átment rajtuk minden irányból, meg párszáz bomba/gránát rájuk esett, ha volt is burkolatuk valaha, az a teljes enyészeté lett, vagy össze-vissza kifordulva képeztek akadályt minden 5 méteren, szóval útnak nevezni csak a legnagyobb jóindulattal lehetett. Voltak helyek, ahol kb. 60 kilométert autóztam ilyen körülmények között, sehol egy lélek, s nagyjából félúton elakadtam egy sártengerben. Mivel még mobil térerő sem volt, lelki szemeim előtt már láttam egy laza, 30 kilométeres gyalogtúrát, miközben az autó az „út” közepén, nagyjából kikerülhetetlen pozícióban vesztegelt, szóval kinézett egy visszatéréskori lincselés is. Ez nem volt annyira vonzó opció, ezért inkább addig ástam (a tíz körmömmel), meg próbáltam köveket pakolni alá elérhető közelségből (értsd: az aknásított erdőbe nem bemerészkedve), míg végül 2 órányi szerencsétlenkedés után sikerült kihintáztatnom magam. Kalandos volt, na.

De a bosnyák szívélyesség elég gyakran megnyilvánult. Lehet, hogy nem beszéltek semmilyen más nyelvet, csak a sajátjukat, de azon prímán magyarázták, merre kell menni, sőt, egyszer egy világvégi zsákfaluban (ahova egy fantasztikusan szép tengerszem miatt mentem) az egyetlen ott tartózkodó fickó addig nem tágított, amíg meg nem hívott némi kajára és italra. A mai napig nem értem, hogyan tudtunk elbeszélgetni, hiszen ő nem beszélt semmilyen olyan nyelvet, amit én igen és vica versa, de egészen sok mindent meg tudtunk trécselni. Kiderült, hogy ez nyaralófalu, ezért nincs ott senki hét közben, volt pár éve egy nagy helikopterszerencsétlenség, fejesek voltak, mind meghaltak, majd elmondta, hogy ő most egy hétre jött, hozott magával kenyeret, kolbászt, kávét, páleszt, miegymást (a legközelebbi falu 30 km, de olyan úton, hogy kábé 2 óra odajutni), és ha már ilyen messzire elzarándokoltam, egyek-igyak már vele. Csak nagy nehezen törődött bele, hogy nem kóstolom meg a pálinkáját (nagyon győzködött, hogy egy kis pohárkától még nyugodtan vezethetek), cserébe olyan bosnyák kaffát főzött, aminek az erőssége mellett a fél csészényi zacctartalma (vagy legalábbis annak a mennyisége) erősen váratlanul ért, úgyhogy fuldokoltam egy sort a príma fehérkenyér+kolbász kombó mellett... :o)
Azt viszont sehogy nem értette, honnan jöttem (kocsi bérelt volt, rendszám nem segített).

A bosnyák kolbászkák (scsevapscsica? vagy valami ilyesmi) rém finomak!
Alapból jó emlékek kötődnek Boszniához, de azért tudni kell eltekinteni a balkáni jellegtől. Sok a szemét (adott esetben kiemelt turisztikai jelentőségű vízesésnél is), rendezetlenség-rendetlenség, 20 éve befejezetlen házak (adómentesség miatt), korruptak és külföldiekre rámenősek a rendőrök stb. Szóval mintha csak otthon lenne az ember – csak hát nem biztos, hogy az ember a nyaralását egy Magyarország-klón országban képzeli el... :o)

Nosztalgikus 2013.08.09. 20:36:31

@hungarisztan: Tudod, a bosnyákok ilyenek! Ellenszolgáltatás nélkül, hátsó gondolatok nélküliek. Most nem tudom, hogy működhet a GPS, de amikor mi kint voltunk, csak és kizárólag a járt úton mentünk, amiben nem voltunk biztosak, azt kihagytuk. Nagyon rövid idő telt akkor még el a háború vége óta, és nagyon sokan csak a békeszerződés aláirása után költöztek vissza, még tudomásuk sem volt róla, hogy azon a területen milyen harci események voltak, ebből nagyon sok halálos baleset származott.
És valóban, az utak mellett, a patakok partján nagyon sok volt a szemét, egész völgyeket láttunk tele autóroncsokkal, befejezetlen házakat, nem csak az adó miatt, hanem a tulajdonviszonyok rendezetlensége miatt is. Biztosan láttál olyan sokemeletes házat, ahol még mindig volt egy-egy kiégett lakás. Nem találják a tulajdonost, semmiféle hivatalos lista nincs arról, hogy ki és mikor hagyta el az országot. Ezen talán most segiteni fog az őszre tervezett népszámlálás.
Igaziból a te kommented inditott arra, hogy elkezdjem a szarajevói élményeinket megosztani a blogomban. Remélem tetszeni fog.
Kellemes estét.

hungarisztan 2013.08.10. 23:55:41

@Nosztalgikus: hát, én inkább azt mondanám, ilyenek is, meg olyanok is, csakúgy, mint minden más nép.
Azért a vezetési stílusuk például egyáltalán nem hiányzik: mindig van olyan, amelyik a szakadt, koromfekete füstöt okádó 1-es Golfjával (illetve azzal a rozsdatemetővel, ami maradt belőle) nekiáll előzgetni a beláthatatlan, keskeny, hegyi szerpentinen – csak tudnám, ilyenkor hova sietnek annyira (egy olyan országban, ahol azért általában nem kapkodnak el semmit...) :o)

Én a háború után 10 évvel jártam ott, de még akkor is minden tiszta apokaliptikus hangulatot árasztott.
A legdurvább Srebrenica volt – hogy mennyi is az a nyolcezer fő, akit ott lemészároltak, az csak akkor látszik igazán, mikor az ember végigtekint az emlékműre karéjban felvésett nevek tömkelegén. Nagyon felkavaró volt.

Crip Lee 2013.08.11. 09:55:40

@Nosztalgikus: "Most nem tudom, hogy működhet a GPS"
Sztem szarul:) Legalább is most jöttünk haza, a GPS szerint végig a Vrbasban voltunk és a leglehetetlenebb helyeken akart elfordítani. Egyébiránt nem kellett használni csak a gyerek élvezte, hogy hüjjjeségeket dumált.
Ami a legzavaróbb még mindig a nacionalista kicsinyességük amire a legjellemzőbb példák az útjelző táblák. Pl. Banja Luka előtt Jajce csak egyszer van kiírva aztán soha többet. Ugyan ez a horvátoknál is. Soha ki nem írná, hogy Beograd csak Lipovac.
Nem baj, azért ősszel irány Bihac és az Una.

Crip Lee 2013.08.11. 10:20:33

Majd' elfelejtettem. A blog szuper, várom még az írásokat. Zivela Bosna!

Nosztalgikus 2013.08.11. 13:09:33

@hungarisztan: Nem könnyű egy ilyen háborúból talpra állni, olyan nagyon nem is sikerült még egyik országnak sem.
Srebrenica viszont valóban döbbenet és ahogy írtam, egyeseknek kötelezővé tenném, hogy oda látogassanak.

Nosztalgikus 2013.08.11. 13:12:37

@Crip Lee: Én mindig azt mondom, a legjobb a térkép! Az egyébként valóban igaz, ha valaki mondjuk a Szerb Köztársaság területén autózik és nem ismeri a cirill betűket, hát, nincs könnyű helyzetben :)

A raftingoláshoz - gondolom oda mennek - sok szerencsét, kellemes szórakozást, majd irja meg, milyen volt.

Nosztalgikus 2013.08.11. 13:13:37

@Crip Lee: Köszönöm szépen, folytatom.
Kellemes napot:)