Ha karácsony, akkor a romániai forradalom. 29 évvel ezelőtt az egész ünnepet a tv előtt ültük végig, és minden évben eszembe jut az a nap, az a december 21-e. 

A ’80-as évek végén a Ceauşescu rezsim már szinte teljesen elvesztette minden önkontrollját, ember nem volt, aki ennek a pszichopata házaspárnak ellent mert volna mondani, ezzel viszont táplálták bennük azt az illúziót, hogy ők mindenek felett állnak, mindent megtehetnek.

 ceausescu-tablou-1024x793-678x381.jpg

A két ország közötti egyre romló kapcsolat következménye volt 1988-ban a kolozsvári főkonzulátus bezáratása. Valamennyi dokumentum, irat, akta lekerült Bukarestbe, onnantól kezdve egész Románia területén felmerülő bármiféle konzuli ügyet a fővárosban és a fővárosból kellett intézni.

E rövid kis kitérőt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, az egyre növekvő számban  áttelepülési kérelmet beadó magyar nemzetiségű ügyfelek az ország legtávolabbi pontjáról is kénytelenek voltak Bukarestbe utazni, ami az akkori közlekedési viszonyok között nem volt egyszerű.

Minden reggel, amikor mentem dolgozni, láttam, hogy hogyan kanyarog a sor, mekkora tömeg várakozik, hogy kinyissunk. A bukaresti nagykövetség és a rezidencia épülete magyar tulajdonban van, a két épületet kerítéssel mindkét oldalról lezárt kb. 2méter széles járda választotta el, ezen tudtak bejönni az ügyfelek a konzulátusra, ami a rezidencia kertjének területén volt. Természetesen ügyfelek ide nem léphettek be, illetve az utcán posztoló rendőrök csak annyi embert engedtek be egyszerre, ahányan a váróban elfértek. Az épületeket elválasztó „folyosón” senki nem várakozhatott.

Nem volt ez másként december 21-én sem. Nagyon-nagyon sokan voltak, mert a karácsonyi ünnepek miatt, aki csak tudta, igyekezett elintézni ügyes-bajos dolgát.

A férjem a Malév kiküldöttjeként dolgozott a román fővárosban egy másik kollégával együtt és a hallgatólagos megállapodás szerint egyik évben az egyik, másik évben a másik család ment haza karácsonyi szabadságra. 1989-ben mi voltunk a „sorosok”, összecsomagoltunk, a bőröndöket bevittük a követségre, hogy én a lányommal majd a követségi futárbusszal megyek ki a repülőtérre. Ági akkor volt 6 éves.

ceusescu_palota_ter_tomeg11a.jpg

Előtte természetesen nyomon követtük a temesvári eseményeket, a kereskedelmi kirendeltségen dolgozó szervizes kollégák első kézből hozták az információkat is, hiszen ők járták az egész országot, tudtunk arról is, hogy 17-én a tömegbe lőttek és halottak maradtak a támadás után.

Ennek ismeretében szinte képtelenségnek tartottam, hogy százezer ember kimegy a Palota térre és ütemesen tapsol annak az embernek, aki a honfitársaikat gyilkolja. És ez történt. 

ceausescu_1989.jpg

Sokat nem tudtunk az utcán történtekről, mert, mint mondtam, hatalmas tömeg várakozott, és mi, mint a rabszolgák csak dolgoztunk, dolgoztunk, hogy minél többet elintézzünk, hiszen azért tudtuk, hogy sok száz kilométerről vonatoztak talán egész éjszaka azért, hogy beadják a kérelmüket, vagy a szerencsésebbek éppen felvegyék az áttelepülő vízumot.

Ági ott sertepertélt, hozta-vitte az útleveleket, nem volt ez neki újdonság, máskor is segített már, aztán egyszer csak jött az egyik diplomata a hivatali épületből, hogy azonnal bezárunk, küldjünk ki mindenkit a váróteremből, valami történik a téren, nem maradhatunk nyitva. Ők egyrészt nézték a TV közvetítést, másrészt kint is voltak az utcán, a petárda robbanásról nem lehetett akkor még tudni, hogy petárda, akár puskalövés is lehetett volna.

És akkor a konzulátuson elszabadult a pokol. Az emberek nem akartak kimenni. Egyre csak kiabáltak, hogy mi csak vízumért jöttünk, mi csak egy papírt akarunk beadni, mi tegnap este indultunk Szatmárról. Valami iszonyat volt! Aki élt és mozgott, mindenki pecsételt és írt, kapkodtuk be a papírokat, közben a férfi kollégák igyekeztek kiterelni az embereket, hogy a kaput be lehessen zárni. Ehhez a kinti, a követséget őrző rendőrök segítségét természetesen nem vehettük igénybe, ők a követség területére nem léphettek be. Borzasztó percek voltak, egyik részről a sürgetés a diplomaták felől, hogy zárjunk, zárjunk, másik részről az együttérzés a szerencsétlen bentlévőkkel (és akkor az utcán várakozókról ugye már nem is beszélünk), hogy segítsünk nekik.

Ebben a mérhetetlen rohanásban egyetlen személyről feledkeztünk meg: az Ágiról. Ő csöndesen, összekucorodva ült a konzulátus lépcsőjén és tágra nyílt szemekkel nézte, hogy mi történik körülötte.

Végre mindenki kiment, mire a nagykövet azt üzente nekem, hogy nem mehetek haza, mert „összetartás” van. Rövid telefonos szóváltást követően a férjemmel, majd az első beosztottal (későbbi nagykövet) történt egyeztetés után természetesen beszálltunk a futárbuszba és elindultunk Otopeni felé. Amerre mi kimentünk, viszonylag nyugalom volt, de a város határában a katonaság már lezárta az utakat, senkit nem engedtek se ki, se be. Minket a diplomáciai rendszámmal tovább engedtek, de újabb akadály volt a repülőtérre való bejutás is, amit szintén már szinte hermetikusan lezártak.

1970_aeroportul-international-otopeni.jpg

Zavarodottan, de megkönnyebbülten szálltunk fel a repülőre, ami – ezt később tudtuk meg – azzal az instrukcióval jött el Budapestről, hogy mindenkit hozzanak el a kolóniából, aki haza akar jönni, akár jump seat-en (személyzet számára fenntartott ülés) is.

Erre azonban nem került sor, egyrészt a külügyi alkalmazottakra vonatkozott a nagykövet által elrendelt „összetartás”, másrészt az alatt a három óra alatt, ami a Palota téri események és a gép indulása között volt, nem nagyon lehetett pontos képet alkotni arról, hogy mi fog történni.

Minden esetre az egész karácsonyt a TV előtt töltöttük, iszonyúan izgultunk a kint maradt barátainkért, egyszer sikerült velük telefonon beszélni, akkor megmondtuk, hogy kinél van a tartalék lakáskulcsunk, és hogy menjenek be nyugodtan, vegyék ki a mélyhűtőből bármit, ami kell.

A férjem meredten nézte az Otopeni repülőtéren zajló harcokról mutatott képeket és rezignáltan csak annyit mondott a képernyőre mutatva: oda parkoltam le.

December 29-én Horn Gyula egy katonai AN26-ossal kiment Bukarestbe, és azzal a géppel jött haza a Mahart képviselője és felesége, akik akkor már néhány napja a követségen voltak, de előtte napokig a Palota tér sarkán lévő lakásukban élték át, hogy ágyúval lövik az épületet, hogy találat érte a felettük lévő lakást, hogy nem tudtak kimenni a lépcsőházba, mert állítólag egy secus bevette magát az épületbe és ez miatt lőtték a házat minden irányból. Nem volt fűtésük, nem tudtak főzni, mert az épület szakadatlan ágyúzása miatt a lakók tartottak a robbanástól, ezért elzárták a gázt. Az ablaktalan kamrában várták a lövöldözés csillapodását, és csak ez után merészkedtek ki az utcára és mentek be a követségre, majd a külügyminiszter gépével jöttek haza.

Mi a szabadságunkat hosszabbra terveztük, de a férjemmel úgy döntöttünk, hogy az első járattal, január 2-án visszamegyünk Bukarestbe. Egy külkeres kollégánk telefonált, hogy ha megyünk, a kocsira hátsó szélvédőt vigyünk, mert azt találat érte és betört, de az autóban több kár nem keletkezett, a golyókat az Interflugos Wartburgja felfogta! Mit mondott erre a férjem? Háborús jóvátétel!

Ismét telefon a kintieknek, mit vigyünk? Mivel az ellátás rendkívül alacsony – Magyarországon abban az időben elképzelhetetlen – színvonala miatt igazság szerint mindenki alaposan bespájzolt, ezért a kérés az volt, hogy kenyeret vigyünk és narancsot a gyerekeknek.

Hiába volt mindkettőnknek a business osztályra jogosító 30kg-os súlykeretünk, ez is kevésnek bizonyult volna, ezért december 30-án a férjemmel együtt bementünk a Malév akkori forgalmi igazgatójához, Pataki Zoltánhoz (azóta tragikus körülmények között életét vesztette), elmondtuk neki, hogy mit szeretnénk kivinni, és ő azonnal azt mondta, hogy annyi poggyászt viszünk magunkkal, annyi súlyban, amennyit akarunk.

bukaresti_malev_iroda_1.jpg

Gyerek nélkül – mert azért azt nem tudtuk, hogy mi vár ránk Bukarestben – január 2-án egy félházas TU134-essel visszamentünk. Az utasok 90%-a szabadságról visszatérő kiküldött volt, a fogadtatás pedig meglepetésszerű. Az előző négy év alatt nem voltunk mi udvariassághoz, barátságossághoz hozzászokva. Sőt. De a magyar emberek, a magyar honvédség segítőkészsége, a magyar segélyszállítmányok tömege úgy tűnt megváltoztatott valamit. Akkor, aznap jó volt magyarnak lenni az Otopeni repülőtéren. Kár, hogy ez az érzés nem tartott túl sokáig, és nem a mi hibánkból.

Ha karácsony, akkor nekünk mindig eszünkbe jutnak a romániai forradalom, háború, felkelés, kinek melyik tetszik, napjai, és hihetetlen, hogy lassan már 30 éve. 

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr7814510052
Nincsenek hozzászólások.