Szembejött a facebookon az esemény: 25 éves a pestlőrinci Szent Lőrinc Katolikus Általános Iskola. A lányom iskolája. Ott kezdte magyarországi iskolás életét egy negyed századdal ezelőtt. 

szent_lorinc_katolikus_altalanos_iskola01.jpg

                            Szent Lőrinc Katolikus Általános Iskola

Másfél éves korában, 1985-ben elvittük őt Magyarországról és 10 évesen, a harmadik osztály befejezése után, 1993-ban jöttünk haza. Elmentünk a szocializmusból és hazajöttünk egy olyan világba, ahol, ha nem is mindent, de nagyon sok dolgot újra kellett tanulnunk. Egyik volt az iskolakérdés.   

Újak voltunk a 18. kerületben, nem ismertünk senkit, jószerével még a szomszédainkat sem és ott álltunk a megoldandó problémával. Emlékszem, valamikor tavasszal hazajöttem azzal a szilárd elhatározással, hogy néhány nap alatt én ezt a kérdést dűlőre viszem, hiszen nemsokára vége az iskolaévnek, tudnunk kell, hol kezdjük a következőt. Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám. 

Első utam számomra akkor még magától értetődően a Polgármesteri Hivatalba vezetett. A szót is tanulgattuk: mikor elmentünk még kerületi tanács volt, most önkormányzat, polgármesteri hivatal. Bementem, az oktatással foglalkozó osztályon elmondtam, hogy mit szeretnék, tudnának-e segíteni, merre induljak el? Nos, a válasz meglehetősen mellbevágó volt: ők ezzel nem foglalkoznak, oda viszem a gyereket, ahova akarom. 

Hogyan tovább? A telefonkönyvből kiírtam a kerületi iskolákat és elindultam. A lányom Bukarestben három évet német iskolába járt, volt, aki ennek ismeretében rögtön a Piros iskolát ajánlotta, de biztos voltam benne, hogy a németet anyanyelvi szinten beszélő gyereknek nem ez a jó választás, így oda el sem mentem. 

Elmentem viszont szép sorban szinte valamennyi lőrinci iskolába. Elmondtam az igazgatóknak, hogy a gyerek tud írni, olvasni magyarul, de a magyarországi tananyag tekintetében jelentős hiányosságai vannak, noch dazu, vannak kifejezések, amiket nem tud magyarul. Ilyen volt például a „marad az egy” a számtanban. Ezt ő úgy tudta: "ein geht weiter". Nem hallgathattam el ezeket a lányom érdekében, nem mondhattam, hogy követtük a magyar tanrendet, mert nem tettük. Mi kint éltünk, nekünk az volt a fontos, hogy ott, abban az iskolában jól teljesítsen. 

Hát, mit mondjak? Az iskolák felelős vezetőinek kivétel nélkül ez volt a válasza: "kedves anyuka, sajnos ilyen módon nem tudjuk a gyermeket fogadni". Már végigjártam a Glorietthez közeli, vagy kicsit távolabbi iskolákat, mindenhol ugyanezzel az eredménnyel. 

Elnézést kérek, és utólag szégyellem is magam miatta, de voltak fenntartásaim a Havanna lakóteleppel szemben, ám nem volt mese, oda is el kellett mennem, mert csak teltek a napok, és még nem volt iskolánk szeptemberre. Az ottani tapasztalatok nekem akkor nagyon kedvezőtlenek voltak, volt olyan, ahol az igazgatói irodáig már el sem mentem, mert kizártnak tartottam, hogy oda fogunk járni. 

Tudtam, hogy nem adhatom fel, de meglehetősen reményvesztett voltam, amikor egy ismerős azt mondta: "tudom, hogy Havanna, de menj el és nézd meg az ökomenikus általános iskolát a kápolna mögött". Nem volt veszteni valóm. Elmentem. A kapu zárva volt. Csöngetni kellett. Amikor mentem az udvaron, a szembe jövő gyerekek köszöntek. Nekem. Az igazgatónőnek elmondtam az összes gondunkat, bajunkat és ő azt mondta: "nem baj. Majd mi is tanulunk egy kicsit németül az Ágitól". Azt hittem rosszul hallok! Ez a remek asszony Csébi Lászlóné, Kati néni volt. 

osztalykep0004.jpg

                  Középen balról Csébi Lászlóné igazgatónő, Csákvári Márta osztályfőnök 

Az iskola abban az évben, 1993 szeptemberére beköltözött a Gyöngyvirág utcai épületbe és a lányom már ott kezdte meg a negyedik osztályt. Olyan fantasztikus osztályfőnöke lett Csákvári Márta személyében, aki annyi tapintattal, annyi szeretettel segítette át az első idők nehézségein, amit hasonló helyzetben lévő barátainktól szinte nem is hallottam, és aminek töredékét sem sikerült elérni évekkel később a fiam pedagógusainál a sztárolt lőrinci iskolában. De az egy másik történet. 

Márti néni nem engedte, hogy csúfolják, vagy kinevessék Ágit azért, mert nem tudta valamelyik általuk ismert gyerekverset, vagy éppen nem járt még Budapest valamelyik közismert, gyerekek által látogatott létesítményében. Ezt mondta: "tudjátok, Ági ott nem volt, azt nem ismeri, de képzeljétek el, hogy járt a Gyilkos-tónál és most elmeséli nektek". Nem volt kirekesztés, nem a hiányosságokon volt a hangsúly. Pedig azért még néhány hónap múlva is előfordult, hogy Ági megkérdezte: "anya, te tudtad, hogy a magyarban csak a wc-t írják dupla w-vel?" Tudtam. 

Ez jutott eszembe a Szent Lőrinc Katolikus Általános Iskola negyedszázados jubileumára. 

Máig hálás vagyok Kati néninek,az igazgatónőnek, az osztályfőnök Márta néninek, és a többi alsó tagozatos pedagógusnak, hogy szeretetükkel, megértésükkel segítették a lányom beilleszkedését az itthoni életbe. Jó, hogy akkor, 25 évvel ezelőtt rájuk találtam.       

 

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr6513694006
Nincsenek hozzászólások.