Ezzel a címmel írt kollégájával, Bart Rijsszel könyvet a holland író és tényfeltáró újságíró Frank Westerman. A srebrenicai mészárlásról az évforduló közeledtével minden évben írtam, mert nem lehet erről megfeledkezni, nem lehet nem emlékezni, a Potocariban és Srebrenicában tett látogatás felkavaró, mély nyomot hagyott bennem.

Azt gondolom, hogy a történtek nem ismeretlenek, de mit látott, mit tapasztalt az újságíró?

srebrenica_westerman.jpgWesterman a délszláv háború alatt kétszer utazott Srebrenicába, az ENSZ által létrehozott védett zónába és mindkét utazás után riasztó jelentéseket küldött a világnak az ostromlott városban található állapotokról, ami még a tapasztalt haditudósítónak is, aki a világ számos helyén megfordult, elborzasztó volt.

Először röviddel azután utazott oda, hogy a francia Philippe Morillon tábornok, aki 1992-93-ban az ENSZ fegyveres erők boszniai parancsnoka volt, betelepítette stábját a városi posta épületébe.

„Ez kicsivel később volt, hogy Morillon tábornok híres vagy inkább hírhedt kísérletet tett arra, hogy bevonuljon az enklávéba egy élelmiszerkonvojjal. Sajátjának nyilvánította a posta épületében lévő ENSZ stábot. 300 kanadai katona állomásozott Srebrenicában, őket váltották a holland zászlóalj katonái. Akkor voltam én Srebrenicában. Az volt a benyomásom, hogy ott nem lehet élni, a kétségbeesés uralkodott, és bár nem voltak lövöldözések, a város ostrom alatt állt.”

Különösen meghatározó élménye az iskolában tett látogatás, ahol a menekültek éltek. Azt mondja, azelőtt soha nem látott még hasonlót sem, az egész egy poklot ábrázoló középkori festményre emlékeztette.

 „Emlékszem, meglátogattam a helyi iskolát, ahol menekült családok éltek két szinten. Az első szint az épület padlója volt, a második szint a padokból, asztalokból emelt „fölső” szint. A család egyik fele az asztalok alatt élt, a másik fele a fejük felett az asztalokon. Az erkélyeket is szobává alakították. Emlékszem egy gyerekre, aki ejtőernyőből varrt ruhát hordott, rajta volt a humanitárius segélyszolgálat jelzése. Ez a kép, ennyi ember ilyen kis helyen, akiket úgy tartottak, mint egy börtönben, drámai volt. És mindezt Európában láttam, Európa szívében, a modern időkben, és olyan volt, mint egy sötét középkori kép. De nem kép, hanem a valóság volt.”

srebrenica_holland_zaszloalj.jpg

A második látogatásra 1994. júniusban került sor, amikor Westerman nem kis erőfeszítéssel megszerezte az engedélyt a holland zászlóalj felkeresésére. Meglepte, hogy milyen fizikai és mentális állapotban vannak a katonák, a helyzet megértésének teljes hiányát tapasztalta, közömbösséget a városban történtek iránt.    

„A legfőbb benyomásom az volt, hogy a hollandok érdektelenek voltak. 1994. júniusban vagyunk, vagyis egy évvel Srebrenica eleste előtt. Ők már érzéketlenek, cinikusak voltak, nem hittek a saját küldetésükben és abban, hogy megvédik a védtelen emberek életét. Beengedtek maguk közé, de nem akarták, hogy újságíróként a táborba is bemenjek, a végén mégis megmutatták. Az volt az érzésem, hogy csak azért vannak ott, hogy túléljenek és magukra vigyázzanak. Építettek egy fabarakkot, hogy tudják nézni a foci vb-t, hiányzott nekik az otthonuk. Attól a pillanattól kezdve, amikor a szerbek lekapcsolták azt az utat, ahol az élelmiszer, az üzemanyag, a benzin érkezett, minden rosszabbra fordult. Nem tudták használni a gépkocsijaikat, nem volt friss élelmiszer, konzerveket ettek kis adagokban, és egyre kevésbé voltak motiváltak, hogy tegyék azt, amit tenniük kellett.”  

Westerman beszél a városban tett látogatásáról, hogy találkozott a bosnyák hadsereg parancsnokával, Naser Orić-csal, akiről sugárzott a magabiztosság és nagyon optimista volt.  Azt mondta neki, ha támadnak, csak a boszniai hadsereg tudja megvédeni az enklávét, a holland katonáktól nem számíthatnak túl sok segítségre.

„Találkoztam  Naser Orić-csal és beszélgettünk. Emlékszem, azt mondta nekem, ő a balkáni Jasser Arafat, ő ellenőrzi az enklávét és nincs nagy véleménye a hollandokról. Az rendben van, hogy itt vannak, de csak ő és az ő egysége tartja életben az enklávét.”

srebrenica_holland_zaszloalj_2.jpg

Srebrenica elestekor Westermannak nem volt engedélye Boszniában utazni, de 1995. július 11-én ő és a kollégái kétségbeesetten próbálták megérteni, hogy mi történt. Korábban is érezték, hogy valami nagyon rossz fog történni, de a valóság minden érzetüket felülmúlta.  

„Emlékszem, hívtam a kollégáimat, riportereket, hogy megtudjam, mi történt, kétségbeesetten kerestük az információkat, és ez nemcsak újságírói szakmai érdeklődés volt, hanem valóban érdekelt a srebrenicaiak sorsa. Ottlétemkor találkoztam egy tolmáccsal, most nagyon aggódtam érte, de neki sikerült az erdőn keresztül kimenekülnie a pokolból és elérnie a 60km-re lévő Tuzlába. Megpróbáltuk kideríteni, hogy mi történt, hogyan kerülhettek ki a dolgok az ellenőrzés alól. Már ismét riporterként dolgoztam Hollandiában, a lapom felmentett minden más kötelezettség alól, hogy megpróbáljam megtudni, mi történt. Elmentem Tuzlába, Belgrádba, Zágrábba és New Yorkba, hogy információkhoz jussak.”   

Meglepő volt a srebrenicai népirtás brutalitása és a meggyilkolt emberek száma, de még inkább zavaros volt a holland katonák és parancsnokság  naivitása, akik hittek Mladić ígéretének, hogy a fogvatartott férfiakat kikérdezik és hazaengedik. Minden újságíró jól tudta, hogy minden autóbuszra tett férfit meg fognak ölni.

„Meg voltam lepve, hogy hány embert öltek meg. Emlékszem, amikor beszéltem kollégákkal, egyetértettnk abban, hogy az elkülönített és buszokra tett férfiakat nem fogják Tuzlába vinni, eltüntetik és megölik őket. Fájdalmas felismerés volt, hogy a holland zászlóalj parancsnokai azt gondolták, hogy kihallgatásra viszik őket, amit Ratko Mladić mondott, hogy kikérdezik őket, hogy megbizonyosodjanak róla, nem háborús bűnösök-e, és hadifogolyként fogják őket kezelni, szabadon fogják őket engedni. Nem akartuk elhinni, hogy bevették ezt a mesét és fájdalmas volt rádöbbenni, hogy hivatásos katonák és tisztek sora nem értett meg semmit a legsötétebb forgatókönyvből.  

Mi történhetett az isten szerelmére, hogy azt gondolták, hogy a fogoly férfiakat megkínálják teával és hazaküldik? Mi újságírók a legrosszabbat vártuk, és ez a tömeges gyilkosság volt. Emlékszem, egy Amir nevű valaki, aki Srebrenicában dolgozott, SOS üzenetet küldött faxon. A faxban azt írta, hogy jönnek a szerbek, özönlenek le a hegyről, ha van valaki, aki olvassa ezt az üzenetet, és ha van valaki , aki meg tudja menteni őket, akkor azt most tegye, mert megölik őket. Az enklávéban mindenki tisztában volt vele, hogy ha Mladić csapatainak kezére kerülnek, akkor az a vég.”

srebrenica-02.jpg

És ezreknek valóban az volt a vég. 1995. július 11-én a boszniai Szerb Köztársaság hadseregének egységei Ratko Mladić vezetésével elfoglalták a várost, a következő napokban meggyilkoltak több mint nyolcezer bosnyák férfit és fiúgyermeket.  

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr5114099381
Nincsenek hozzászólások.