Igaz, az utolsó éveket, az agóniát már csak kívülről követtük nyomon, azért a fájdalom nem kisebb, mint azoké, akik végig ott voltak.

A blog rendszeres látogatói tudják, hogy a nemzeti légitársaság egykori alkalmazottja vagyok, a fél életemet ott töltöttem, és ezt nem lehet levetni, mint egy szakadt kabátot, még akkor sem, ha az elválásnál megszaggattak.

Az egész családunk a Malévhez, vagy a Ferihegyhez kötődött, a férjem édesapja a Határőrség parancsnokhelyettese volt a repülőtéren, nekünk, mindkettőnknek első munkahelye volt érettségi után, és úgy gondoltuk évtizedeken át, hogy az is marad, onnan fogunk nyugdíjba menni.

Soma Tu-154-es.jpg                               TU-154-es HA-LCE

Nem így történt. Már a nevükre sem emlékszünk percemberek, és a hatodik-hetedik vonalból előrángatott, csekély hatalommal, annál nagyobb szolgalelkűséggel felvértezett emberek mutattak nekünk kaput majdnem három évtized után.

Nem voltunk ezzel egyedül, nem voltunk ebben különlegesek, sok barátunk, kollégánk, munkatársunk kapta meg ugyanezt a vállalattól, és mégsem tudtak minket ellene fordítani.

Mert a Malévnél dolgozni akármennyi ideig is, kitüntetés volt.

Bárhol jártunk a világban, amikor megláttuk a betonon a Malév repülőgépet, amikor a fedélzetre léptünk, akkor már otthon voltunk, körülölelt minket. Mindegy volt, hogy milyen munkakörben dolgoztunk, szerettük. Minden nap adott valami újat, nem volt két egyforma szolgálat. Vidámak voltunk és alázatosak. Tiszteltük a nálunknál idősebbeket, mert tanulni tudtunk és akartunk tőlük.

Részesei voltunk egy világszínvonalú vállalat működésének, mindannyian a magunk helyén tettük a dolgunkat és büszkék voltunk.

air tours busz.jpg

De munkavállalóira büszke volt a vállalat is. Sok mindent kaptunk a cégtől, tanulhattunk, képezhettük magunkat, utazhattunk és mi a megszerzett tudásunkat igyekeztünk a vállalat hasznára fordítani.

Azt gondolják, hogy túlzok? Ne higgyék. Nem túlzok. Ez egy ilyen vállalat volt, ahova imádtunk bemenni. Hányszor volt, hogy szombat este ültem a buszon, körülöttem vidám társaságok arról beszéltek, hogy hova mennek bulizni, én pedig mentem éjszakai szolgálatba a repülőtérre. De mentünk karácsonykor és szilveszterkor és újévkor és mindig. Ha kellett 24 órát dolgoztunk, ha kellett korábban bementünk, ha kellett helyettesítettünk. Nem kérdeztük, hogy miért. Tettük a dolgunkat. Szerettük.

Aztán férjhez mentem és a férjemet előbb Várnába, majd Bukarestbe, aztán évekkel később Szarajevóba és Koszovóba helyezték Malév állomásvezetőnek, majd képviseletvezetőnek. Ezeken a helyeken talán még inkább éreztem, hogy milyen büszke lehetek Maléves mivoltomra. Mindenhol csak tisztelettel beszéltek a vállalatról, elismerve teljesítményét, a külföldi légitársaságok képviselői között a Maléves előkelő helyet foglalt el.

Várna 1985 (1)_1.jpg

                                               Várnában 1985-ben

De az utasok is szerették a Malévet. Amikor még nem volt szeptember 11, amikor még eszünkbe sem jutott, hogy terror fenyegetettség, a sok-sok teltházas bulgáriai Tu-154-es sok-sok utasa nézhette a pilótakabinban a hajózók munkáját, hívtak be egy-egy vendéget a pilóták és szereztek ezzel számára életre szóló élményt.

Büszke vagyok, hogy részese lehettem az átalakulásnak, hogy ott bábáskodhattam a világszínvonalú informatikai rendszer bevezetésénél és működtetésénél. Büszkék vagyunk, hogy részesei lehettünk a vállalat átalakulásának, hogy ott lehettünk a részvényesek között, büszkén vásároltunk részvényeket, még inkább magunkénak érezve a céget.

malév részvény.jpg                                         A sajátunknak éreztük...

Aztán a politika kezdett egyre jobban eluralkodni a Maléven. A részvénytársasággá alakulás (1992) után durván egy évtizeden át úgy-ahogy tartotta magát, de aztán elesett. A hatalom ráérzett a repülés eleganciájára, az abban rejlő lehetőségekre, és pénzt ugyan beletenni nagyon nem akart, de kivenni annál inkább. És rá kellett jönnie, hogy ezt igazi Malévessel nem tudja megtenni, így jöttek a felsővezetésbe követhetetlenül a pártkatonák sorra és szolgálták ki az őket delegálókat és alázták porig nap mint nap külföldön és belföldön a légiközlekedési szakembereket.

Malév-gép-a-Duna-felett.jpg
Ennek legdurvább utolsó hat-nyolc évét már csak, ahogy említettem, kívülről láttam, de barátaim és kollégáim dolgoztak ott, sokan rózsaszín ködben, szinte tudomást sem véve a diszkont légitársaságok térhódításáról és a Malév egyre süllyedő pozíciójáról, de sokan nagyon reálisan látva a dolgokat, éreztük és tudtuk, hogy ez egyszer be kell, hogy dőljön, mert nem mehet tovább. De van rá példa, nem kell kitalálni, csak át kell venni a bevált modellt, és újra kell indítani, ahogy tette azt az El Al, a Swissair, a Sabena.

malev16.ashx.jpgEzért nem aggódtam nagyon 2012. február 3-án reggel, mert szinte teljesen biztos voltam benne, hogy néhány óra múlva bejelentik a „B" terv életbe lépését. Együtt éreztem és sajgott a szívem azokért a személyzetekért, akik alól Tel Avivban és Dublinban kivették a gépet, már nem hozhatták őket haza. Értetlenül figyeltem, hogy miért kellett néhány óra alatt többszáz hajózónak és légiutaskisérőnek kiüríteni a szekrényét? És miért nem kellett a többieknek? Ez valakinek a kicsinyes bosszúja lehetett? Nem találtam még rá válaszadót.

Teltek az órák, jöttek a hírek, hogy ki kell repülni a lízingelt gépeket az írországi Shannonba, amire emlékszünk, a magyar pilóták első reakciója az volt, hogy ők ezt nem teszik meg. Aztán győzött a józan ész, és mégis inkább ők vitték el a gépeket és nem idegen személyzetek.

Az rettenetes volt. Néztük a számítógépen, láttuk sorban felszállni a gépeket, követtük őket nyomon a célig. A számítógép mellé egy B-737-es makettet tettünk, mécsest gyújtottunk, és folytak a könnyeink. Mert szívszorító volt. Látni azt a flottát, ami az életünk része volt, amin otthon voltunk, ami természetes közegünk volt közel három évtizeden keresztül, az szép sorban elhagyja a magyar légteret.

2012 020203.jpg                                                 2012. február 3. késő délután 

Heteknek kellett eltelni, amíg végre elhittem, hogy bizony ezek nem veszik elő a „B" tervet. Nem akarják a nemzeti légitársaságot átalakítva, megreformálva, megkurtítva, bárhogyan is, de újraindítani. Az volt az igazi trauma.

BORITÓ.jpgAkkor úgy éreztem, hogy megérte a fülemig eladósodni, és saját kiadásban megjelentetni a könyvemet A repülést szolgálták címmel. Barátaimmal és volt kollégáimmal beszélgetünk, rakodóval és pilótával, informatikussal és légiutaskísérővel, forgalmistával és vezérigazgatóval, légiforgalmi irányítóval és anyagbeszerzővel a 66 évet megélt cégnél végzett munkánkról. Néhányan nálam sokkal idősebbek, így őszinte örömmel hallgattam az ő történeteiket a 60-as, 70-es évek légiközlekedéséről.

Aki egyszer a „kerítésen belülre" került, az vagy elszökött három hónap múlva, hogy ő ezt nem bírja, vagy elköteleződött egy életre, akkor is, ha valakik, ki tudja milyen okból vezérelve, bezárták a kapuját előtte. Mert a Malév nem egy munkahely volt, hanem egy életforma. Ettől az életformától fosztották meg szakemberek ezreit és voltak, akik belehaltak.

Ezért, amellett, hogy ezen a napon fejet hajtunk a 66 évet élt nemzeti légitársaság emléke előtt, egy percre emlékezzünk egykori kollégáinkra, barátainkra, akik az utolsó évek vezetésének és a vállalat csődbevitelének közvetlenül, vagy közvetetten áldozataivá váltak.

ferihegy 2b.jpg                              És maradt bennünk is az üresség... (Ferihegy 2B 2012 március 6.) 

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr245794627

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gazsi bácsi lótetű 2014.02.03. 20:58:00

A gyereknevelés csodálatos dolog. Fantasztikus élmény, amikor egyedül felismer egy géptípust, egy éppen felszálló gép festését felismeri, és emlékszik arra 4 évesen, amikor megszállott dilinyós - volt Malév alkalmazott - apukája elmeséli neki azt, hogy Soma kapitány szerint LHBéla kicsit mackósabban repül mint LHAladár. Aztán a kellően megfertőzött gyerkőcnek elmagyarázni azt, hogy nem lát több Malév gépet a kertből, hiszen lőrinci házunkból remek a rálátás a felszálló gépekre. Egy hónapig kérdezgette, aztán beletörődött. ÉS két évvel később - immár 6 évesen - boldogan rikkantott a KöKi terminálban: - nézd apa, Malév. Mert nem felejtett. És mi sem felejtjük soha. A Malév a szívünkben tovább él...

Nosztalgikus 2014.02.04. 11:23:17

@Gazsi bácsi lótetű: Hasonló élményekről tud azt hiszem minden volt Maléves beszámolni, a mi gyerekeink is szinte a fedélzeten nőttek fel, a most 18 éves fiunk még olvasni sem tudott, de ismerte az összes műszert, nézte a Fekete dobozt, elmagyarázta egyszer az Oszynak, hogy valamelyik légikatasztrófa miért is történt, mert hogy a csűrőlapok állása, vagy mi, én nem is értettem, ezek a gyerekek jó értelemben véve fertőzöttek voltak. Aztán az édesapját 30 év után kirúgták, 7 éves volt. Soha többet nem kérdezte meg, hogy mikor ülünk megint repülőre, soha többet nem nézett fel az égre, pedig előtte volt olyan hét, hogy háromszor is repültünk, ha az élet és a munka úgy hozta. Az apját ért fájdalom benne méretéhez képest nagyobbat ütött. Ezek igazi fájdalmak, amiket kivülállók nem is értenek, de nem lehet tőlük rossznéven venni. Azért mi örökre Malévesek maradunk... Köszönöm, hogy olvassa az irásaimat.

TothLaci62 2014.02.06. 10:33:36

Jómagam is többször utaztam a MALÉV járatain, és igen, azt az érzést nem lehet már visszahozni.

Mert az a magyaroké, a miénk volt, többségében magyarok alakították ki, és a mi generációnknak még ez számított!

RIP!