Azért, ha kimentünk néhány napra, mindig bementünk a városba is körülnézni egy kicsit. Tudtam, hogy istenítik az amerikaiakat, de azért a főutcán a repülőtérről befelé menet mellbe vágott Bill Clinton képe, ami egy tízemeletes ház teljes tűzfalát elfoglalta és onnan tartotta szemmel az utca forgalmát.

 

pristina utcakép ágival.jpgclinton.jpg

Rendszeresek voltak az áramszünetek, de ez senkit nem izgatott. Minden üzlet előtt ott állt az aggregátor, a parlament udvarán úgy emlékszem négy vagy öt kamion méretű áramfejlesztő állt, és amikor elment a villany, akkor bekapcsolták ezeket a szerkezeteket, így az egész várost szinte állandóan egy monoton zümmögő hang töltötte be. A szállodák külön kiemelték a hirdetéseikben, hogy állandó áramszolgáltatást biztosítanak. Szerencsére a mi szállásadóinknak is volt aggregátoruk, és ha este, vagy hosszú órákra nem volt villany, akkor bekapcsolták.

 pristina skender beg szobor.jpg

Azért, mint minden déli országban, itt is egymást érték a kávéházak, ahol volt egy talpalatnyi hely, oda kitettek két asztalt, a kávézók azonban csak férfiakkal voltak tele. Nőt nagyon kevés helyen láttunk, ők is leginkább a nemzetközi közösségek alkalmazottai voltak. Én ennyi csellengő, magával kezdeni semmit nem tudó emberrel sehol a világon nem találkoztam, pedig elég sok országban volt szerencsém járni. Szemtanúi voltunk a teraszról nézve, hogy az egyik „család” tagjai vállról indítható rakétával lőttek be a bíróság épületébe, mert szerintük nem megfelelő ítélet született.

pristina utca 3.jpg

Ezért aztán a 2004 márciusában véres összetűzésbe torkolló zavargások a sok akkori kommentárral ellentétben engem olyan nagyon nem leptek meg. Közöttük élve tapintható volt a feszültség, az ellenségeskedés. A nemzetközi közösségeket, Harri Holkeri akkori különmegbízott elutazása előtti utolsó sajtótájékoztatóján elismerte, hogy az erőszakos események felkészületlenül érték őket. Ezt én meglehetősen furcsállottam, aztán elgondolkoztam azon, hogy a nemzetközi szervezetek alkalmazottjai általában fél évre mentek Koszovóba dolgozni. Ennyi idő alatt nem lehet megbízható képet kapni egy ország működéséről sem, egy puskaporos hordón ülő tartományról pedig végképp nem. Azt is el tudom képzelni, hogy a jelentések – ne érje szó a ház elejét – egy kicsit rózsaszínebbek voltak, mint a valóság. Tudjuk jól, lehet úgy fogalmazni, hogy nem mondok konkrétumot, csak kicsit pozitív ráutaló mondatokat rakok egymás után. Hiszen egy fél év múlva úgyis elmegyek.

 prostoma lfpr 2.jpg

Mi többet éltünk közöttük, mint fél évet, saját bőrünkön tapasztaltunk sok mindent, nem lepődtünk meg az erőszakos eseményen, de annak durvaságán és kegyetlenségén annál inkább. 2004 márciusában három napig tartott a pogrom a szerbek ellen, huszonnyolcan meghaltak, közel nyolcszázan megsebesültek, leromboltak négyszáz szerb lakóházat, felgyújtottak negyven pravoszláv templomot és kolostort, több ezren kényszerültek lakhelyük elhagyására.

Azóta sok idő eltelt, a tartományból ország lett, de hogy a két nép között a feszültség nem enyhült, azt a jelen eseményei is igazolják.  

 pristina kfor.jpg

Ami nekem a legmegdöbbentőbb és legrettenetesebb volt, az a gyerekek sorsa, akik semmiről nem tehetnek. Pristinában akkor alig néhány épület volt, ahol szerbek éltek, az ott lakó gyerekek óvatosan minden reggel beszálltak a lefüggönyözött autóba, hogy elmenjenek a közeli szerb falvak iskoláiba. 

Kosovska Mitrovica déli, albánok lakta negyedében minden nap páncélozott autóval jutott el a város északi felén lévő iskolájába. Hol van ezeknek a gyerekeknek a gyerekkoruk, az ifjúkori álmaik? Elvesztették valahol útközben a páncélozott járművel, vagy a szögesdrótkerítéssel védett tantermekben?

A KFOR időközben felfüggesztette, megszüntette a gyerekek védelmét. Most a rendőrséggel kell tárgyalni, ha azt akarják a szerb szülők, hogy a gyerekeiket megvédjék. Az ajánlat az, hogy az autóbuszon legyen rendőr vagy állítsanak fel ellenőrző pontokat. De vannak olyan helyek is, ahol a gyerekek nem járnak iskolába, mert a nyáron meghalt tanítójuk helyett nincs másik, ezzel viszont sérül alapvető joguk az oktatáshoz. Hogy lesz bármiféle megbékélés akár az új generáció tagjai között, amikor egyikük csak fegyveres kísérettel járhat iskolába, ha biztonságban akar lenni? 

http://balkanimozaik.blog.hu/2013/09/10/a_mindennapok_pristinaja_2002-ben_masodik_resz

http://balkanimozaik.blog.hu/2013/09/10/mindennapok_pristinaja_2002-ben_elso_resz

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr445506402

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.