Az elmúlt napokban kicsit rosszul éreztem magam, elhanyagoltam a kedvenc oldalamat, gyűlnek, csak gyűlnek az anyagok, amiket szeretnék megosztani a látogatókkal, de még nincs erőm megírni őket, most egy már korábban megígért történetet folytatok. 

Ott hagytam abba, hogy kényszerűségből 2002-ben a húsvétot az egész család Pristinában töltötte. 

Gondoltuk, ha már ott vagyunk nekiindulunk lakást keresni. A Balkánon ez egy egészen külön tudást igénylő feladat, amire a tapasztalat tanított meg minket. Szarajevóban is olyan helyen volt a lakásunk, amit a környező hegyekből nem lehetett lőni, nem véletlenül béreltek ott külföldi diplomaták is lakásokat. Amikor mi kiköltöztünk, 1999-ben a magyar nagykövet rezidenciája is több más kollégájával együtt abban a negyedben volt.

Ezzel a tudással felvértezve kezdtük el járni a várost. Úgy gondoltuk, először megpróbálkozunk egyedül, ha nem sikerül, majd csak akkor keresünk valami ingatlanügynökséget. Ez volt az első hiba. Hogy miért, az később kiderül. Nagyon sok házon, lakáson volt kint tábla angolul, hogy kiadó, ez nem volt probléma. Utánajártunk, hogy melyik országoknak van egyáltalán külképviselete Pristinában, ez volt az első kiindulópont. A másik, hogy milyen nemzetközi szervezetek működtetnek irodákat és hol.

 Unmik-527.jpg

unmik székház.jpg

Volt listánk, volt térképünk, elindultunk. Azt eldöntöttük, hogy nem szeretnénk sokemeletes házban lakni, de a keresgélés során kiderült, hogy ilyen helyeken nincsenek is sem külképviseletek, sem nemzetközi szervezetek. Találtunk megfelelőnek tűnő házat, házrészt az angol és a német nagykövetség közelében, de a befutó a nemzetközi menekültügyi szervezet, az UNHCR székházával szemben lévő, nem is túl kényelmes, de különbejáratú házrészre esett egyetlen nyomós ok miatt: a székházat és környékét éjjel-nappal erős fényű reflektorokkal világították meg, és amerikai tengerészgyalogosok őrizték. Ezek nagyon fontos szempontok, amik háttérbe szorítják a kényelmi szempontokat.

 pristina utca_1.jpg

A lakrész egyébként elég kényelmes volt: külső lépcső vezetett fel, külön bejárata volt a háziaktól teljesen szeparálva, volt amerikai konyhás nappali, étkező, egy hálószoba, egy kisebb szoba és egy fürdőszoba. A ház a hegyen volt, a teraszról ráláttunk a városra, de itt a kilátás közel sem volt olyan szívderítő, mint Szarajevóban. Nem kell szépíteni, Pristina akkor egy ronda, koszos város volt, amin látszott, hogy ilyen-olyan etnikai, politikai okok miatt a volt Jugoszlávia korábbi vezetői, sem Tito, sem később Milosevics nem szorgalmazta, sőt egyenesen gátolta a tartomány és annak fővárosának fejlődését. Ezen még csak rontott a háború.

pristina kilátás a teraszról.jpg

(Kilátás a teraszról. Hát, nem egy Szarajevó!)

Döntöttünk, Pesten jóváhagyták, beköltöztettük a férjemet, mi visszamentünk Szarajevóba, hiszen a lányom érettségi előtt állt.

 

pristina katonák.jpgÓriási volt a különbség a két háború sújtotta országban való élet között. Szarajevóban is jelen voltak a nemzetközi békefenntartók, de szinte észrevétlenül. A legtovább az SFOR helikopter napi kétszeri járőrözése emlékeztetett rájuk. Ezzel szemben Pristinában kézzel fogható volt a KFOR és az UNMIK jelenléte. Teljesen hétköznapi, mindennapos dolog volt az állig felfegyverzett békefenntartókkal tele páncélozott harci járművek látványa az utcákon, gyakran zártak le egyes kerületeket és kutatták át az összes személygépkocsit. Ez alól a mi szkopjei diplomata rendszámú autónk sem volt kivétel, de ebben a tekintetben senkivel nem kivételeztek.

 

Mindezek mellett és ellenére az én 7 éves kisfiam imádott Pristinában lenni. Gyanítom, fő oka az volt, hogy együtt lehetett az apjával, és volt még egy nagyon-nagyon fontos magyarázat: a városban úton-útfélen 2 euróért árultak hamisított CD-ket, komputeres játékokat, és ritkán látott apját mindig rá tudta venni, hogy meglepje őt néhány darabbal. De Szarajevóval szemben ez nem az a város volt, ahol elmentünk fagyizni, kólázni, beültünk valahova pizzázni, egyetlen egy szálloda kerthelyiségét kivéve. Ott sok békefenntartós autó parkolt, gondoltuk, ha ők ott esznek, mi is megkockáztatjuk.

pristina kfor 2.jpg

A város szélén lévő nemzeti parkba is sokszor kimentünk, ott egy valóban jó étterem üzemelt, hegyek között volt, a várossal ellentétben jó levegője volt, ezt a helyi elit látogatta, mert már a belépésért 1 eurót kértek. Teljesen szabadon és felügyelet nélkül itt sem engedhettük el az Öcsit, mert az aknák jelenlétére figyelmeztető táblák mindenütt ott voltak. Tudtuk, hogy a Dani rendkívül fegyelmezett és megbízható ebben a kérdésben, hiszen már az óvodában rendszeres oktatást kaptak, de az ördög nem alszik…

 nemzeti park.jpg

nemzeti park 2.jpg

Vagyis, a gyerekeink már Boszniában hozzászoktak, tiszteletben is tartották, hogy hogyan kell viselkedni, közlekedni egy 2-3 éve még háborús országban, nem ez volt az oka, ami miatt nem sikerült egy picit sem megszeretnem sem Pristinát, sem Koszovót. 

http://balkanimozaik.blog.hu/2013/09/10/a_mindennapok_pristinaja_2002-ben_masodik_resz

http://balkanimozaik.blog.hu/2013/09/10/a_mindennapok_pristinaja_2002-ben_es_egy_kicsit_napjainkban

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr435505954

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.