Haditudósítók, újságírók, akik háború sújtotta országokból küldik a híreket a nagyvilágba, hadifotósok, akik életveszélyes körülmények között dokumentálják az eseményeket. Sokakat világszerte ismernek, nagy társaságok munkatársai, de ismerünk magyar haditudósítókat is. A napokban egy számomra ismeretlen kezdő bosnyák újságíró megrázó történetéről olvastam.

srebrenica_nihad_catic16d564e7-3ec9-492c-9f18-64fb6f5c8884_w250_r0_s.jpg

Nihad  Ćatić, vagy ahogyan mindenki hívta: Nino az újvidéki egyetem filozófia szakán végzett, az egyik legjobb hallgató volt. 1992. áprilisban hazament Srebrenicába, hogy a családjával ünnepelje a bajramot. Az a hónap végzetes volt a boszniai kisváros szempontjából. A Jugoszláv Néphadsereg csapatai Arkan félkatonai egységeivel megtámogatva hatalmas, összehangolt támadást indítottak ellene. A következő hetekben a bombázás, a gyilkosságok, rablás, fosztogatás uralta az ostromlott várost. 

A bosnyák lakosok, akik képesek voltak rá, a közeli erdőkbe menekültek. 1992. május 9-én a bosnyák hadseregnek sikerült a várost visszafoglalni, a túlélők visszatértek a házaikba, pontosabban, ami megmaradt belőlük. Köztük volt Nihad és családja is.

A hadsereg és Arkan fegyveresei nyomán rettenetes pusztítás maradt: tucatnyi halott, megégett emberek, kiégett házak. Nihadnak többekkel együtt az volt a feladata, hogy összegyűjtse a meggyilkolt civilek holttestét.  Ólomsúllyal nehezedett a teher a fiatal újságíró vállára. Addigi élete legnehezebb feladatát kapta.

Mivel a rádió és a televízió épületét a szerbek tudatosan teljesen lerombolták, a város működő média nélkül maradt. Hogy az elszigeteltségből kitörjenek, Nihad egy csoport rádióamatőr barátjával felállított egy stúdiót és megkezdte adását a „Srebrenica hangja”. Ez jelentette a kapcsolatot a külvilággal.

Ezzel együtt amolyan kultúrmissziót is vállalt. Szükség volt rá a borzalmas mindennapokban. Szarajevó négyéves ostroma alatt is működtek a színházak, számtalan premiert, felolvasóestet, koncertet, kiállítást szerveztek. Nem volt ez sokkal másként Srebrenicában sem, ennek volt egyik motorja Nino, amellett, hogy ő maga is írt verseket, novellákat, drámákat. Egy barátjának valamikor 1993 végén ezt írta levélben:

„Barátom, itt mindenki rosszkedvű. Nehéz megbékélni ezzel a reménytelen és általános nyomorral. Olyanokról írok, amiről még soha. Talán eljutnak hozzád egyszer a verseim. Olvasd el őket, mert tudod, hogy mindig nagyra értékeltem a véleményedet. Nem gondoltam, hogy egyszer a sárgaságomat fogom dalba önteni, de elmondok mindent. Ha lesz rá alkalom, küldök egy példányt a Srebrenica hangja” újságunkból, amit néhány lelkes önkéntessel szerkesztek.”

1995. július 10-én délután a boszniai szerb erők körbezárták Srebrenicát, Nihad Ćatić a mikrofonjáért nyúlt és elmondta az utolsó segélykérést:  

„Srebrenica egy hatalmas vágóhíddá vált. A sebesülteket és a halottakat folyamatosan szállítják a kórházba. Lehetetlen leírni. (…) Minden pillanatban halálos rakéták csapódnak a városba. A kórházban jelenleg 17 halott, 57 sebesült van. Tudna jönni valaki a világ bármely tájáról, hogy lássa ezt a tragédiát, ami Srebrenicával és a lakosaival történik? Példátlan bűncselekmény, amit Srebrenica bosnyák lakosai ellen elkövetnek. Eltűnik ez a népesség a városból. Hogy e mögött Yasushi Akashi (az ENSz főtitkárának boszniai megbízottja –megj.) Bhutros Gali (ENSz főtitkára – megj.) vagy valaki más áll, nem tudom, de attól tartok, hogy Srebrenica szempontjából ennek már nincs jelentősége.”

Ezek voltak az utolsó, kiabálva elmondott szavak, és a „Srebrenica hangja” elhallgatott.

srebrenica_nino-catic-srebrenica-izvjestaj-poginuli-novinar-622x298.jpg

Nihad optimistán, mosolyogva búcsúzott el édesanyjától: „Anya, Tuzlában találkozunk!” és több ezer társával nekiindult az erdőnek, hogy megpróbáljon eljutni a bosnyák hadsereg által felügyelt szabad területekre. Nem érte el. Földi maradványai még nincsenek meg. 26 éves volt.

Egy nappal az utolsó adást követően, Nihad édesanyja, és az apja, Junuz, elhagyták Srebrenicát és csatlakoztak ahhoz a közel huszonötezer boszniai muzulmánhoz, akik menedéket kerestek Potočariban, az akkumulátorgyárban, a holland békefenntartók főhadiszállásán. Sokaknak azonban a biztonság helyett a „kék sisakosok” bázisa az utolsó állomás lett. Nihad édesapjának is. Az ő holttestét tíz évvel később egy másodlagos sírban, egy szeméthalom alatt találták meg Čančariban.

„Több ezren voltunk az akkumulátorgyárban, és több ezren kívül, a gyár körül.  Az első éjszakát egy régi buszban töltöttük el – mesélte később az édesanya. - A hollandok sárga szalaggal jelölték ki a területet, és azt mondták, azon belül garantálják az emberek biztonságát, de azon kívül nem. Bíztunk bennük, hittünk nekik.”

De a holland békefenntartók szinte semmit nem tudtak tenni azért, hogy megvédjék a menedéket kérőket. A szerb katonai túlerővel szemben minden ellenállás esélytelen volt.  

Nihad Ćatić volt az egyetlen összeköttetés Srebrenicából a boszniai állami rádió és televízió között. A rádió háborús igazgatója  Milenko Vočkić volt. Ahogy visszaemlékezik, a Srebrenicából a július 10-i támadásról jövő hírek alapján úgy érezte, hogy „szörnyű áldozatok ” lesznek.

„Amikor megjött a hír Srebrenica bukásáról, síri csönd telepedett az egész szerkesztőségre - mondta Vočkić.- Ott voltam, amikor  Nino Ćatić utoljára bejelentkezett …  Az a hang, amit az a hang mondott… Aztán csak a csend. Később már nagyszámú fogvatartottról beszéltek, és ahogy mondták, nagy az esélye annak, hogy megölik őket. Gyakorlatilag valamikor július 12. után kezdtük felfogni, hogy micsoda bűncselekmény történt.”

srebrenica1_menekulok.jpg

Visszaemlékezésében elmondja, hogy az UNPROFOR tartott ugyan naponta sajtótájékoztatót, de „nagyon keveset tudtunk meg, alig adtak információt, jószerével csak általánosságokban beszéltek.” 

Az állami televízió ügyeletes hírszerkesztője július 11-én Duška Jurišić volt. Pontosan emlékszik arra a napra, mert „olyan érzés volt, hogy valami szörnyű fog történni” Srebrenicában. „Bevallom, rendkívül szkeptikus voltam, hogy a nemzetközi közösség három év háború után beavatkozik Srebrenica megmentésére” - mondta.

srebrenica_duska_jurisic_548444714.jpg

                                  Duška Jurišić

„Délután Bosznia-Hercegovina miniszterelnöke, Haris Silajdžić érkezett a TV-be. Egy katonai telefonon keresztül közvetlen kapcsolatban volt Srebrenicával. Ez volt az első alkalom, hogy Silajdžićot ennyire megtörtnek láttam. Lesújtva hallgatta a vonal másik végén lévőt, majd egyszer csak a kapcsolat megszakadt. Silajdžić azt mondta: „Vége.”

A rádión és a televízión kívül a boszniai háború alatt minden nap megjelent az Oslobodjenje c. napilap, de a szerkesztők ott is kevés információval rendelkeztek Srebrenicából a támadást megelőző napokban. „Az enklávéból gyakorlatilag nagyon ritkán és kizárólag a rádióamatőröknek, illetve a tuzlai irodánknak köszönhetően kaptunk híreket” - mondta a lap háborús szerkesztője, Mehmed Halilović.

A lap tuzlai tudósítója Vehid Jahić volt az első, aki beszélt a Srebrenicából menekültekkel július 12-én. A lap fotóriportere, Ahmed Bajrić adta közre az első képeket az elcsigázott, nyomorúságos, teljesen kimerült emberekről. Ők buszokkal érkeztek Tuzlába, az újság riporterei tudósítottak arról, hogyan választották szét a szerbek a nőket és a férfiakat Srebrenicában. A következő napokban a boszniai és a nemzetközi média folyamatosan adott hírt a mészárlásokról, amik nyomán megjelentek az első vizsgálók a hágai nemzetközi bíróságról és megtörténtek az első vádemelések. 

Az állami televízió hírszerkesztője, Duška Jurišić azt mondta: „nagyon hamar kristálytisztává vált, hogy itt tömeggyilkosság történt.”

Hajra Ćatićnak, Nino édesanyjának reményei, hogy fia maradványait megtalálja, egyre halványabbak. A Srebrenicai Anyák Egyesületének társvezetőjeként keményen küzd, hogy életben tartsa az áldozatok emlékét, és gondoskodjon arról, hogy a gyászoló családok esélyt kapjanak a halottak eltemetésére.

„Elmentem az aknamezőre, ahol a fiam állítólag megsebesült, de nem találtam semmit - mondja. - Egy kicsit távolabb találtam egy koponyát, de nem hiszem, hogy ő volt; túl messze volt attól a helytől. Talán Nino a még nem azonosított maradványok között fekszik. Addig keresem, amíg élek. (…) Aggódom, hogy ha Nino maradványait nem találják meg, és nem bizonyítják, hogy megölték, akkor néhány év múlva valaki megpróbálhatja letagadni, hogy meggyilkolták, és még azt is letagadják, hogy mi történt itt. Az olyan lenne, mintha másodszor is megölnék.” 

Az 1992-95-ös háború boszniai áldozatai tömegsírjainak felkutatása, feltárása még mindig tart, mert a boszniai szerbek megpróbálták a sírokban lévő holttesteket buldózerekkel elfedni. Gyakori, hogy egy személy maradványait több helyen találják meg, nem egyszer tucatnyi kilométer távolságra. Az azonosításhoz szükséges DNS-elemzés évekig is eltarthat. 

srebrenica_hajra_catic_559fbb7e-b768-42b5-9cdb-12a90a0a0a64-hajra-catic-porodicne-fotografije.jpg

                                     Hajra Ćatić

Egy szarajevói barátunk hat-hét évvel a háború vége után azt mondta: hajlandók a szerbek mellett élni, de velük együtt nem. Nincs ez máshogy Srebrenicában sem. „Ha villanyszerelőre, vízvezetékszerelőre, vagy kertészre van szükségem, akkor az általában szerb, de soha senki nem akarja megemlíteni a „kérdést ”- mondja Hajra Ćatić.-  A legtöbb úgy tesz, mintha nem látná Junuz és Nino fényképét a falon. De az egyik szerb, aki a fiával jött, hogy bekösse az internetet, felnézett, és azt mondta: „Istenem, őt ismertem.” A háború előtt együtt dolgozott Junuzzal.” 

Hajra soha nem gondolt rá, hogy elhagyja Srebrenicát. „Itt kell maradnom, dolgoznom kell, beszélnem kell a történtekről és meg kell keresnem a fiamat.” 

Nihad Nino Ćatić az újságírói szakmában az elkötelezettség jelképe. Iskolák tucatjai viselik a bátor riporter nevét Bosznia-szerte, a Szarajevói Egyetem politikatudományi fakultásán minden évben a róla elnevezett elismeréssel díjaznak egy hallgatót, az oknyomozói újságírás legjobbját.    

fotók: Reuters, detektor.ba, avaz.ba

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr9614951862

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

flydomi 2019.07.17. 16:37:20

Ensz?Egy diszszervezett......de a 90-es evekben tortent veres haboru mutatja,hogy Europaban olyan "vezirek",akik vert akarnak,es a polgari lakosokat akarja irtani.....

csedo 2019.07.17. 19:33:45

Köszönöm, ez nagyon érdekes volt.
Egyébként pedig borzasztó belegondolni, hogy ez újra és újra megtörténik.