1999. március 24-én 19.45 perckor a NATO megkezdte a légitámadást a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (JSZK) ellen. A parancsot a szövetségi erők akkori parancsnokának, az amerikai Wesley Clarknak Javier Solana NATO főtitkár adta ki. A belgrádi kormány ugyanazon éjszaka kihirdette a háborús állapotot.

Az észak-atlanti szövetség tizenkét tagjának egységei indítottak támadást az Adrián horgonyzó hadihajókról, négy olaszországi légitámaszpontról, megtámogatva stratégiai bombázókkal nyugat-európai bázisokról, majd később az Egyesült Államokból is.

nato_bombardovanje-696x464.jpg

Hogy mi vezetett idáig?

A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés 1995 novemberi aláírása után sem lett nyugalom a Nyugat-Balkánon. 1996-1997-ben Koszovóban súlyos fegyveres harcok voltak a koszovói albánok és a szerb fegyveres erők között, ami 1998-ban ért el tetőfokára. A nemzetközi közösségek közvetlenül a NATO beavatkozás előtt háromszor kísérelték meg megoldani a válságot, véget vetni a vérontásnak.

1999. február 6-tól a franciaországi Rambouillet-ben a szerbek és a koszovói albánok delegációja 17 napon keresztül tárgyalt sikertelenül, néhány nappal később 1999. március 15-én Párizsban ültek tárgyalóasztalhoz. Ott a békeajánlatot a koszovói albánok elfogadták, Belgrád azonban elutasította, így a béketárgyalások motorja, Richard Holbrooke amerikai diplomata dolgavégezetlenül tért vissza 22-én Belgrádba. Akkor találkozott utoljára Slobodan Milošević-csel, utolsó lehetőséget ajánlva neki a rambouillet-i békeszerződés elfogadásával, amivel Koszovó visszakapta volna autonómiáját. A Koszovói Felszabadítási Hadsereget lefegyverezik, a tartományt a békefenntartók és a NATO ellenőrzik. Milošević az ajánlatot ismét elutasította, és két nap múlva megindultak a harci gépek. Nem segített Miloševićen az sem, hogy levélben fordult Borisz Jelcin orosz elnökhöz, hivatalosan kérve a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság felvételét Oroszország és Belorusszia Szövetségbe, de Moszkva nem értékelte ezt az ötletet, mondván, először meg kell oldani Koszovó kérdését.

nato_holbrooke_es_milosevics_27098053_3f6507cfc76570f45c6d3131a9aaf09d_wm.jpg

                                 Richard Holbrooke és Slobodan Milošević

A diplomáciai erőfeszítések sikertelensége mellett a bombázás megindításának konkrét oka 45 albán meggyilkolása volt a koszovói Račak faluban 1999. január 15-én, amiről vizsgálatok megállapították, hogy a halottak civilek voltak, ellentétben az akkori JSZK kormánya állításával, hogy „a szerb biztonsági erőknek albán terrorista bandákkal vívott fegyveres küzdelemben” elesettekről van szó.

1999. április 23-án éjjel 2 óra 6 perckor a NATO támadást intézett a Szerb TV székháza ellen, ahol 16 munkatárs halt meg. Ez volt az első eset, hogy bármilyen média legitim katonai célponttá vált. Három újságíró vesztette életét a kínai nagykövetség belgrádi épületét ért bombatalálat során is, ami Peking éles tiltakozását váltotta ki. A NATO bocsánatot kért azt állítva, hogy a rendelkezésre álló térképeken a követséget nem jelölték, annak támadása nem volt szándékos.

A 78 napig tartó bombázások alatt 2300 légitámadást intéztek 995 objektum ellen szerte az országban, elsősorban katonai létesítmények, fegyverraktárak ellen Belgrádban Nisben, Újvidéken, katonai célpontok ellen Montenegróban is, támadták a katonai repülőtereket, légelhárító egységeket Batajnican, Mladenovacon, Prištinaban, Podgoricában és más helyszíneken. Célpontok voltak a katonai objektumok Danilovgradban, Bar és Ulcinj, Budva és Sutomore között. 1150 katonai repülőgép indított 420 ezer rakétát. Kilőttek 1300 „cirkáló” rakétát, ledobtak 37 ezer kazettás bombát.

nato_bombardovanje.jpg

Az országot jelentős károk érték, a bombák 25 ezer épületet romboltak le, járhatatlanná tettek 470 kilométernyi utat, súlyos károkat szenvedett 14 repülőtér, 19 kórház, 20 egészségügyi intézmény, 18 óvoda, 69 iskola, 176 kulturális emlék, és 44 híd, míg 38 megsemmisült. Bombázták a két olajfinomítót Pancsevóban és Újvidéken. Megsemmisült az elektromos hálózat egyharmada, az ország termelő kapacitásának 50%-a, az energiaellátó rendszert úgynevezett grafitbombával bénították meg.

nato_bombardovajne_3199968395c96b9e185264365721867_v4_big.jpg

A materiális veszteséget az akkori jugoszláv kormány 100 milliárd dollárra, a G17 szakértői csoportjának jelentése 30 milliárd dollárra becsülte. Az észak-atlanti szövetségnek 2016-os katonai adatok szerint a JSZK elleni támadás 43 milliárd dollárba került, egyike volt a legdrágább beavatkozásnak.

Hosszú diplomáciai nyomásra a bombázások a kumanovói katonai-technikai megállapodás 1999. június 9-i aláírásával szűntek meg. A NATO részéről Michael Jackson tábornok, a JSZK részéről Obrad Stevanović rendőr tábornok, Svetozar Marjanović hadsereg tábornok és a külügyminisztérium képviselői írták alá. A nemzetközi közösségeket Marti Ahtisai finn diplomata vezetésével Strob Talbot amerikai és az orosz elnök külön megbízottja, Viktor Csernomirgyin képviselték.

nato_serbian-army-tent-kumanovo.jpg

                                             A kumanovói megállapodás tárgyalása 

Miután a NATO főtitkára június 10-én parancsot adott a légitámadások beszüntetésére, az utolsó rakéták a koszovói Kokoleč faluban csapódtak be 13.30-kor. Következő nap, június 11-én kezdődött meg a JSZK hadseregének kivonása Koszovóból. Ugyanazon a napon fogadta el az ENSZ Biztonsági Tanács a 1244-es határozatot, ami Koszovó nemzetközi felügyeletéről rendelkezik. A tartományba 36 ország 37200 katonáját küldték a KFOR keretében azzal a feladattal, hogy fenntartsák a békét, a biztonságot és biztosítsák a több százezer albán menekült visszatérését, amíg a legszélesebb körű autonómiát meg nem határozzák.

Szerbiában két évtizeddel a támadások után sincs hiteles adat arról, hogy a NATO beavatkozásnak hány áldozata volt. A hazai kimutatások, média spekulációk 1200-2500 fő között jelölik meg, míg a sebesültek számát hatezerre becsülik.

A Human Right Watch ennél lényegesen kevesebb áldozatról tud, az ő tudomásuk szerint 488-527 civil halt meg. Hasonló számot jelentetett meg az Emberiségi jogok alapítvány is. Az ő adataik szerint 754 haláleset történt: 454 civil és 300 fegyveres erőkhöz tartozó. A civilek közül 207 szerb és montenegrói, 219 albán, 14 cigány és 14 egyéb nemzetiségű polgár volt. A fegyveres erők halottai közül 274 katona és rendőr, és huszonhatan a Koszovói Felszabadítási Hadsereg tagjai.

A NATO vesztesége két halott, négy sebesült és három fogságba esett katona volt.

 nato_zezeljev-most.jpg

                                                         Az újvidéki Žeželj-híd  

Most, az évforduló kapcsán készült egy felmérés, ami szerint a szerbiai polgárok 46%-a úgy véli, hogy még húsz évvel a bombázások után sem jött el az ideje annak, hogy békét kössenek a NATO-val. A bocsánatkérést is csak a polgárok egyharmada fogadná el, kétharmaduk kategorikusan elutasítaná. A lakosság mindössze 10%-a támogatná a szövetséghez való csatlakozást, 79%-uk ellene van. A felmérés azt mutatja, hogy a megkérdezettek 45%-a azt a 78 napot a legújabbkori szerbiai történelem legfeketébb napjainak ítéli.

Szakértők között is eltérnek a vélemények. Vannak, akik úgy vélik, hogy a kibékülés egyelőre nem lehetséges, mert a NATO tagja azoknak az erőknek, amik résztvesznek Szerbia elszigetelésében. Mások felhívják a figyelmet, hogy Szerbia 2006 óta tagja a Békepartnerségnek, akkor békét kötött a NATO-val és megtette az első lépést a teljes jogú tagság felé. A belgrádi parlament NATO ügyekkel foglalkozó bizottságának elnöke szerint az országnak az lenne a legjobb, ha arra törekedne, hogy megújítsa kapcsolatait az Egyesült Államokkal, ahogyan tette ezt 100 évvel ezelőtt és ismét Washington hűséges, hiteles és kiszámítható partnerévé váljon.

Szakértők, katonai, politikai elemzők minden alkalommal kitérnek arra is, hogy a NATO intervenció az ENSZ BT jóváhagyása nélkül indult meg, egyoldalúan felrúgva ezzel a nemzetközi jogi normákat, és precedenst teremtettek azóta több hasonló cselekményre Afganisztánban, Irakban, Szíriában, Líbiában, stb.

A kumanovói szerződés aláírása után kb. 750 ezer elüldözött albán térhetett vissza Koszovóba, de kb. százezer szerb megtorlástól tartva, félelmében elhagyta a tartományt. Tíz évvel később Koszovó egyoldalúan kikiáltotta függtlenségét, amit eddig több mint száz ENSZ tagállam ismert el, Szerbia nem és a vezetői mindig kijelentik, hogy számukra elfogadhatatlan akkor is, ha ez a feltétele minden további európai uniós közeledésnek.

A húszéves megemlékezést Nisben tartják, amin részt vesz Aleksandar Vučića államfő és Ana Brnabić, miniszterelnök is.

 

fotók: Mediapress.rs, index.hu, Liman Guerilla

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr7514713545
Nincsenek hozzászólások.