Igyekszem elkerülni a blogban az aktuálpolitikát, most is az emlékeim törnek fel, igaz, az aktuálpolitika hozta felszínre ismét.

Törvénytervezet készül arról, hogy bárkit, bármilyen okból valakik, (hatóságok? titkosszolgálat? terrorelhárítás?) lehallgathassanak, megfigyelhessenek. Az hírlik, hogy még bűncselekmény gyanúja sem kell hozzá.

Akkor vajon mi? Nem engedtem előre az idősebbet az ajtónál? Nem adtam át a villamoson a helyet a kismamának? Túl hangosan hallgatom a Klubrádiót, Slágerrádiót, Lánchídrádiót? – szabadon választott. Nem álltam meg a zebránál a még 10 méterre lévő gyalogosnak, hátha át kíván kelni az úttesten? Nem szeretem a focit? A jelenlegi hatalom szája ízének nem megfelelő kommentet írtam a közösségi oldalra? Nem megfelelő bel-és külföldi médiák híreit olvasom? Ugye milyen nevetséges? Milyen szürreális? És ezzel együtt milyen rémisztő.

Egy ilyen törvénytervezet csak olyannak juthat eszébe, akit életében soha nem figyeltek meg, nem hallgattak le. Mert ha valaha volt része ebben a „megtiszteltetésben”, akkor fel sem merülne benne, hogy embertársait megfelelő indok nélkül ennek kitegye. Elfogadom a lehallgatás, megfigyelés szükségességét, ha az alaposan megindokolt, annak elkerülhetetlensége minden oldalról megerősített és arra az engedélyt a bíróság adja ki. De hogy valaki – még nem tudni pontosan, hogy ki – csak a maga kénye-kedvére, esetleg kicsinyes bosszúból, megfélemlítésként ezt használhassa, az elfogadhatatlan.

A megfigyelés, a lehallgatás olyan, mintha valaki harmadik, negyedik személy beköltözne a hálószobádba. Félelmetes és riasztó. Mindig van körülötted valaki, valakik, akik követik minden lépésedet, minden mondatodat.

1986-ban a sors úgy hozta, hogy Bukarestbe költöztünk több évre. Egy óvó, szerető családból érkeztem a huszonévesek naivitásával egy ellenséges közegbe, amiről nem tudtam, hogy ellenséges, de megtanultam. Hónapról, hónapra kaptam az újabb és újabb leckéket, végül jó tanulóként sehol nem buktam meg, de a tananyag nehéz volt.

Emlékszem az első leckére. Néhány héttel a kiérkezésünk után a klubban beszélgettünk egy diplomatával és elmeséltem neki, hogy megaludtunk Marosvásárhelyen és mennyire örülök, hogy a teljesen, az utolsó eldugott ficakig megtömött kombi Ladánkból nem loptak el semmit az éjszaka. Ő azt mondta: nem attól kell félni, hogy elvisznek valamit, hanem hogy betesznek. Egyáltalán nem értettem, néztem rá hülyén, de nem mutattam tudatlanságomat. Csak a férjemtől mertem megkérdezni, hogy vajon mit akart mondani.

Elődünk elmondta, hogy a lakást és a telefont lehallgatják, ne nagyon beszéljünk olyan dolgokról, amit nem szeretnénk mással megosztani. Őszintén szólva, nem nagyon hittem el. Szóbeszédnek véltem, hiszen minket ott nagyon nem szerettek. Hozzáteszem, nem az emberek, a politika. Jó viszonyban voltunk a ház lakóival, igaz, az egyikről '89 után derült ki, hogy rendszeresen jelentett rólunk.

Az idő múlásával rá kellett jönnöm, hogy a megfigyelés és a lehallgatás nem szóbeszéd, hanem napi valóság. Tudomásul vettük, hiszen nem is volt más választásunk, megtanultuk, hogy hol beszélhetünk szabadon, és hol nem, hogy vigyázhatunk barátainkra, ismerőseinkre.

csikszereda_1987_2.jpg

Egy alkalommal csíkszeredai barátainkhoz mentünk szokásos látogatásunkra, beálltunk szülei szentkirályi házának magas kerítéssel védett udvarára a rettenetesen feltűnő, Maléves festésű autónkkal, és ők mondták, hogy riadóztatták a megyei rendőrséget, mert az egyik ellenőrző pontnál eltűntünk, és most megyeszerte keresik az autónkat. Olyan köd volt szinte végig egész úton, hogy vélhetően az egyik őr nem látott meg, vagy valami hasonló történhetett. Nemcsak ez volt az oka, hogy a Ceausescu éra alatt egyetlen egyszer sem fogadtuk el a meghívásukat az ott alvásra, hogy mindig szállodába mentünk, és lehetőség szerint az ő autójukkal közlekedtünk, mert nem akartunk bajt hozni rájuk. Már azzal is elég nagy rizikót vállaltak mindannyian, az egész család, hogy minket egyáltalán vendégül láttak, hogy többször is meglátogattak Bukarestben.

A megfigyelés egyik oka. A külföldivel való kapcsolattartás.

Négy lakás volt a házban ahol először laktunk. Mi foglaltuk el az egész magasföldszintet, és két emeleten volt még három lakás. A legfelső szinten lakott egy nyugdíjas házaspár, Andrei néniék, és 26 éves elektromérnök lányuk, Rodica. Őket is megörököltük az elődünktől, olyan értelemben, hogy a 80-as éves közepi, rekettyepusztai szatócsbolt szintjén lévő diplomata boltból olyan kurrens cikkeket vásároltunk nekik alkalomadtán, mint olaj, liszt, cukor, só, esetleg bábolnai csirke. Nagyon szerették akkor három éves lányunkat, gyakran vitték fel magukhoz a cselédlépcsőn. Ne lássa a többi lakó. És hogy ezt egy gyerek mennyire érzi, az óvodás lányom nevetve ugrott a Rodica ölébe, majd kiléptek az ajtón és a kezét a szájára téve mutatta, hogy nem fog szólni, amíg föl nem érnek a másodikra. Rodicának nem volt munkája, a család gyanús volt, mert a nővére hozzáment egy francia fiúhoz és Párizsban éltek.

A megfigyelés egyik oka. A külföldön élő családtag.

A házunk előtt különösen '88-'89-ben rendszeresen parkolt egy mikrobusz hatalmas antennákkal, alkalmanként egy-egy fekete Dacia is. Gyakran jöttek hozzánk helyi magyar értelmiségiek, egyetemi tanárok, újságírók, a nagyobb veszélyt ők vállalták, mi a helyet adtuk nekik, ahonnan eljuttathatták üzeneteiket. Hangosra állítottuk a hifi tornyot – Lehet, hogy ez nem is zavarta a lehallgatást? Máig sem tudom. - és hagytuk, hogy írjanak. Keveset beszéltünk. Ezt a lányom nem is nagyon értette, konspirációból nem volt valami jó, és egyre csak kérdezte: miért nem beszélnek már? Mit írnak már annyit? Írtak, mert volt mondanivalójuk és mert hitték, hogy egyszer jobb lesz.

A megfigyelés egyik oka. Az értelmiségi lét.

És próbáltak megfélemlíteni. Rögtön a kiérkezésünk utáni hetekben. Zaklattak. Két héten keresztül éjjel-nappal hívtak telefonon. Naponta százszor. Nem mertük kihúzni a telefont, ezt egy repülős nem teheti meg, bármikor, bármi történhet. Nem lehettem udvariatlan, pedig nagyon akartam. Mindig kerestek valakit, és én csak annyit mondtam, "gresala", tévedés. Naponta százszor. Több mint tíz napig, éjjel-nappal. A hangok alapján 4-5 személy feladata volt minket hívogatni, egyikük szószátyársága vetett véget ennek. Egy újabb „gresala” udvarias bemondása után ezt hallottam a telefonban: hallod, ez a nő azt mondja, hogy téves, és hangos röhögés. Itt szakadt el a cérna, és ment be a férjem a nagykövetségre, hogy tájékoztassa őket a zaklatásról. Nem tudom a pontos folyamatot, de két nap múlva a magyar külügy közbenjárására a telefonálások megszűntek. Ez olyannyira furcsa volt, hogy többször megnéztem a telefont, nem kapcsolták-e ki, van-e vonal.

A megfigyelés egyik oka. A félelemkeltés.

lakas10002_1.jpg
Rendszeresen bejártak a lakásba, nem csináltak belőle titkot. Égve hagyták a villanyt. Rendszeresen feltörték a férjem autóját. Csak hogy jelezzék, ott vannak. Néha a fiúk „saját zsebre” dolgoztak: kilopták a rádiót a kocsiból, elloptak tárgyakat a lakásból. Erről már itt írtam.

A megfigyelés egyik oka. Hogy tudd, hogy itt vagyunk!

Azt hittem a '89-es romániai események után, hogy ennek vége lesz. Nem lett. Tovább folytatódott, de már nem érdekelt. Ott volt nekem a biztos tudat, hogy én csak átmenetileg vagyok ott, ha nagyon akarok, felülök a repülőre és hazamegyek, ahol ezt így nem lehet megcsinálni. Ez adott erőt ahhoz, hogy nevetve, a szolgálatokat kigúnyolva éljük ott a mindennapjainkat. Ez adott erőt, hogy a sok kandi tekintet ellenére is menjünk és tegyük tovább a dolgunkat. Mert volt egy biztos menedék.

Mert mindent meg lehet szokni. Meg lehet szokni a fűtetlen lakást, a rossz ellátást, a kivilágítatlan utcákat. Röhögni lehet az útlezárásokon, mert viszik futtatni a Kárpátok géniuszának kutyáit. Egy valamit soha nem lehet megszokni. Azt, hogy megfigyelnek, hogy lehallgatnak. Hogy be akarnak férkőzni a legszentebb magánéletedbe. És most, harminc évvel később, itthon, ezek ezt tervezik.

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr6712348283

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Bírók megfigyelése? 2017.03.20. 14:24:18

Végül is, ha ezt a bírói bűncselekmények felszámolása miatt született az új megfigyelési törvény, akkor még megbocsátható és érthető is. Persze a kameráktól a bírók félnek a legjobban, mert úgy nem tudnának jegyzőkönyveket hamisítani.
Nincsenek hozzászólások.