Nálunk a szeptember a születésnapok egymásutánja. Néhány nappal ezelőtt ünnepeltük a fiam 18. születésnapját, ma pedig a lányom lett 30 éves! Szinte hihetetlen még nekem is belegondolni, hogy ennyi idő eltelt, mióta először megláttam a Baross utcai Klinikán.

Vannak esetek, amikor valamilyen ok miatt nem tudjuk az ajándékot személyesen átadni. Mi most ilyen helyzetben vagyunk, sok száz kilométer választ el minket egymástól. Nekem ez a születésnapi ajándékom a lányomnak.

ági 2 éves.jpgAz ő életében tényleg jelentős szerepet játszott a balkáni életünk. Először másfél éves korában vittük őt hosszabb időre Várnába és Burgaszba. A nyári menetrendi időszak Maléves kiküldöttje volt a férjem, és persze mi is mentünk vele. Ági remekül érezte magát, minden volt: tenger, séta, játszótér, kólázás. Rengeteget autóztunk, mind a két város felügyeletét a férjem látta el, mind a két városban volt lakásunk, járat pedig annyi volt, stílusosan, mint a tenger… Özönlöttek a SZOT beutaltak, az utazási irodák csoportjai, az egyéni turisták, akkor Bulgária számunkra igen olcsó volt, és ahogy egyszer korábban említettem, a városban az ellátás katasztrofális volt, de a tengerparton mindig volt hideg sör, meleg grillcsirke és isteni sopszka saláta!

 

Várnában ünnepeltük Ági második születésnapját, erre időzítették a nagyszülők is a látogatásukat, hát, nem mondom, hogy az apósomat nem sokkolták a bulgáriai élmények. Ő a ferihegyi határőrség parancsnok-helyettese volt, azt hiszem hitt abban a rendszerben, végül is mindent az tett számára, a szabolcsi fiú számára lehetővé, és akkor nálunk odakint szembesült azzal, hogy egy szintén szocialista országban konzervdobozba gyűjtögetem a viaszt, és azzal világítunk a nyolcadik emeleten! De ez mit sem kisebbítette örömünket, amit Ági szülinapja okozott.

 ági 2 éves nagyikkal.jpg

Zörögtünk, zörögtünk mi folyton, hogy milyen Bulgária, és ha valaki azt mondja, hogy egy év múlva Ruszéba fogunk átmenekülni Romániából egy kis civilizált levegőt szívni, és bevásárolni (!), hát, azt mindennek elmondom, csak épelméjűnek nem. Pedig ez is bekövetkezett. 1986. április 7-én megkezdtük férjem többéves romániai külszolgálatát. Ez nekem is fontos feladatokat adott: óvodába kellett íratni Ágit, hiszen három éves lett. Számunkra az amerikai iskola, óvoda szóba sem jöhetett, a Malév nem fizette annak költségeit, a román óvoda fel sem merült, meg egyébként is, hát volt Bukarestben magyar ovi, nyilvánvaló volt, hogy oda íratjuk be. Nagyon örültek nekünk, az ovi közel volt a lakásunkhoz, gyalog mentünk – nem volt egy nagy élmény –, de ennél sokkal nagyobb hátrány is ért személy szerint engem az ovi közelsége miatt. Több magyar kiküldött gyereke járt az oviba, így a szülők engem bíztak meg – te úgyis ott laksz a szomszédban -, hogy szülői értekezletekre járjak. Nem voltam tőle boldog. Igaz, minden nap szembesültem az ovi felszereltségének szegénységével, de a szülőiken az óvó nénik mindig el is mondták, hogy mi mindenre, és igaziból mindenre szükségük van. Ennek ellenére nagyon helyes ünnepségeket tartottak, erről van néhány kép, nem semmik!

 Bukarest magyar óvoda 986.jpg

                                                                   (A középső kislány az Ági)

Nekünk kellett uzsonnát csomagolni, nagyon igyekeztem a legszerényebbet adni az Áginak, párizsi, sajt egyáltalán szóba sem jöhetett, de egy alkalommal szemlesütve megkértek, hogy főtt tojást se tegyek a szendvicsbe… (De visszafizették az államadósságot!)

Viszont Ági nyelvérzéke már itt szembetűnő volt, azt mondták, szinte egyáltalán nem lehet észrevenni a beszédén, hogy külföldi. Mert tanítottak nekik román mondókákat, énekeket, és a román himnuszt! Na, ezt elmesélem! Egy este ült a fürdőkádban és tele tüdőből énekelte mind a három és fél évével a fogadó ország himnuszát, mire a férjem berontott és ennyit mondott: Ágika, énekeld inkább a Cickom-cickomot!

 magyar ovi 1987.jpg

                              (Középen, piros pöttyös szoknyában)

Két évig járt a magyar oviba, ugyanúgy fagyoskodtak, mint mindenki más, ott sem volt jobban fűtés, mint a lakásokban, nálunk például 8 fok volt, de volt egy darab cserépkályhánk, amihez nagy veszekedések árán a diplomata ellátón keresztül sikerült szereznünk két mázsa fát. Azt mondták, mi nem kaphatunk, mert elvesszük a lakosság elől a fát, mire közöltem velük, hogy legnagyobb sajnálatomra pillanatnyilag mi is lakosság vagyunk! Szóval fagyoskodtunk a többi bukarestivel együtt, ezért hoztunk egy váratlan döntést: átvisszük Ágit az orosz óvodába! Ennek nagyon prózai és földhöz ragadott oka volt: az óvodát az orosz nagykövetség működtette, mindig volt fűtés, nem szóltak, hogy mit adok uzsonnára, noch dazu, még az előző esti fogadás gyerekek számára felszolgálható ételeit is az ovisok kapták meg. Erről is van kép, fantasztikus!

 bukarest orosz ovoda 1988 -2.jpg

                                         (Valamiért itt is középen, piros bársonyruhában)

Abban az ingerszegény környezetben igyekeztünk mi felnőttek a gyerekek számára programokat biztosítani. Ezt leginkább a diplomata klubban tettük, ahova szinte minden nap kimentünk, az egyetlen hely volt, ahol szabadon lehetett engedni őket. Mi gyakran jártunk Csíkszeredába is, Ági hamar megtanulta a konspiráció szabályait, amit Bukarest mellett Csíkban is gyakorolnia kellett. Szeme sem rebbent, hogy lesötétített Daciával megyünk lámpa nélkül a barátainkhoz, hogy az ovis társához a fél világot megkerülve megyünk, igyekezve megtéveszteni a szolgálatokat.

 diplomata klub.jpg

                                   (A diplomata klubban - véletlenül megint középen)

1987 snagov.jpg                                                (Snagovban a követség nyaralójában)                    

Sokszor utaztunk haza, eleinte szinte hathetente, egyrészt a honvágy, másrészt a beszerzés miatt, aztán 5 éves korától már önállóan utazott UM-ként. Az apja feladta Bukarestben, a barátnőnk levette Budapesten, a nagyi pedig jött érte. Ha elkésett, akkor addig beadták az infoba. Igazi Maléves gyerek volt, szinte a fedélzeten nőtt fel. Imádták a hajózók, kicsi volt, törékeny, szőke, és gyönyörű. Akkor még nem voltak ilyen szigorú szabályok, a pilótakabin ajtaja gyakran volt nyitva, egyszer egy fedélzeti mérnök ölbe vette és megmutatta neki, hogy milyen ellenőrző lámpák vannak, melyik milyen színnel világit. Na, ezt nem kellett volna, mert ezután évekig, ahogy beléptünk a fedélzetre, az első volt, hogy megrángatta légiutaskisérő szoknyája alját, hogy néni kólát, kérek, majd felszállás után besétált a kabinba és ellentmondást nem tűrően szólt a fedmérnöknek: bácsi, csinálj nekem karácsonyfát! Nem volt olyan, aki nem tette meg! Vajon miért?

Ági szeretett Bukarestben lenni, ott voltunk mi, a családja, barátai voltak a kiküldöttek gyerekei, együtt játszottak, együtt jártak oviba, együtt kirándultunk, gyakran jött be hozzám dolgozni a konzulátusra. Ó, ezt is elmesélem. Egy nyáron, még óvodás volt, több napot is bent volt, sőt a konzul befogta „dolgozni” is, valami nyomtatványokat pecsételt. Ezért a kb. egy hetes munkáért kapott 5 dollár fizetést, mondván, megdolgozott érte. Na, ezt az 5 dollárt, emlékeim szerint tízszer váltotta át különböző pénznemekre, hol forintra, ha itthon voltunk, hol frankra, ha Svájcban a barátainkat látogattuk meg, hol schillingre, ha Ausztriába mentünk. Amikor egy év múlva még mindig az 5 dollárját akarta velem beváltatni, na, akkor elköltöttnek nyilvánítottam a fizetését!

 lánybuli 1988.jpg

Az ovis korszakában ért minket a romániai forradalom (?), hazajöttünk és őt itthon hagytuk a szüleimnél, itthon volt három hónapig, ezalatt az idő alatt ugyanabba az Üllői úti KIOSZ óvodába járt, ahova sok-sok évvel ezelőtt én is. Amikor úgy ítéltük meg, hogy visszajöhet Bukarestbe, na, akkor jöttek a bányászok, megtapasztalta a Maléves delegációt kimenekítve a szállodából az apjával együtt a könnygáz hatását is.

Eljött az iskolai beiratkozás ideje, és orosz ovi ide, orosz ovi oda, azért mégis úgy döntöttünk, hogy az Ady Endre Általános Iskolába íratjuk be (egyébként ugyanebben az épületben volt az óvoda is). Akkori ismeretünk szerint a kiküldetésből már csak egy év volt, felesleges lett volna idegennyelvű iskolát keresni. Ez már 1990 szeptembere, én már a követségen dolgoztam a nagyköveti titkárságon. Alig kezdődött meg a tanév, talán egy hete jártak, amikor telefonáltak a követségre, hogy menjek az Ágiért, mert a szélsőségesen magyarellenes Vatra Romaneasca párt tagjai körbevették az épületet, fenyegetik a tanárokat, a gyerekeket. Persze rohantam, elhoztam, aztán megint jártunk tovább a suliba, amikor 4-5 nap múlva a Vatra ismét a magyar iskola ellen fordult, megint telefonáltak, hogy veszélyben vannak a gyerekek. Kértem, az egyik diplomatát, hogy kísérjen el, és ahogy mentünk a kocsihoz, a nagykövet csak ennyit kérdezett: meddig akarsz még ezzel szórakozni? Meddig rohangálsz még rettegve a gyerek után?

Este leültünk a férjemmel, megbeszéltük, és másnap reggel iskolatáskástul megjelentünk a német iskola igazgatójánál. Azonnal felvette Ágit, amikor elmondtuk, hogy milyen előzmények után jöttünk hozzájuk, annak ellenére, hogy a román oktatási minisztérium nagyon szigorú feltételekhez, és engedélyhez kötötte, hogy kik járhatnak a német iskolába. Végül is a kiküldetésünket megint meghosszabbították, az iskola is nyugalmas volt, a tanárok szerették az Ágit, jó tanuló volt, úgy ragadt rá a nyelv, mint a kosz, rövid időn belül nagyon jól beszélt németül, szerette és elfogadta a német precizitást, mert azt ott nagyon megkövetelték. A matek füzetben felülről az ötödik, balról a negyedik kockában lehet kezdeni írni, és hasonlók, de őt ez nem zavarta. Ez a mi génjeinkben van. És ez adta meg azt az alapot is, hogy most Németországban él.

 

német iskolában 1993.jpg

német iskolában 1993 -2.jpg

Hét és fél évet töltöttünk Bukarestben, ha csak idáig elolvassák, hány közösségben, hány helyen kellett helyt állnia egy kicsi gyereknek, azt gondolom, nem vártunk el tőle keveset. És mindenhol helyt állt. Mi, én különösen örültem, hogy már hazajövünk, Ági sírt, amikor eljöttünk, de azt hiszem, ez így normális. Ő egy számára teljesen ismeretlen országba jött.

És megint egy ismeretlen közösségbe, amit sok-sok utánajárás, iskolalátogatás után a Szent Lőrinc Katolikus Általános Iskolában találtuk meg, ahol olyan szerencsénk volt, hogy az igazgatónő, Kati néni, és az osztályfőnöke, Márti néni olyan tapintatosan és szeretettel vezették őt be a magyarországi szokásokba, olyan kiváló pedagógiai érzékkel kezelték a többiekkel szembeni hiányosságait, amit tanítani kellene, és amit sajnos később a Dani iskolájában nem sikerült megtalálni. 

osztálykép 4.a..jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr325519273

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csavargo 2013.09.17. 01:08:00

Nagyon jó, érdekes írás volt!
Még még :)