Ha július, akkor szomorú kötelessége, vállalása túlélőknek, hozzátartozóknak, zarándokoknak Bosznia-Hercegovinában és szerte a Nyugat-Balkánon, hogy Srebrenicában leróják kegyeletüket az 1995. júliusi népirtás áldozatai előtt.

Ezekben a napokban több tízezren indulnak el gyalog, kerékpárral, motorral különböző helyszínekről Dubrovniktól Tuzláig, Ljubljanától Zágrábig, hogy fejet hajtsanak és emlékezzenek. Az út hosszú, esetenként többszáz kilométer.

A „Béke menete” 1995 óta először ugyanazon az útvonalon megy, amin Ratko Mladić katonái elől menekültek ezrek abban a reményben, hogy elérik a bosnyák hadsereg által ellenőrzött szabad területeket. A nyomvonal utolsó szakaszát tavaly aknamentesítették az Egyesült Államok, Törökország és Németország szarajevói nagykövetségeinek pénzügyi segítségével, de a nagy esőzések, földcsuszamlások miatt a résztvevők biztonsága érdekében a menetoszlop akkor más irányban haladt. Idén az időjárás nem akadály és a szervezők célja az, hogy a több mint hatezer résztvevő megtapasztalja, hogy milyen nehéz úton jutottak el az emberek Srebrenicából a szabad területekre.

srebrenica_2019_mars_mira_3.png

A menet Nezukból indul és három nap alatt teszik meg a kicsivel több mint száz kilométeres utat Potočariba. Július 8-án indulnak és naponta 25-30 kilométert haladnak. Az út nehéz, hegyes terepen, sűrű erdőkön át vezet. Akiknek ez az út túl nehéz lenne, a szervezők alternatív útvonalat is kijelölnek, emellett pihenőhelyeket állítanak fel, helikopter leszállóhelyeket biztosítanak és garantálják a teljes útvonal aknamentességét. A pihenőhelyeken találkozhatnak és beszélgethetnek túlélőkkel, az  1995-ös halálút tanúival. 

A „Béke menete” gyalogos zarándokút minden évben a srebrenicai népirtás emlékére, emlékezve arra a több mint nyolcezer bosnyák muzulmán férfira és fiúgyermekre, akiket 1995. júliusban az ENSZ védett övezetben Ratko Mladić katonái legyilkoltak.

Srebrenica végjátéka a Szerb Köztársaság legfelsőbb katonai parancsnokságának 1995. március 8-án kiadott, Radovan Karadžič által jegyzett hírhedt 7. utasításával kezdődött. Ebben az áll, hogy a Szerb Köztársaság hadseregének „végre kell hajtani Srebrenica és Žepa teljes fizikai szétválasztását, megakadályozva az egyéni kommunikációt ezen enklávék között. Mindennapi katonai aktivitással teljes bizonytalanságot, intoleranciát és kilátástalanságot kell teremteni a régióban…” Manojlo Milovanović szerb tábornok 2013. szeptember 18-án a hágai nemzetközi bíróságon Ratko Mladić perében tett tanúvallomásában kijelentette, hogy ez az utasítás törvénytelen volt, mert Srebrenica és Žepa civil lakossága a genfi konvenció értelmében törvényesen nem lehetett katonai célpont.

srebrenica_2019_krijava_95.jpg

                           Középen Ratko Mladić 

A 7-es utasítás a „Krijava ’95” akcióterv része volt, amit a Szerb Köztársaság hadserege dolgozott ki 1995-ben az ENSZ biztonsági övezetek, Srebrenica és Žepa elfoglalására. A "Krivaja 95" akció a háborús bűnökért 40 év börtönre ítélt Radoslav Krstić által vezetett Drina hadtest területi illetékességéhez tartozott, a támadást Ratko Mladić közvetlenül irányította. Az akcióhoz nagy számban csatlakoztak egységek Szerbiából, a hadseregen kívül számos félkatonai alakulat is, köztük a hírhedt Skorpiók.

Az ENSZ bízott az UNPROFOR hollandiai zászlóalja (DUTCHBAT) katonáiban, hogy meg tudják védeni az övezetet. A DUTCHBAT három zászlóalja 1995. január 18-án érkezett Srebrenicába, összesen 600 katona, akiknek az első fele támogató és orvosi személyzet volt, a többi a gyalogság. Júliusig a létszám jelentősen lecsökkent, mert a szerb hadsereg nem engedte be az ellátmányt szállító konvojt a Potočariban állomásozóknak.

srebrenica_hollan_katonak_7.jpg

                              Holland békefenntartók 

Az ENSZ békefenntartóknak Srebrenicában két bázisuk volt: a Charlie, ez volt a zászlóalj parancsnokság és logisztikai központ Potočariban az akkumulátor gyárban, és a Bravo, közvetlenül a város bejáratánál a Verzionica gyárban, és volt 13 megfigyelőpont: Alfa, Delta, Echo, Foxtrott, Hotel, Kilo, Mike, November, Papa, Quebec, Romeo, Sierra és Uniform. Az ENSZ megfigyelők kb. 50 kilométerre voltak a „védett övezettől”, jól felismerhetően fehérre festett építményekben, és jól látható volt az ENSZ lobogója. Nem olyan védelmi pontok voltak, amik képesek lettek volna bármiféle, az enklávé ellen induló támadást megakadályozni. A tevékenységük jószerével arra korlátozódott, hogy figyelemmel kísérték a szerb hadsereg mozgását.

A szerb hadsereg 1995. június 3-án indult meg, hogy átvegye az ellenőrzést a városba vezető utakon. Minden nap egyre előbbre jutottak, a megfigyelő pontokon szolgáló ENSZ katonákat túszul ejtették.  

A holland zászlóalj parancsnoka a helyzet tarthatatlanságát látva 1995. július 10-én, hétfőn, többször kérte a közeli légitámasztponttól, a CAS-tól (Close Air Support) légitámadás megindítását. A parancsnok, a francia Bernard Janvier tábornok az ENSZ BT jóváhagyására várt, annak hiányában habozott megadni az engedélyt, azután meg már késő volt. De nemcsak a Biztonsági Tanács engedélye hiányzott. Az engedély helyett ultimátum érkezett Bratunacból a szerbektől: légitámadás esetén kivégzik az összes túszul ejtett ENSZ katonát. Közben megindult a menekülők áradata Potočariba, védelmet kérve a holland zászlóalj parancsnokságától. A Bravo bázist a hollandok időközben felszámolták.  

srebrenica_2019_potocari.jpg

               Potočariban védelmet remélve

1995. július 11-én a Drina hadtest, Krstić és Mladić vezetésével megérkezett Srebrenicába, a város a Szerb Köztársaság hadseregének kezébe került. Huszonötezer nő, gyerek és idős férfi már a Charlie bázison, vagy a közvetlen környékén voltak, reménykedve az UNPROFOR védelmében. A fiatalok, a katonakorú férfiak bíztak abban, hogy esélyük van a túlélésre és az erdőn át megpróbáltak elmenekülni Tuzla irányába a szabad területekre, amit a Boszniai Köztársaság Hadseregének 2. hadteste ellenőrzött.  

Éjfélig 12-15 ezer férfi gyűlt össze Šušnjari és Jaglići falvak között, észak-nyugatra Srebrenicától, a holland katonák Mike megfigyelőpontja közelében. Ebben a tömegben volt néhányszáz gyerek, nő és idős ember is. Becslések szerint egyharmaduk a bosnyák hadsereg 28. divíziójához tartozott, nem túl jól felfegyverezve, a többiek civilek voltak. Július 12-én éjjel fél 1-kor az emberek elindultak a Tuzlába vezető több mint 100 kilométeres útra. A fegyveres katonák mentek az élen, mintegy folyosót biztosítva a civileknek. Kb. hat óra alatt tettek meg 25 kilométert, és eljutottak Konjević Poljeba. A nehéz terep miatt a szerb hadsereg nem támadta meg a menet elejét, de a lassabban haladóknak nem volt ilyen szerencséjük. Őket hosszú kilométereken át gránátokkal támadták, szedve az első áldozatokat. Harminc ember szinte azonnal meghalt és kb. száz megsebesült. Az intenzív támadás után a délutáni órákban a szerb hadsereg az oszlop végén fogságba ejtett kb. ezer embert. Elvették tőlük a személyes tárgyaikat, néhányukat a helyszínen kivégeztek. A szerbek közben felderítették a lehetséges útvonalakat, nagyrészüket aláaknázták, sokan így vesztették életüket. A pánik és a félelem uralkodott el a menetoszlopon, de mentek tovább és július 13-án hajnalban elérték az aszfaltutat. A fellélegzés nem tartott sokáig, a szerb hadsereg páncélozott harci járművekkel reggel 6 óra körül elvágta a menet útját és foglyul ejtett legkevesebb hatezer férfit. A foglyok többségét gyűjtőtáborokba vitték Novoj Kasabiba, és Sandićibe. A foglyok egy részét a Jadar folyó partján és a közeli Cerskoban megölték. Az áldozatok többségének a keze hátul szögesdróttal össze volt kötve.

Július 13-án késő délután a foglyokat a Sandićiben lévő táborból elvitték Kravićaba és ott egy raktárba zárták őket. 18 óra körül megérkezett a parancs a megsemmisítésükre. Becslések szerint puskákkal, kézigránátokkal több mint ezer embert gyilkoltak meg.

A már szétszakadt menetoszlopból egy kb. ötezer fős csoport összegyűlt az Udrć hegyen, de a szerbek nagyon hamar beazonosították a helyet és tüzet nyitottak rájuk. Kamenica felé az állandó támadások miatt a menetnek Glodi faluban meg kellett állnia. A Zvornik járásbeli Snagova falu közelében a szerb hadsereg és a rendőrség különleges egységei jelentős erővel, páncélozott járművekkel, tankokkal vonultak fel, hogy megsemmisítsék a Srebrenicából menekülőket.

Július 14-ről 15-re virradó éjszaka a tűzszünet után valamivel több mint négyezer ember menetelt Crno Vrha felé. A menet július 15-16-ra virradó éjszaka elérte a Križevci Njiva - Baljkovica utat, egy patakban elbújtak, és várták a bosnyák parancsnok, Naser Orić vezette erőket. Tuzlából érkezett is egy fegyveres csoport, ők vezették tovább a menekültek menetoszlopát. Azon a napon, 1995. július 15-én jött létre a rádiókapcsolat a bosnyák hadsereg 2. hadoszlopa és a srebrenicai menekültmenet között.   

srebrenica_2019_mars_mira.jpg

Július 16-án 14 és 17 óra között kb. 3500 ember elérte a szabad területeket Nezuk falunál. A feltételezett számból, a tizenötezerből, akik elindultak a „halálúton” a megmenekülés reményében, csak valamivel több mint egyötödük jutott el Nezukig. A félelem és a kimerültség, a terep ismeretének, az elégséges étel és szükséges fegyverek hiánya, a moral csökkenése és sok más ok miatt a Jaglić és Šušnjar között július 11-én kialakult oszlop nagy részének nem sikerült a túlélés. Voltak, akiket megöltek a menetoszlopot megtámadó szerb katonák, a többségüket foglyul ejtették, bezárták, majd meggyilkolták őket. Csaliként használták az  UNPROFOR katonáktól zsákmányolt eszközöket, így sokan megadták magukat az "ENSZ katonáknak", nem tudván, hogy valójában kinek a kezébe kerültek.

A férfiakat, akiket Potoćariban elválasztottak a nőktől, és a menetoszlopból elfogottak egy részét Bratunacba vitték, ahol gyakran eszméletvesztésig verték őket, sokakat kivégeztek. A férfiak két legismertebb megsemmisítő tábora Zvornikban volt. Összekötözött kézzel, bekötött szemmel hajtották fel őket a teherautókra és vitték el mezőgazdasági területekre, ahol emberek ezreit lőtték le és tették őket tömegsírokba. Nők és gyerekek voltak szemtanúi, hogyan estek fogságba férfiak százai. A holland katonák tanúi voltak 5-700 ember meggyilkolásának a Novoj Kasabiban lévő futball stadionban. 

Az UNPROFOR 31 éves parancsnoka Johan Bos a The Independentnek adott interjúban azt mondta: „A szerb katonai rendőrség büszke volt azokra, akik embereket öltek, nőket erőszakoltak. Nem volt olyan érzésem, hogy dühből vagy bosszúból tették volna, sokkal inkább szórakozásból. Elégedettek voltak magukkal.”

 srebrenica_2019_mars_mira_5.jpg

K.S. 1980-ban született, a srebrenicai mészárlás idején 15 éves volt. Ez az ő története:

„A srebrenicai exodus első napjaiban sok halottat és sebesültet láttam Buljitól Udrč-ig. Az emberek élve megadták magukat a csetnikeknek, mert az erejük végét járták. Két emberrel indultam az Udrč hegyre, ott találkoztunk még vagy húsz férfival, akik hozzánk hasonlóan nem ismerték az utat Tuzlába. Elindultunk Snagova felé. Útközben találkoztunk a mieinkkel, akiknek nem sikerült átjutni a hegyen. El voltak maszkírozva, hogy ne lehessen felismerni őket. A front közelében jártunk, nagyon sok holttestet láttunk. Az egész olyan volt, hogy szinte nem is akartad elhinni, hogy amit látsz, az valóság. Kerestük az utat a szabad területek felé, de nem találtuk. Minket viszont a szerb járőrök megtaláltak. Nagyon megijedtünk, pánikba estünk. Lőttek ránk, mi pedig szaladtunk visszafelé. A húszfős csoportunkból néhányan megsebesültek, néhányan meghaltak. Visszamentünk azon az úton, ahol jöttünk. Addigra az Udrč hegyen már néhány száz ember menedéket talált. Július 20-a volt.

A túléléshez csigákat, gombákat és gyümölcsöt ettünk, azt, amit találtunk. Más élelmünk nem volt. Körülbelül egy hónapot voltunk a hegyen, amikor a csetnikek megint megtaláltak, bekerítettek minket, így még mélyebbre kellett mennünk. Nagyon nehéz volt a terep. Amennyire láttam, ketten meghaltak, heten megsebesültek. A csoport kettéoszlott, néhányan elindultak Tuzla felé, mások más irányba. Én öt emberrel voltam egy csoportban. Főleg fiatal férfiak voltunk. Visszamentünk Kamenicába. Ott állították az első csapdát a szerbek, ott halt meg a legtöbb ember. A holttestek még mindig ott voltak, szerte minden irányban. Nem volt ennivalónk, a halottaktól vettük el a maradék sót és cukrot. Nem tudtunk úgy tovább menni, hogy ne gázoljunk át a testeken. A csoportunk egyik tagjának jutott eszébe, hogy számoljuk meg a holttesteket. Kb. ötszáz áldozatot számoltunk meg. Az áldozatok dokumentumai mindenhol szét voltak szórva. Akkor eldöntöttük, hogy visszamegyünk Srebrenicába. A várost körülvevő falvak egy része még mindig lángokban állt. Láttuk a csetnikeket, hogyan rabolták ki a házakat. Erre mentünk, bujkálva a járőrök elől.

Közeledett a hideg évszak, istállókban bujkáltunk, a szomszédos falvakba jártunk élelmet keresni. Az egyik faluban találtunk egy rádiót, azon hallgattuk a híreket. Csak az előttünk lévő napra koncentráltunk, nem terveztünk tovább. Ez segített. Hallgattuk a híreket és hallottunk a daytoni egyezményről, de továbbra is féltünk. Kételkedtünk és nem tudtuk, vajon elindulhatunk-e Tuzla felé? Maradt még egy kis élelmünk. Tél volt és hó, és nekünk nagyon kevés ruhánk. Március 1. körül a csetnikek észrevettek minket. Újra menekülnünk kellett. Ők minden élelmiszerünket, amit összegyűjtöttünk, megsemmisítették. Visszavonultunk a kb. 5 kilométerre lévő Lehovica faluba. Szinte egyáltalán nem tudtunk fürödni, az élelmünk kukorica és krumpli volt só nélkül. Lehovicában voltunk kb. húsz napig, amikor ismét felfedeztek. Akkor határoztuk el, hogy bármi is lesz, elindulunk Tuzla felé.  Teljesen kimerülten, élelem nélkül indultunk útnak 1996. március 26-án. Az idő rossz volt, esett a hó, az eső. Lassan tudtunk haladni, az út 11 napig tartott. Elértünk a szabad területek közelébe, IFOR katonákat láttunk, róluk hallottunk a rádióban. Először azt gondoltuk, hogy megadjuk magunkat nekik, de aztán visszakoztunk. Ketten közülünk előre mentek, hogy megnézzék, kik ezek a katonák. Semmi reményünk nem volt bennük, hiszen már Srebrenicában láttuk, mit tettek az UNPROFOR katonák. A rendőrségünk elkapta azt a két embert, és mi többiek, elkezdtünk menekülni, amikor láttuk, hogy jönnek felénk, de amerre futottunk, aknamező volt. Megálltunk, a rendőrség utolért minket és csak akkor hittük el, hogy megmenekültünk.” (részlet a „Gyilkos srebrenicai nyár ’95” c. könyvből)

 

fotó: Reuters

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr1214932168

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.