Nem gondoltam, hogy írni fogok róla, de egy repülős facebook csoportban tegnap valaki felvetette a kérdést, és eszembe jutott, mi hogyan éltük meg Cserbonilt.

1986. április 7-én érkeztünk meg további munkás éveink új helyszínére Bukarestbe, mi hárman egy két és fél éves gyermekkel. Laci dolgozott a repülőtéren, a városi irodában, neki jöttek-mentek a repülők, én egy rémes lakásfelújítás kellős közepén kerestem a helyemet a kis Ágival együtt. Nagy magyar kolónia volt akkor a román fővárosban, több mint száz család, de még szinte senkit nem ismertünk.

bukarest_csernobil_1970_aeroportul-international-otopeni.jpg

Április 27-én vagy 28-án kormányjárat érkezett. A tanácskozás többnapos volt, a gép a személyzettel együtt ott maradt a városban. 27-én este az akkori képviseletvezető vacsorán látta vendégül a személyzetet és minket is meghívott. (Most, hogy kutatok az emlékeimben, eszembe jut a felesége rosszalló arckifejezése, amikor karomban a lányommal becsöngettünk, és a kérdése: gyerekkel jöttetek? Mondjuk nem tudom mit képzelt, hova fogok tenni egy idegen városban egy bölcsis korút? )

A vacsora kellemes hangulatban folyt, ez azért nagyjából mindig így volt, mindig örültünk az otthonról jött vendégeknek, a haza híreknek, aztán egyszer csak a járat kapitánya megemlítette, hogy az észak felé repülő kollégái óriási felhőt láttak a radaron, a SAS pilóták is a Szovjetunió felől mozgó felhőről beszéltek, és azt mondják, hogy egy atomreaktorban robbanás történt. A képviseletvezető felesége teljesen kikelt magából, mert egyébként is rettenetesen rossz néven vette, hogy a Pestről érkezett malévesek egymás kezéből vették ki a szőke, göndörhajú, nagyon aranyos kis vendéglánykát, és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy a szovjet elvtársak már értesítettek volna mindenkit és ott különben sem történhet meg ilyen.

Pedig de. Csak nem tudtunk róla. Vagyis időben nem tudtunk róla.

bukarest_csernobil.jpgMájus 1-jén a magyar kolónia annak rendje és módja szerint megrendezte szokásos majálisát a Diplomata klubban, szinte mindenki kint volt, gyönyörű, napsütéses idő volt, ideális szabadtéri program. Ettünk, ittunk, aztán sötétedéskor hazamentünk. Késő este, ha jól emlékszem 10 óra körül dörömböltek a házunk kapuján, ott állt az MTI akkori tudósítója, hogy nem tud minket telefonon elérni, de jöjjünk azonnal a gyerekkel, mert a Poliklinikán jódot osztanak a külföldi gyerekeknek.

Azt sem tudtam, hogy mi az a Poliklinika, miért osztanak jódot a gyerekeknek, de a Gyuri nem tűrt ellentmondást, berakott minket az autójába és elvitt egy épületbe, ahol rajtunk kívül rengeteg külföldi volt, és megkaptuk mi is a jódtablettát, ami a sugárzás semlegesítésére szolgált. Illetve csak a gyerekek. Természetesen mi is beadtuk az Áginak, ugyanakkor még mindig fogalmunk sem volt róla, hogy mi történt.

Aztán kiderült, hogy az a bizonyos atomreaktor valóban felrobbant, valóban akkor, amikor a Malév kapitány mondta, és az atomfelhő a légköri viszonyok miatt jelentős részben Románia felé mozgott.

bukarest_csernobil_reaktor_baleset_ktacc198605110443.jpg

Még a Ceausescu-féle híradások is arra szólítottak fel, hogy a gyerekeket ne vigyék ki az utcára, az ablakokat tartsák zárva és elrendelték az utcák, házak rendszeres mosását. Mi olyan kétemeletes házban laktunk – románok között -, ahol a ház fala borostyánnal volt befuttatva. Ezt a lakótársak naponta többször mosták slaggal, én bezártam a felújítás alatt lévő lakásba a két és fél éves gyereket, még a teraszra sem engedtem ki, azt hiszem néhány napig bírtam ezt az őrületet, aztán abbahagytam.

Saját magunknak nem kértünk jódtablettát, bár a gyerekek után már korlátozott számban a Poliklinikán lehetőség lett volna rá. A Poliklinikára egyébként különböző országok szállítottak gyógyszereket, hogy a kiküldötteik ne kerüljenek hirtelen bajba, de közben az ott dolgozók – önhibájukon kívül – sokszor azt sem tudták, hogy egyes gyógyszerek mire alkalmazhatók és mivel együtt adhatók vagy éppen nem adhatók.

Egyes kolóniabeliek között kifejezett pánik tört ki, odáig menve, hogy az egyik diplomata felesége az éjszaka kellős közepén hisztériásan ordítozott a férjemmel a telefonban, hogy azonnal szervezze meg, hogy a Malév különgéppel jódot hozzon ki a magyaroknak. Szerencsére ennél a férjem is és a nagykövetség is sokkal józanabb volt, még az ötlet felvetéséig sem jutott el a hangneme miatt javaslatnak sem nevezhető követelés.

Az évfordulók mindig alkalmasak egy kis visszaemlékezésre, elfelejtett történések felelevenítésére. Ez az évforduló nem a kellemes emlékek közé tartozik.

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr1214787234
Nincsenek hozzászólások.