Egy megrázó kifejezéssel találkoztam: háború miatt megszületett gyerekek. Bosznia-Hercegovinában egy „háború miatt megszületett” fiatal nő néhány hasonló sorsú társával együtt három éve megalakították a „Háború elfelejtett gyerekei” egyesületet és most a nyilvánosság elé léptek.

1992-1995 között a boszniai háborúban a rendelkezésre álló adatok szerint 35000-50000 lányt, asszonyt erőszakoltak meg, akik közül sokan terhesek maradtak és egy részük úgy döntött, hogy megszüli a gyermeket. Ezek a gyerekek már felnőttek, soknak saját családja van, de az elmúlt 23-25 évben rengeteg sebet kaptak. Rajtuk és nekik kíván segítséget nyújtani az egyesület.

Közbevetőleg a megerőszakolt több tízezer nő közül csak alig ezer kapott valamifajta jóvátételt azzal, hogy őket a háború civil áldozatának ismerték el. És ez szörnyű.

Ha nincs a háború, ezek a gyerekek valószínűleg nem születtek volna meg, ők úgy jöttek világra, hogy édesanyjuk nemi erőszak áldozata lett. Az „apák” az ENSZ békefenntartó, rendfenntartó erőinek tagjai, az ENSZ égisze alatt működő humanitárius szervezet tagjai és ellenséges erők katonái.  

 haboru_miatt_szulettek_logo.jpgAz egyesület amellett, hogy támogatást és segítséget kíván nyújtani a gyerekeknek jogi kérdésekben, szeretne javítani pszichoszociális helyzetükön is. Fő feladatuknak tekintik, hogy elősegítsék társadalmi elfogadottságukat, hogy a figyelem és a tájékoztatás eszközeivel mindent elkövessenek azért, hogy megszűnjenek a velük szembeni diszkrimináció és megbélyegzés, hogy egyenlő esélyeket és lehetőségeket kapjanak.  

Súlyos és vádló szavakkal illetik a boszniai állami intézményeket, mivel úgy és azt érzik 25 éve, hogy ők az állam számára egyáltalán nem léteznek, nem akarnak róluk tudomást venni. Nem kaptak az államtól semmilyen támogatást, nem voltak jogosultak azokra a juttatásokra, amiket a háborúban elesett katonák, vagy a háború áldozatainak gyerekei kaptak.

Általános probléma, hogy az anyák nem mondták el a gyerekeiknek az igazságot, éppen azért, mert ők megtapasztalták a megbélyegzést, a kirekesztést.

Úgy vélik, itt az ideje, hogy 25 év után nyilvánosságot kapjanak. Azt mondja az egyesület elnök asszonya, Dr. Amra Delić, aki maga is erőszakból született: „Anyáink 25 évig harcoltak azért, hogy megvédjenek minket a saját társadalmunktól, a saját államunktól. Az én édesanyám a mostohaapámmal együtt becsületben felneveltek, támogattak, és ezalatt a bosnyák állam semmilyen támogatást nem nyújtott sem nekik, sem hasonló helyzetben lévő szülőtársaiknak, sem a gyerekeknek. De nem csak az állam érzéketlen ezekkel a gyerekekkel szemben. Míg a család és a barátok szűk köre, akik ismerik a történetüket, támogatják őket, a társadalom generálisan sajnos érzéketlen a téma iránt.”

Meggyőződésük, hogy az állam hatalmas hibát követett el, amikor szinte semmilyen figyelmet nem fordított a nők ellen elkövetett legsúlyosabb bűncselekményre, az erőszakra és annak súlyos következményeire, amik kihatással vannak/voltak a családra, a helyi közösségre, sőt az egész társadalomra. Sem a bosnyák állam, sem a társadalom nem segített szervezetten ezeknek a nőknek, sem a gyerekeiknek. Voltak egyéni támogatók, külföldi civil szervezetek, és voltak külföldi adományozók, akik boszniai civil szervezeteket támogattak.  

A megerőszakolt nők, az áldozatok mindennap megtapasztalták a kirekesztést és a megbélyegzést, és e fölött az állam szemet hunyt. Az, hogy semmit nem tettek a társadalmi megbélyegzés csökkentésére, az hozta létre a jelenlegi helyzetet, amikor maguk a gyerekek teljesen láthatatlanok a bosznia-hercegovinai társadalom számára. A társadalom az anyákat hibáztatja, ezért ők csöndben maradnak és gyakran még bűnösnek is érzik magukat, amiért megerőszakolták őket.

haboru_miatt_szulettek_3.jpg

A gyerekek gyakran éreztek megvetést, gyakran voltak kénytelenek beszélni anyukájuk sorsáról, általában ismeretlen emberek előtt. Ezek a gyerekek ma már felnőttként értik, hogy micsoda erőre volt szüksége az anyjuknak, a családjaiknak és azoknak a családoknak, akik a háború miatt megszületett gyerekeket adoptáltak. Hogy mit éreztek minden alkalommal, amikor átnyújtottak a hivatalokban különféle dokumentumokat az üresen hagyott „apja neve” rubrikával. Most a gyerekeik azt mondják, ők is érzik, hogy „nem úgy néznek ránk, mint a társadalom egyenrangú tagjaira.” A legtöbb dokumetumban fel kell tüntetni az apa nevét, annak hiánya miatt mindig, mindenhol el kell mondani, miért nem írnak oda semmit. Ismeretlen emberek előtt kell magyarázkodni, és az emberek legtöbbször érzéketlenek, ezért vannak, akik az apja nevéhez egy rokonuk nevét írják be, hogy ezeket a kínos pillanatokat elkerüljék.   

„15 éves voltam, amikor véletlenül megtudtam, hogy olyan gyerek vagyok, aki erőszak következtében született meg. Egy tanár a középiskolában kérdezte tőlem az apám nevét, és én kezdtem el kutakodni utána. Találtam otthon néhány dokumentumot, és utána anyukám elmondta az igazságot.” – mondja az egyik egyesületi tag. Nem szégyelli, hogy ezután pszichológushoz kellett járnia, hogy segítsen szembenézni a valósággal, de elfogadta azt. „Együtt jártunk anyuval terápiára. Nehéz, fájdalmas út volt.”

Egy másik férfi azt mondja, neki nagyon sokat segít a tudat, hogy nincs egyedül ezzel a teherrel, hogy vannak még jó néhányan, akik olyanok, mint ő. A saját élete már rendezett, gyereke van, jó munkája, egyesületi tagként segíteni akar sorstársainak.

Az egyesület első találkozója 2017 áprilisban volt, és a résztvevők egyhangúlag azt mondják, biztonságban érezték magukat egy olyan közösségben, ahol kendőzetlenül beszélhettek, sőt sírhattak is. Erőt adnak nekik ezek a találkozók, amik között az interneten tartják a kapcsolatot, van facebook oldaluk, ahol természetesen biztosítják az anonimitást. Kapnak segítséget nemzetközi szervezetektől, elsősorban Németországból, ahol a II. világháború hasonló sorsú gyerekei a 70-es években léptek a nyilvánosság elé.

Azért küzdenek, mert „Olyan társadalmat szeretnénk, ahol nem kérdezik meg nyilvánosan, hogy „a te anyukádat hogy erőszakolták meg”? Olyan társadalmat szeretnénk, ami elfogad minket. Egyedi törvényt szeretnénk a háború civil áldozatairól, amiben elismerik a háború miatt megszületett gyerekek jogállását.”  

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr8914181335
Nincsenek hozzászólások.