Tapasztalt bulgáriai és romániai kiküldöttként, minket a koszovói bevásárlási viszonyok nem tudtak meglepni. Mivel a férjem egyedül volt kint, nagy háztartást nem vezetett, amit lehetett, konzerveket, félkész kajákat vitt Pestről, vagy Szarajevóból. De azért a mindennapi kenyeret, egy-egy liter tejet, sört, tojást csak meg kellett venni valahol.

Pristina,_Kosovo utcakép.jpg

pristina kisbolt.jpgItt is jellemző volt a kisboltok sokasága, a központban talán egy olyan méretű élelmiszerbolt volt, ahol bevásárlókocsival lehetett közlekedni. Ott sok külföldi termék is volt, rendkívül drágán (olasz tészták, halkonzervek, német kávé, csokoládé) ezt csak a legvégső esetre hagytuk. A szembe kisboltossal viszont nagyon jóban lettünk, még az Öcsi is, akinek nagyon tetszett, hogy értik, amit mond. Mert a városban bárhova mentünk, nem voltak hajlandóak szerbül érteni, csak albánul, ez alól volt kivétel a gyerekkel, aztán már velünk is a kisboltos.

 

Ez egy furcsa, érdekes helyzet volt. A szerbeket borzalmasan gyűlölték, ennek minden nap jelét is adták számomra nagyon visszataszító módon, de ha utazni akartak, akkor mégiscsak előkerültek a szerbia-montenegrói útlevelek, a szerbia-montenegrói rendszámok az autókra, mert az UNMIK által kiállított útiokmányokat a világon sehol el nem fogadták, a koszovói rendszámú autót már az első szerb határállomáson visszafordították, de még Macedóniába sem tudtak vele átmenni.

 

útlevél repülőtéri pecséttel.jpg

(A repülőtéren is UNMIK pecsétet kaptunk.)

Egyszer vitt el kocsival a férjem a piac felé, akkor azt mondtam, hogy ha éhen halok, itt akkor sem vásárolok semmit. Leírhatatlan összevisszaság és kosz, kosz, kosz mindenhol. A másik, ami nagyon hiányzott nekem, az az újság volt. Szarajevóban hozzá voltam szokva, hogy még a fodrásznál is ott volt a három országos napilap kikészítve, de amikor reggelente elvittem a gyerekeket az iskolába, óvodába, hazafelé menet a mi kisboltunkban már kikészítve vártak a napilapok, és a megjelenés napján a politikai hetilapok. Ez nagyon hiányzott még az alatt a rövid idő alatt is, amit Pristinában töltöttem, mert ha volt áram, akkor a Duna Tv híradójából az otthoni és a legfontosabb világeseményekről értesültem, de azért lássuk be, Koszovó akkor sem volt és most sem a világ közepe, így nem nagyon fért bele a híradásokba. Pristinában viszont albán nyelvű újságokon kívül semmi mást, még angol nyelvűt sem lehetett kapni.

 utcakép 3_1.jpg

A piac és az újság hiánya késztetett arra, hogy érdeklődjünk: hol vannak a szerbek? Kiderült, hogy a fővárostól mindössze 5-6 km-re van Gracanica nevű szerb település. Na, mi azután oda jártunk ki vásárolni, mindent ott vettünk meg, amit csak lehetett, közte a szerbiai újságokat is, hogy ne maradjak hír nélkül. Gracanicában volt azon pravoszláv templomok egyike, amit nem romboltak le, mert Pristinában nem találtunk egyet sem, amit a városban maradt néhány tucat szerb hívő látogathatott volna.  

 pristina mellett ortodox templom.jpg

Furcsa érzések kavarogtak bennem mindig Koszovóban. Boszniában a bosnyákok mérhetetlen szenvedése, a szerbektől elszenvedett igazi népirtás, a hosszú évekig tartó félelmük, hogy nem mertek elmenni a víkendházukat megnézni, mert az már a Szerb Köztársaság területére esett, szóval ezek tehetetlen dühöt váltottak ki belőlem a szerbekkel szemben és őszinte együttérzést a bosnyákokkal szemben. Ugyanakkor a bosnyákok azt mondták, hogy hagyják őket békén, együtt nem, de egymás mellett kényszerűségből hajlandók együtt élni a szerbekkel. És erre ugye szükség is volt, hiszen Szarajevót is két részre osztotta a daytoni békeszerződés.

Nos, ezt az együttérzést, habár tudtam, hogy mennyit szenvedtek a koszovói albánok, milyen véres háború dúlt a tartományban, mégis, ezt az együttérzést nem tudták belőlem kiváltani. Ellenkezőleg, teljesen tudathasadásos módon, az együttérzésem az ottani szerbek felé fordult. Hiába lett vége a háborúnak, hiába köttetett meg a béke, az ENSZ hiába hozta meg a határozatot, melynek alapján irányítása alá vonja Jugoszlávia ezen részét, ott még az egy időben terrorista szervezetnek nyilvánított Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) vezetői és két-három család uralkodott. Na, ezért vert ki engem a hideg veríték, amikor az egyik ilyen „család” vezetője, mint a mi nemzeti légitársaságunk ottani vezérképviselője, tagjai között üdvözölte a férjemet. Az albánok nem akartak nemhogy együtt, de egymás mellett sem élni a szerbekkel, minden módon, ahogyan csak lehetett, azokon a szerencsétlen ott maradtakon torolták meg vélt vagy valós sérelmeiket, akik biztosan nem tehettek semmiről.  

http://balkanimozaik.blog.hu/2013/09/10/mindennapok_pristinaja_2002-ben_elso_resz

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr625506177

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.