2016. okt 17.

Elfogultan a Népszabadságról

írta: Nosztalgikus
Elfogultan a Népszabadságról

Olvasom a híreket most már jó néhány napja és még mindig nem akarom elhinni. Az az újság, az a lap, ami végig kísérte egész életemet, ami egyfajta állandóságot jelentett, aljas politikai okok miatt megszűnik.

 

 

Olvasom a híreket most már jó néhány napja és még mindig nem akarom elhinni. Az az újság, az a lap, ami végig kísérte egész életemet, ami egyfajta állandóságot jelentett, aljas politikai okok miatt megszűnik.

 

Mióta az eszemet tudom, a lap minden reggel ott volt az ajtónkba tűzve. Édesapám a megjelenésétől előfizetője volt. Nem volt „kommunista”, nem volt párttag, nem volt a rendszer kegyeltje. Az újságot ennek ellenére, vagy éppen ezért megszakítás nélkül járatta.

Ezen tanultam meg piros-kék postásironnal a betűket. Kiterítettük a szabászasztalra és előbb csak nehézkesen, aztán egyre magabiztosabban rajzoltam a köröket, felső és alsó fecskefarkakat.

Később már én olvastam fel apunak a sporthíreket. Egyetlen nap sem maradt ki.

Az augusztust minden évben a családi nyaralóban töltöttük a Velencei-tónál. Előbb apu szálkás betűivel, aztán, amikor már én is a betűvetés tudományának birtokában voltam, az én gyöngybetűimmel írtuk meg, hogy a Népszabadságot augusztus 1-től augusztus 20-ig a nyaralóba kérjük kézbesíteni. A kis cetlit kitűztük az ajtóra az újságkihordónak, és az újságot minden reggel hozta a postás a Velencei-tónál. A rendszer bejáratott és megbízható volt.

Egészen 2002-ig csak rendszeres olvasója voltam a lapnak. Abban az évben azonban egy nagyszerű lehetőséget kaptam: tudósítója lehettem az újságnak. Akkor már két éve Szarajevóban éltünk, és a külpolitikai szerkesztőség egy ismerős révén megkeresett, nem írnék-e nekik a boszniai fővárosból. Nem mondom, hogy nem szorult össze a gyomrom, hiszen én nem vagyok újságíró, csak egy tájékozott, jó íráskészséggel megáldott, a világ dolgai iránt érdeklődő értelmiségi. Azt mondták, nem baj, próbáljuk meg.

Elküldtem az első írásomat, és még ma is őrzöm azt a faxot, amit küldött a főszerkesztő: Zsuzsa, a kollégák elolvasták, nagyon jónak találták. És a kollégák? Csupa nagy nevű, óriási tapasztalatokkal rendelkező külpolitikai újságíró! Büszke voltam.

A lap révén Szarajevóban, majd később Koszovóban is, eljutottam olyan helyekre, ahova talán nem mentem volna el, de így interjút készíthettem a magyar békefenntartókkal, a délszláv országokban szolgálatot teljesítő rendőrökkel.

Jöttek külső visszajelzések is. Egy budapesti üzletember hívott fel telefonon, hogy olvasta egy cikkemet Boszniáról, szeretne kijönni Szarajevóba tájékozódó megbeszélésre helyi üzletemberekkel.

Aztán a férjemet a Malév Koszovóba helyezte, oda mi már nem költöztünk vele. Pristina a háború után alig néhány évvel nem volt alkalmas arra, hogy egy második osztályos kisfiúval és egy érettségizett lánnyal tartósan odaköltözzünk. De nagyon sok időt töltöttünk ki, és rendületlenül küldtem írásaimat a magyar olvasók számára meglehetősen ismeretlen vidékről.

Nincs annál fantasztikusabb érzés, mint amikor egy-egy látogatás után könnyes szemmel szálltam be a Malév gépbe, nehéz szívvel otthagyva a férjemet, a gyerekek apját, és a légiutaskísérőtől kapott Népszabadságot kinyitva megláttam a nevemet egy cikk alján. Hihetetlen, semmivel nem összehasonlítható érzés!

A Népszabadság újságíróinak köszönhetem, hogy részt vehettem egy nagyszerű könyv, a KundK kalandozások megjelenésében. Én írhattam a Monarchia kori Bosznia-Hercegovináról. Büszke vagyok rá.

Sajnálom, hogy édesapám nem érhette meg, hogy a nevét lássa nyomtatásban az írásaim alatt. A lap előfizetése azonban halála után is megmaradt, anyukám is rendszeres olvasója volt. Azt csak az ő elvesztése után tudtam meg, hogy minden lapszámot, amiben írásom jelent meg, gondosan megőrizte...

Lassan elvesznek tőlünk mindent: a munkahelyünket, ami nem egyszerűen egy munkahely volt, hanem az életünk. Ez volt a Malév. A főváros iránti gyűlöletből, az átalakításokkal, rombolásokkal elveszik a gyerekkoromat, fiatalságomat.

Most a Népszabadság bedöntésével elvettek egy újabb szép időszakot a múltamból.

 

De olvasom, a lap munkatársai továbbra is publikálnak. Fedél nélkül.

 

 

Szólj hozzá

népszabadság