Egy háború ártatlan, civil áldozatai értelmetlenek és elfogadhatatlanok, de még ezek között is van olyan eset, ami a többinél jobban megrázza az embereket. A boszniai háború egyik legszívszorítóbb története két fiatal 1993. május 18-i erőszakos halála, ami az egész világot megdöbbentette. Huszonhat évvel ezelőtt ezen a napon délután 5 órakor halt meg Szarajevóban a Vrbanja hídon Boško Brkić és Admira Ismić.

A CNN nevezte őket először szarajevói Rómeó és Júliának, bár itt a két család nem állt viszályban egymással. Ellenkezőleg. Egy igazi, romantikus szerelmi történet volt az övéké. Mindketten 1968-ban születtek és 1984-ben a szarajevói téli olimpián ismerkedtek meg. Boško szerb volt, Admira bosnyák, de ez semmi akadályt nem jelentett sem nekik, sem a szüleiknek. Nagyon különbözőek voltak: Admira szerette a motorokat, tudott autót szerelni, kicsit vad volt, Boško csendes, nyugodt, mosolygós fiatalember.  

Boško szülei a hetvenes években költöztek Szarajevóba. Apja mérnök, édesanyja vegyész volt. Volt egy fiútestvére. „Úgy neveltem a fiúkat, hogy nem esett szó vallásról és nemzetiségről. Soha nem mondtam nekik, hogy ők szerbek, hogy mások horvátok, vagy muzulmánok. Admirara sem úgy néztem, mint egy muzulmán kislányra, mint egy tőlünk különbőzőre. Úgy fogadtam el, hogy ő az a lány, akit az én fiam szeret, és akit én is szeretek”- mondta a mama az 1994-ben forgatott kanadai dokumentumfilmben.

szarajevoi_romeo_es_julia.jpg

Admira szülei úgyanígy gondolkoztak, jóváhagyólag fogadták legidősebb lányuk kapcsolatát. „Első naptól tudtuk és nem voltunk ellene. Örültünk neki, mert a fiú nagyon szimpatikus volt. Megszerettük és eszünkbe sem jutott elválasztani Admirától” - mondta az édesapa. Az egész családban teljesen természetes és mindennapos volt a „vegyes” házasság. Admira húga azt mondta, számára Boško nem egy szerb volt, hanem egy fiútestvér, akit mindig szeretett volna.

Boško és Admira élték a jugoszláv tinédzserek mindennapi tipikus életét, a fiú 1986-ban letöltette kötelező katonai szolgálati idejét Szerbiában, és kapcsolatuk azt is túlélte. Minden nap írtak egymásnak. Tizenegy hónap elteltével ismét együtt voltak, Admira közgazdasági egyetemre járt, Boško olasz konyhai felszereléseket árusító üzletet nyitott.

A mélyben megbúvó gyűlölet azonban lassan a felszínre tört. 1989-ben Rigómezőn (Kosovsko polje)   Slobodan Milošević  hatszázezer ember előtt beszélt Nagy-Szerbia megalakításáról. Két évvel később Horvátország bejelentette függetlenségét. Szarajevóban az emberek reménykedtek, hogy nem lesz háború. 1992. április elején azonban elkezdődött, de ennek ellenére is mindannyian meg voltak róla győződve, hogy nagyon hamar vége lesz.

kosovsko_polje_milosevic.jpg

                                        Kosovsko polje 1989 

Boško édesapja még a háború előtt meghalt, a lakást, ahol a család 25 éve élt, bombatalálat érte, gránátokkal lőtték azt is, ahova átköltöztek és az édesanyja úgy döntött, hogy elmennek a városból. Kétségbeesésében az egyetlen személyhez fordult, aki segíteni tudott ebben, idősebb fia barátjához, aki történetesen muzulmán volt. Ismet Bajramović Ćelo bosnyák katona volt, a boszniai háború és különösen a szarajevói ostrom alatt kulcsszerepet játszott a város védelmében a háború kezdetén. Jó kapcsolatokat ápolt szervezett bűnözői csoportokkal, ugyanakkor a szarajevói városi katonai rendőrség vezetője is ő volt. Ő segített az anyukának és nagyobbik fiának elhagyni a várost és megígérte, hogy vigyázni fog Boškora, aki nem ment velük, mert nem tudta volna otthagyni Admirát.

A fiatalok 1992 őszén beköltöztek Boško szüleinek lepusztult lakásába. A fiút zavarta, hogy nincsenek összeházasodva, de Admira nem akarta a média vegyes házasságok iránti erőteljes érdeklődése miatt. Szerb szomszédasszonyuk szeretettel emlékezik rájuk: „Boško hordott nekem vizet, segítettünk egymásnak. Volt egy fafűtéses tűzhelyem, közösen sütöttünk kenyeret, együtt ettük meg, együtt voltunk sokszor késő éjszakáig.”

Időközben Boško addig elválaszthatatlan barátja átszökött a „másik oldalra”, ahol egyes hírek szerint információkat adott át, és a fiú ott maradt a városban, mint az ellenség legjobb barátja. És akkor Boško számára egy szörnyű időszak kezdődött. Volt, hogy megdobálták kővel, Ćelo védte meg. Azt mondta, a fiúnak el kell mennie a városból. „Veszélyben volt és én nem lehettem mellette minden pillanatban.” És elkezdte megszervezni a fiatalok útját, hogy elhagyhassák a várost. A közvetítésével a két szembenálló hadsereg között megállapodás született, hogy a fiatalokat átengedik a bosnyákok által ellenőrzött oldalról Grbavica kerületbe, a szerbek által ellenőrzött részre, ahonnan el tudják hagyni Szarajevót. Admira elment a szüleihez elköszönni. Ezt a levelet hagyta édesanyjának:

„Drága anyu,

mi este elmegyünk. Minden, ami történik, Isten akarata. Felhívlak, ahogy megérkeztünk. Aggódom érted. Beszéltünk róla, ha vége a háborúnak, visszajövünk és minden olyan lesz, mint előtte. Amikor még nem volt háború. Ne aggódj értem, te vigyázz magadra, úgy nekem is könnyebb lesz. Nagyon szeretlek, a te Amirád.”

1993. május 18-án elindultak. Egy amerikai riporter, Kurt Schork, aki a tragikus szerelmi történetet a Reutersen keresztül közvetítette a világnak, azt írta, hogy mindkét fél beleegyezett abba, hogy engedje át őket a demarkációs vonalon.    

„Boško és Admira legfeljebb 500 métert mentek a Miljacka folyó jobb partján, a katonák mind a két oldalról figyelték őket. Átmentek a bosnyák fél által ellenőrzött vonalon és elindultak a szerbek által ellenőrzött Grbavica kerület felé a Vrbanja hídon, és akkor lövés dördült” – írta a tudósító.

A mesterlövész először Boškot lőtte le, aki azonnal meghalt. A második golyó találta el Admirat, aki bár halálos lövést kapott, arra még volt ereje, hogy odamásszon Boškohoz, átölelte és meghalt.

szarajevoi_romeo_es_julia_2.jpg

                                       A kép, ami megrázta az egész világot

Ćelo állítja, hogy azt mondta Boškonak, meg kell várniuk, amíg besötétedik, mert át kellett menniük a középső zónán (ez volt a Vrbanja híd), ahol volt négy-öt katona, a rendőrség speciális egységétől, rendőrök, a horvát védelmi hadsereg katonája… Ott volt Dino Ćapin, a horvát egység parancsnoka, aki a boszniai hadseregben szolgált, és egy közeli tetőről nézte őket. Egy másik katona emlékezett, hogy kéz a kézben futottak és ugráltak. Ahogy elértek a kereszteződéshez, csak a lövés hallatszott. „Nehéz erről beszélni. Szerettem mind a kettőjüket. Sajnálom, hogy nem hallgattak rám…” - mondta Ćelo.

A városból az egyetlen kiút a Vrbanja hídon (mai neve Suad Dilberović és Olga Sučić híd) át vezetett és ők ketten bíztak a barátaikban, akik között többen voltak olyan pozícióban, hogy garantálták, képesek lesznek biztosítani, hogy elhagyják a várost. Bíztak benne, hogy a két fél tiszteletben tartja a megegyezést.  

Nem így történt. Valaki lőtt, és ők egymást átölelve meghaltak a hídon. A kép bejárta az egész világot. Nyolc napig hagyták őket feküdni a senki földjén. Admira szülei kép nap után tudták meg, hogy meghaltak, szerették volna őket eltemetni, de nem engedték őket oda. Senki nem nyújtott segítséget a szülőknek, az UNPROFOR sem. A két szembenálló fél nyolc napig vitázott azon, hogy ki vigye el a holttesteket, egymást vádolták a halálukért. Mert nem volt oka. Nem volt logikus. Nyolc nap után a szerb rendőrség, ahogy a parancsnok bejelentette a tv-ben, „emberiességből” elvitte a holttesteket. A szerb katonai hullaházban a 250. és a 251. sorszámon vannak nyilvántartva. Elutasították a család kérését, hogy Szarajevóban temessék el a fiatalokat, Lukavica katonai temetőjében temették el őket.

Rögtön a háború után 1996-ban újratemették Boško Brkićot és Admira Ismićet. Szarajevóban a Hősök temetőjében nyugszanak közös sírban.   

szarajevo_bosko-und-admira-sarajevo-julia-romeo.jpg

Ma sem világos, hogy miért lőtték le őket.  Soha nem derült ki, melyik oldalról lőttek, mert soha nem indult vizsgálat. Soha senkit nem vádoltak meg, a gyilkosukat soha nem büntették meg.  

A szarajevói Rómeó és Júlia címmel 1994-ben a PBS’s Frontline, a National Board of Canada, a Canadian Broadcasting Corporation és a WDR Germany koprodukciójában dokumentumfilmet készített John Zaritsky.

 

fotó: radiosarajevo.ba, slobodnadalmacija.hr

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr7414834024

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KissGecihuszár 2019.05.19. 21:14:05

Rettenetes évek voltak azok '91-től kezdve a'95-ös Daytoni békéig, pontosan bemutatva, mivé válik egy valójában soha össze nem illő, ámde a "bölcs" Nyugat által erőszakkal összekovácsolt Jugoszlávia, mely addig valóban viszonylagos jólétben élt (mely ugye elfedi a mindig is létezett szembenállást, hiszen kinek jutna eszébe belháborút kezdeményezni, amíg megy a szekér?) ,ameddig Tito élt. De mert egyetlen "legendás" vezér sem örök életű, ezért Tito halálát követően röpke pár év elég volt ahhoz, hogy az egykori virágzó Jugoszlávia totális gazdasági és társadalmi mélyrepülés részese legyen, kitermelve olyan nettó hulladékokat, mint a Belgrádi gázművek ex párttitkárából valódi élet s halál urává átlényegülő szlobodan milosevics (direkt a kisbetű) és siserehada, akik gondoskodak róla, hogy Jugoszlávia soha ne létezzen többé.

Max Cuda 2019.06.05. 07:03:45

Javítsatok ki de én 1000000000%re tippelem hogy a szerbek lőttek orvul ilyen tetves aljas módon. Tisztelet a kivételnek de ilyen egy aljadék köpedék nép csak egy van a környéken, a szerb, akik képesek ilyen aljasságra hogy orvul lelőjenek védtelen ártatlan embereket. A népírtások a koncentrációs táborok, a kirobbantott háború, a szarajevói ostrom, a délvidéki 50 ezer magyar kiírtása mind azt bizonyítja hogy a szerb egy genetikai őspatkány.

Egyébként az elmúlt 2 hónapban állandóan 25 éves archív videókat nézek a boszniai háborúról. Már több tucatot láttam amik közvetlen közelről mutatták a bosnyákok harci cselekményeit, és azt kell mondjam a több száz felvétel alapján, hogy annak ellenére hogy milyen rossz kép él bennünk a muzulmánokról, a bosnyákok egy végtelenül szerény vidám közvetlen kedves de egy sokat szenvedett bátor harcos hazaszerető emberek, a gonoszság legkisebb formáját sem látom bennük ezekben a felvételekben. Nagyon szimpatikusak nekem a bosnyákok, és nagyon fura hogy eddig semmit nem tudtam róluk, és szerintem magyarországon sem tudják kik ők, max annyit hogy van ilyen nemzetközi focicsapat.

Tehát most haljak meg ha a bosnyákok lőtték le azt az ártatlan szerelmespárt, kizárt hogy a bosnyákok voltak.

Nosztalgikus 2019.06.05. 10:10:46

@Max Cuda: Nincs bizonyíték sem az egyik, sem a másik ellen. Amit a kint töltött négy év alatt megtanultam, hogy egy háborúban semmi nem fekete és fehér. Nem mondható ki egyetlen népre sem, hogy ő az ősgonosz és egy másikra, hogy ő az áldozat. Ettől függetlenül bátran ajánlom, hogy ismerkedjen Bosznia-Hercegovina történelmével, ezer szállal kötődnek Magyarországhoz, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia része voltak. Ha alkalma van, látogasson el az országba. Nem fog csalódni.

Max Cuda 2019.06.06. 11:21:15

@Nosztalgikus: Köszönöm, igen már elkezdtem hetek óta olvasgatni Boszniáról, viszont rettenetesen kevés és szűkszavú forrást találtam. Olyan mintha egy nagyon elszigetelt ország lenne. (lehet hogy csak én kerestem rosszul)

Még egy két évvel ezelőtt csak annyit tudtam a bosnyákokról, valahol olvastam, hogy a honfoglalás után a nagy zűrzavarban és hadakozásokban a ma Bosznia területére menekültek egy óriási vereség után besenyő törzsek. Tehát a Bosnyák Bosznia név is a besenyő névből származik.
A következő infómat 2 hete szereztem a wikipédiáról, hogy Bosznia egy nagyon fejlett keresztény királyság volt a középkor 1000-es éveiben, a kereszténység egy különleges formáját gyakorolták ami az 1500as évekig fennmaradt aztán eltűnt mert átvette a helyét az iszlám.
A török hódítás alatt valami olyan különleges autonómiát kaptak, ami egész török birodalomban lehetetlen volt más népeknél. Így tulajdonképpen napjainkig viszonylag békében és prosperitásban vészelték át az évszázadokat, ezért is terjedhetett el ott az iszlám.
De még fogok keresni irodalmat ebben a témában.
Egyébként amit most leírok az kicsit ilyen konteónak fog hangzani, de 2 hónappal ezelőtt készíttettem egy DNS vizsgálatot magamnak, és abban 20% balkáni azon belül horvátországi ősöket feltételez az 1800as évek környékén. További mérésekben pedig már megjelenik
az is hogy a génállományom a ma Boszniában élőkéhez a legközelebbi.
És ha ezt összeadom azzal hogy apám és a családja nagyon szlávos bosnyák fejűek, plusz hihetetlen vonzódást érzek amikor nézem a videókban a balkáni boszniai tájakat, akkor elkezd bennem erősödni az az érzés hogy apám részéről bosnyák lehetek. Itt pomázon ahol élek születésem óta, ez a táj ez a környezet az amit nem tudnék elhagyni soha, ez iszonyatosan hasonlít a Balkánra azon belül az erdős sziklás boszniára.
Továbbá az Y kromoszómám amit egyeneságon az apámtól és apám őseitől öröklünk mindannyian változatlan formában, az nekem az E-V13 nevű gén, ami a balkáni népekre jellemző, albánokra, bosnyákokra, horvátokra. Ez az utóbbi nagyon durva megcáfolhatatlan bizonyíték a feltevésemre.

Szóval köszönöm a tanácsot, mindenképp megfogadom és egyszer elmegyek Boszniába.