A délszláv polgárháború már hónapokkal korábban elkezdődött, de a szarajevóiak többsége ezen a napon, 1992. május 2-án érezte meg teljes valójában. 

1992. május 2. Anyu születésnapja volt – az ötvenötödik. Azon a reggelen, először a szarajevói tüntetés óta, ahol meghalt Suade Dilberović és Olga Sučić, szélesre tártam az erkélyajtót az Alipasino Polje kerületi lakásunkban. A szobát betöltötte a lentről jövő frissen levágott fű illata.

Habár tudtuk, hogy semmi nem ugyanaz, mint korábban és többé nem is lesz, úgy tettünk, mintha minden rendben lenne. Így eljött a volt sógornőm, aki korábban elvált a bátyámtól, de a régi szokások szerint a lányával jött megköszönteni születésnapján az anyukámat. Virágot is hoztak.

A kamrából, ami anyunak köszönhetően úgy fel volt töltve, mintha százéves háborúra készülne, kivettem a születésnapi torta hozzávalóit. Őrült voltam. Igaziból, ha jól utána gondolok, már őrült voltam, de úgy tettem, mint aki normális. Ezért azt hiszem jócskán pazaroltam a kakaót, csokoládét, lisztet, cukrot.

És anyu is úgy tett, mintha minden normális lenne. Kávét főzött, üdítőt öntött nekem.

És a bátyám is úgy csinált, mint aki normális, azt javasolta, hogy menjünk ki az épület előtti kis kertbe, terítsünk le egy pokrócot és ott együk meg a tortát, igyuk meg a kávét.

Bementem kikapcsolni a tv-t. A képernyőn a TV SA logóval az volt olvasható: „Kérjük, idegenekkel való összecsapásban kerüljék a fegyverek használatát.” Csak álltam a távirányítóval a kezemben és bámultam ezt a mondatot. Nem értettem, kik vannak idegenekkel ellentétes oldalon? Tudtam, hogy a szerb félkatonai csoportosulások és a Jugoszláv Néphadsereg azok, akik a konfliktust okozták, de kik a másikak? Nem volt világos. Ezek mi lennénk? De hát mi nem állunk vitában! Mi nem csaptunk össze! Vagy ennek a mondatnak a kiötlője azt a logikát követte, hogy ha valaki valakinek ellentmond, akkor az automatikusan konfliktusba kerül? Ez a magyarázat tűnt nekem logikusnak. De aggódtam, mi lesz azoknak a vitáknak a vége, ahol a felek nem látják a TV SA képernyőjét, mert mondjuk az erdőben, vagy a mezőkön vannak, és ott nincs tv, nem tudják elolvasni?

Úgy éreztem, még inkább megbolondulok, inkább kikapcsoltam a tévét és a családdal lementem a kertbe.

xxx

Leterítettük a pokrócot, kivittük a tortát, a kávét, az üdítőt. Találkoztunk a „kedves szomszéddal”, ahogyan a második emeleti lakót hívtuk. Nem tudtuk a nevét, de mivel mindig kedvesen köszönt és tartotta nekünk a liftajtót, segített a cekker cipelésében, ha vásárlásból jöttünk, nekünk teljesen megfelelt, hogy ő a „kedves szomszéd”.

Hívtuk, jöjjön, az anyu születésnapját ünnepeljük. Leült közénk, evett velünk a tortából. A legkékebb szeme volt, amit valaha is láttam. És ugyanolyan színű inge.

Hirtelen valami robbant. A bokrok megremegtek, a kávéscsészék csilingeltek… És robbant újra, meg újra… Talpra ugrottunk. A bátyám és a sógornőm felkapták a gyereket, aki sírva fakadt a robbanás hangjától és berohantak a házba. Anyu és én kiöntöttük a maradék kávét a fűbe és a tányérokat, mindet összefogtunk a pokróccal. Szaladtunk a ház felé, a pokrócban csörögtek a csészék és a tányérok.

xxx

Bekapcsoltuk a tévét. Már nem volt rajta az az üzenet. A Skenderijánál kiégett villamos képe volt, a bombázások képei, füst, lángok… volt egy kép, amin láttam, ahogy egy gránát becsapódik az épületbe, ahol rokonaink laknak.

sarajevo_92_807101958.jpg

Amelát, így hívják a bátyám kislányát, bevittük a kisszobába és ott játszottunk vele. Anyu a maradék tortákat összeszedte és a mosogatóba dobta őket.

„A fenébe is, pont a születésnapomon” – mondta, és folytak a könnyei.

Átöleltem és hirtelen azt éreztem, hogy az anyukám – erős, bátor asszony, összement, mintha csak egy homokszemcse lenne, amit a vihar elsodor.

Magamhoz szorítottam, megpusziltam és a válla fölött a tévét néztem.

A sógornőm a padlón ült, a szeme tele volt félelemmel, nézett a semmibe, ide-oda ingott, mintha transzban lenne és csak azt ismételte: mi lesz a gyerekkel? Mi lesz a gyerekkel…?

xxx

Egy gránát zúgott el az épület felett. Egy második, egy harmadik… Az üvegek remegtek, mi a padlóra hasaltunk. Robbanások újra és újra. Rohantam a WC-re.

Foglalt volt!!!

Végre sorra kerültem. Amíg a WC-n ültem, hallottam, hogyan zubog a víz a többi lakásban alattunk és felettünk. A szomszédok is féltek.

Könnyebb volt, hogy nem vagyok egyedül, aki fél. Aztán hirtelen, nehezebb is – mert mindannyian félünk.

Ki fog minket, és hogy fog megvédeni, ha mindenki fél? – gondoltam.

Lehúztam a WC-t.

A bátyám még mindig úgy tett, mintha minden rendben lenne, megpróbált minket megnevettetni.

„Na, ennyi, vége ennek a sz@rnak”- mondta.

„Nem, nem, csak most kezdődött”- válaszolta az anyu.

xxx

És tényleg elkezdődött. A sógornőm és a kislánya nálunk maradtak a következő néhány napban, mert a házukat, csak tíz villamosmegállónyira tőlünk, egyszerűen a földdel tették egyenlővé.

Azokban a napokban a területi védelmi tanács letartóztatta a "kedves szomszédot". Megtudtuk, hogy Radonak hívják, és a lakásában automata fegyverek voltak. Volt egy listája a szomszédokról, a muzulmánokról, akiket likvidálni kellett. Az utolsó, a tizenhatodik emeleten kezdve sorban lefelé. Mi az ötödiken laktunk.

Snježana Mulić-Softić: 1992. május 2 . Szép, napsütéses nap volt c. könyvéből

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr2814799504

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Almandin 2019.05.05. 11:33:09

Ebben a történetben az a legmegdöbbentőbb, hogy sok elvakult soviniszta milyen lelkifurdalás nélkül kiirtotta volna (és akit nem kapcsoltak le, sok meg is tette) a szomszédait, akikkel évekig egy házban lakott. Tipikus pszichopata. Ráadásul sunyi is, játszotta a "kedves szomszédot".

gtamasl 2019.05.15. 08:08:26

A könyv, amiből az idézet származik, megjelent magyarul, esetleg angolul? Szívesen elől adnám, de nem találtam meg az internen keresve.

Nosztalgikus 2019.05.19. 09:54:14

@gtamasl: Nincs a könyv sem angolul, sem magyarul. A szerző újságíró, több boszniai lapnál is dolgozott, a könyvben 78 interjú van olyan személyekkel, akik a városban élték át a négyéves ostromot. Ha legközelebb Szarajevóba megyek, remélem sikerül megvenni. Akkor több részletet is felteszek belőle. Köszönöm megtisztelő érdeklődését.

Scott Tenorman Must Die 2019.05.19. 16:29:31

@Nosztalgikus: üdv, Koszovóval kapcsolatban is lehet olvasni magyarul hasonló írásokat?

Nosztalgikus 2019.05.21. 11:17:26

@Scott Tenorman Must Die: Koszovóval kapcsolatban eddig nem találtam hasonlót, de keresni fogok. Koszovóval kapcsolatban leginkább a saját tapasztalataimra hagyatkozok. Amit ott láttam és megéltem.

Scott Tenorman Must Die 2019.05.28. 08:32:31

@Nosztalgikus: köszönöm a választ, engem érdekel