Mi 2003-ban és 2004 elején voltunk Pristinában, amiről írok, azok akkor történtek meg. Azóta nem voltam Koszovóban, így nem tudom, hogy milyen változásokon ment keresztül a most már függetlenné vált ország, nyilván nagyon sok minden megváltozott, civilizálódott, békésebbé vált.

Szóval lezajlott 2003. április 1-jén a járatnyitási fogadás, jöttem én is vissza Budapestre a delegációval, akiket különböző okok miatt nem kedveltem túlságosan (második-harmadik vonal), és mivel rajtunk kívül más nem volt a járaton, így én kényelmesen bevackolhattam magam a gép legutolsó sorába, amin a kapitányon kívül senki nem akadt fenn. Ő barátunk volt, és az utazómagasság elérése után kijött a kabinból, hogy beszélgessünk egy kicsit, de nem talált a comfort szakaszban, nagyon csodálkozott, hogy mit keresek én ott leghátul? Mondtam neki, hogy itt sokkal jobb a levegő, mint ott elöl, ezen aztán jót nevettünk, pedig a végkifejlete annak a rossz levegőnek elég szomorú lett!

 

És hogy miért keresett a comforton? Nem azért, mert én olyan nagyon fontos valaki lettem volna, de már olyan sok évet eltöltöttem a nemzeti légitársaságnál, hogy az feljogosított a „C” osztályon való utazásra. A belépéskor a vállalati belépő mellé mindenki kapott egy ID kártyát is, rajta volt egy kódszám, ami magában foglalta a belépés dátumát, a vállalati hierarchiában elfoglalt helyét és a túloldalon azoknak a közvetlen családtagoknak a nevét, akik még a kártyatulajdonos révén igénybe vehettek kedvezményes áru repülőjegyet. Nehogy azt higgyék, hogy listát csatoltunk, négy fő szerepelhetett rajta. Az én kódszámom E478 volt, ebből a 4-es a hierarchia, a 78 a belépés éve, a férjemé E275. Ő szintekkel magasabban állt a hierarchiában. Ez nem hazai dolog, ez a világ minden légitársasági alkalmazottjának járt, és az ID-nak mindig nálunk is kellett lenni, mert ha máshol nem, de Münchenben a tüchtig Lufthansa check-ines biztosan leellenőrizte a jogosultságomat. Szóval, a hosszú törzsgárda tagságom miatt (remélem nem valami idegen szót használtam) járt nekem és a hozzátartozóimnak (a férjemnek beosztásánál fogva már sokkal régebben) a comfort osztályon utazás, de tudják, a repülőgép eleje és a vége is ugyanoda megy.

 ID kártyák 1994_1.jpg

Apropó, az ID-ról jut eszembe! Annak idején, amikor beléptünk a Malévhoz, két évet kellett ott dolgozni, hogy szocialista országba, öt évet, hogy nyugatra és tíz évet, hogy tengerentúlra menő járatra kaphassunk szabadjegyet, ja, és évente egyszer. Később lett a lehetőség, hogy ún. „zed” jegyet, nagyon kedvezményes tarifájú repülőjegyet vásárolhassunk, ami a szabadjegyhez hasonlóan szintén nem jogosított helyfoglalásra, várólistások voltunk, akkor mehettünk, ha a járaton volt szabad hely. 

Bocsánat ezért a kis kitérőért, visszakanyarodok 2003-ba.

Ez volt az az időszak, amikor nagyon sokat repültünk, mert mi, a gyerekek iskolája miatt még Szarajevóban voltunk, míg a férjem Pristinában. Ő hétvégeken, amikor nem volt járat, autóval jött át hozzánk, ami nem volt egy életbiztosítás. A szerb  hegyek között szinte tiszta egyedül – rajta kívül ember nem autózott arrafelé abban az időben –, de nem volt térerő sem, nem kicsit izgultunk.

Úgy esett, hogy a járatnyitást követően néhány héttel jött a húsvét és kérte, hogy két napra hazajöhessen Budapestre, mi is hazajövünk, és nagy hurrá! együtt lesz a család! Kiderült, hogy azt csak mi gondoltuk úgy, hogy a férjem két napra nélkülözhető Pristinában, megérkezett a telex: nem!  Gondoltam, ha nem, hát nem, rajtunk nem fognak kifogni! Összecsomagoltam a gyerekeket Szarajevóban, hazautaztunk Budapestre, megvettem a húsvéti sonkát, megfőztem, megfestettem a tojásokat, bementem a jegyirodába, megvettem hármunknak a repülőjegyet és a húsvét előtti utolsó járattal kimentünk Koszovóba. Hát, a gép alatt a férjem arca egy tanulmány volt! De mellette a kapitányé is, aki kérdezte, hogy mi van, te nem tudod, hogy jönnek? Majd nevetve hozzátette: vigyázni kell, ha az ember felesége is Maléves, soha nem tudhatod, mikor jelenik meg!

repülőtér felé.jpg

A koszos, poros úton beautóztunk a szállodába, ami a nagyon hangzatos Hotel Hollywood nevet viselte, és várakozáson felül kellemes és tiszta volt. De csak az. Mert a környezet! Szemét mindenhol, kommunális szemét, és mindent megült a por. A város mellett volt egy lignitbánya, ami már nem működött – a fedélzetről jól lehetett látni, milyen nagy kiterjedésű -, de annak porát mind-mind hordta be a szél.   

 pristina hotel hollywood 2003 04 18 húsvér.jpg

Szerencsére a szálloda alkalmas volt arra, hogy megegyük közösen a húsvéti sonkát, vasárnap reggelre különböző sarkokba jött a nyuszi is a gyerekeknek, így aztán, ahogy mondani szokták, ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor mi mentünk húsvétolni Pristinába…

 

Eljött az ideje, hogy ha már mindannyian kint vagyunk, akkor nekiinduljunk és próbáljunk meg valami lakást keresni, mert az akkori tervek szerint hosszabb távú ott-tartózkodásra kellett berendezkedni. 

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr825493709

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.