Ebben az évben pontosan hetven éve, hogy megnyílt Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság leghírhedtebb börtöne, a Goli otok. Írtam már róla itt a blogon, most a kerek évforduló kapcsán megjelent több visszaemlékezés, a Szabad Európa Rádió szerkesztősége is megjelentette az egykori fogoly, Vladimir Poplavski memoárját és több egykori rab, hozzátartozók felkeresték a szigetet.

Goli otok, a„horvát Alcatraz” 1949-1956 között politikai átnevelő tábor volt. A tábor alapítása előtt a sziget lakatlan volt, az épületek többségét a foglyok építették. A történészek úgy vélik, hogy az első fogolytábort az Oszták-Magyar Monarchia idején, az I. világháború alatt építették itt, orosz hadifoglyokat hoztak ide a keleti frontról. Ante Zemljar horvát iró, aki 1949-1953 között raboskodott Goli otokon, azt írta, hogy a foglyok az építkezésekkor találtak orosz katonai egyenruhákat. Mindez azonban még mindig csak legenda, mert a szigeten nem végeztek semmiféle régészeti feltárást.

goli_otok_hat_evtidezzel_kesobb.jpg

1949-től a szigetre a jugoszláv sztálinistákat hozták, illetve azokat, akik támogatták az Informbüro 1948-as állásfoglalását, és ezzel ők a „jugoszláv nép ellensége” lettek.

A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (Kominform, Informbüro) 1947. szeptember 27-én alakult meg Lengyelországban belgrádi székhellyel. A Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) és a Szovjetunió közötti vita miatt Jugoszláviát alig néhány hónappal a megalakulása után kizárták az Informbüróból. 1948. márciusban Sztálin levelet küldött a jugoszláv vezetőknek, amiben kritizálta a JKP-ot. A pártvezetés akkor úgy döntött, hogy Tito nem vesz részt a Kominform következő ülésén Bukarestben, amit 1948. júniusra terveztek. A lengyel kommunista vezető Vladislav Gomulka és a bolgár kommunista párt vezetője Georgi Dimitrov ugyancsak lemondták a részvételt a találkozón. Az ülésen a résztvevők határozatot fogadatak el a „JKP helyzetéről”, miszerint a párt ellenséges politikát folytat a Szovjetunióval szemben, a pártot kémek és külföldi zsoldosok vezetik, akik nem hallgatnak más kommunista pártok tanácsaira.

„Az Informbüro elítéli a JKP központi bizottsága pártellenes politikáját és eljárásait. Az Informbüro megállapítja, hogy mindezek eredményeként a JKP központi bizottsága kizárta magát és a pártot a testvéri kommunista pártok családjából, az egyetlen kommunista frontról és következésképpen az Információs Iroda köréből.”- áll a dokumentumban.

Sztálin halála után a megbékélés felé az első lépést Nyikita Hruscsov tette meg, amikor 1955. májusban Belgrádba utazott. Onnantól enyhült a két ország közötti feszültség és már a következő évben könnyítettek a foglyok helyzetén Goli otokon.

goli_otok_hat_evtizeddel_kesobb_7.jpg

1956-1980 között a szigetet hivatalosan a „kommunizmus ellenzőinek” fogolytáborának nevezték. Josip Broz Tito elnök 1980 évi halála után átalakították fiatalkorúak gyűjtőtáborává, ám még ugyanabban az évben bezárták, mert nemzetközi szervezetek az emberi jogok megsértése és a fogvatartottak embertelen bánásmódja miatt minden fórumon vádolták Jugoszláviát.  A komplexumot véglegesen 1988-ban zárták be, az utolsó őr akkor hagyta el a szigetet.

Ma Goli otok elhagyatott, látogatói kiváncsi turisták, nudisták és nagyon ritkán kutatók. A Szabad Európa tudósítója egy napsütéses napon meglátogatta a szigetet, beszélt volt foglyokkal és hozzátartozóikkal a jugoszláv történelem ezen sötét időszakáról.  A „Mala Maris” turista hajó csöndesen közelíti meg Goli otokot, a 4,7 négyzetkilométeres szigetet. Goli otok a legkisebb sziget a három közül, ami a népszerű turisztikai célpont, Rab sziget közelében van. A hajó ugyanott köt ki, ahova 1949. július 9-én érkezett meg a „Pilat” nevű hajóval a poltikai foglyok első csoportja.

goli_otok_hat_evtizddel_kesobb_3.jpg

Mára a szigeten csak birkák maradtak, amiket a Rab szigeti falusiak hoznak ide legeltetni, és a környező szigetek lakói vadászat céljából nyulakat tenyésztenek itt. Bármelyik épületbe szabadon be lehet menni, de az építmények nem biztonságosak, omlanak a falak, a tetők. Nincs egyetlen ép ablak, ajtó. Fák sincsenek, csak száraz fatörzsek. Minden faültetés sikertelen kísérlet volt annak ellenére, hogy azokat a raboknak büntetésül a saját testükkel kellett védeni a napsugarak elől. A facsemetéknek naponta 0,5-0,7 liter vizet kellett adni (Goli otokon nincs egyetlen forrás sem), míg a kőbányában kemény fizikai munkát végző elítélteknek a napi adagja két deciliter volt.

A hivatalos adatok szerint Goli otokon 16101 elítéltet tartottak fogva, nemhivatalosan ezt a számot negyven-és hatvanezer közé teszik. A halálesetek száma még kevésbé pontos. Habár a horvát történészek 413 halottat azonosítottak név szerint, ezt a számot szinte mindenki kétségbe vonja. Háromezer és tizenötezer közötti halálesetről beszélnek. A rabok 44%-a szerb, 21,5%-a montenegrói, 16%-a horvát, 5%-a macedón volt, és néhány szlovén és albán. A rabok leggyakrabban bírói ítélet nélkül kerültek a szigetre, hivatalos dokumentumok abból az időből szinte egyáltalán nincsenek.

goli_otok_hat_evtizeddel_kesobb_6.jpg

A fogvatartottakat több csoportra osztották és elnevezték őket. A "gazemberek" voltak azok, akik nevén nevezték a valóságot, nem mondták azt, hogy Goli otok munkatábor, hanem azt, hogy börtönsziget, nyilvánosan kimondták, hogy az étel rossz, és megpróbáltak zavart okozni. Nekik volt a legrosszabb soruk. Aztán jöttek a „kopogtatók”, akik tartósan megtagadták, hogy levelet írjanak a rokonaiknak és a barátaiknak. A „kétszínűek”, akiknek csak a szájuk volt nagy, de lélekben besúgók maradtak, és voltak a "kétkerekűek", akik visszatértek másodszor is, mert "nem tanulták meg a leckét".

A szigeten folyó rettenes életről mesélnek a tanúk. Sokan beszéltek a „forró nyúl”-nak nevezett kínzásról. Rögtön a megérkezés után az új raboknak („forró nyulak”) végig kellett menni egy vonalon, ahol az öreg rabok ütötték őket. „A nagypám belgrádi újságíró, Vuk Trnavski. 1951-ben érkezett a szigetre –mesélte a Szabad Európának Miloš Trnavski. – Az ő csoportja is átesett a „forró nyúl” kínzáson párosával: a párok a lábuknál egymáshoz voltak láncolva. Az ember, aki együtt volt a nagyapámmal, az ütések nyomán meghalt, nagyapámnak kellett őt magával vonszolnia a táborba.”  Vuk Trnavski büntetése azután is folytatódott, hogy szabadon engedték. „Amikor megpróbált újra munkát találni és kérdezték tőle, hogy hol dolgozott korábban, a nagyapám azt válaszolta, hogy újságíró volt. A pártban úgy döntöttek, hogy akkor megfelelő munka lesz neki a Belgrádban nyomtatott újságok vagonba rakodása, hogy eljussanak szerte az országban. De nagyapámnak végül szerencséje lett, megismerkedett egy magasrangú pártvezetővel, aki elmondta, hogy a Politika c. lapnál, ahol nagyapám a börtön előtt dolgozott, a helyzet egyre rosszabb és rosszabb, miközben valódi újságíróknak vagont kell rakodniuk. Így nagyapám visszakapta a munkáját.”

goli_otok_hat_evtizeddel_kesobb_2.jpg

Jelena Mrđa belgrádi fotós szülei is megjárták Goli otokot. „Édesanyám 1949-ben másodéves volt az agrár egyetemen. Tudott gépelni és egy provokátor megkérte, hogy írjon le neki valamit. Ő legépelte, ezután letartóztatták, bár erről soha nem kapott semmilyen dokumentumot.”  Édesanyjának Sirály volt a beceneve, mert hasonlított a színésznőhöz, aki az 1915-es orosz filmben játszott. „Ez elég volt ahhoz, hogy kikiáltsák a Szovjetunió szimpatizánsának és a táborba küldjék. Apám elkezdte őt keresni. Elment anyám szülőfalujába, nem messze Belgrádtól és kérdezősködött, hogy látta-e valaki? Őt is letartóztatták és őt is Goli otokra vitték. Anyám négy évet, apám másfél évet volt ott. 1953-as szabadulásuk után újra találkoztak, én 1956-ban születtem.” Jelena szülei ritkán beszéltek az átélt borzalmakról. „Erről nem beszéltünk, de mindenki tudta, hogy Goli otokon voltak. Soha nem mentünk a tengerhez. Azt mondták, nekik egy életre elegük van a tengerből.” Apja csak a felesége halála után beszélt az átélt kínzásokról. „A táborban a foglyokat kényszerítették, hogy egymást kínozzák, ellenkező esetben őket büntették meg és verték még jobban. Azt gondolom, hogy a volt rabok nemcsak félelemből, hanem a szégyen miatt is hallgattak. Nem akartak beszélni arról, hogyan kínozták a másik embert”- mondta.

goli_otok_hat_evtizeddel_kesobb_8.jpg

A szigeten találkoztak Joška Pinjatela zadari orvossal, aki négy hónapot töltött 1957-1958 között a szigeten. Akkor 18 éves volt. Pinjatela szabadulása óta most jött először a szigetre. „Minden annyira megváltozott, hogy nehezen tudom felismerni az épületeket - mondta. - A kaszárnyák, ahol aludtunk, már nincsenek meg. Mindegyikben 150-200 embert helyeztek el, háromemeletes ágyakon aludtunk.” Pinjatela azt mondta, hogy a táborban a foglyoknak volt önkormányzata. „Ez jónak tűnhet, de valójában még rosszabb volt, mert az idősebbek megpróbálták bebiztosítani magukat, hogy hatalmon maradjanak” – állítja a volt rab. Az orvos a jugoszláv identitás iránti tiszteletlenség és a horvát szimbólumok népszerűsítése miatt került a táborba. „Abban az időben az én úgynevezett aktivitásom nem volt politikai, semmit nem tudtam a politikáról. Csak szeretet volt az országom iránt, és ezért usztasának nyilvánítottak. Szlogeneket írtunk Zadarban a házfalakra, mint „Éljen Horvátország, éljen a horvát nyelv!” Nem fogadtam el a szerbhorvátot. Nekem az egy mesterséges nyelv volt, amit rám kényszerítettek. Kirúgtak az iskolából, kaptam egy határozatot, hogy tilos beiratkoznom bármilyen oktatási intézménybe Jugoszláviában, és annak érdekében, hogy visszanyerjem az oktatáshoz való jogomat, be kell bizonyítanom, hogy meggondoltam magam és viselkedésem.” Pinjatela 1957. novemberben érkezett Goli otokra. „Már hideg volt. Azonnal a hideg víz alá küldtek zuhanyozni. A ruháinkat a fürdő előtt hagytuk, és amikor kijöttünk, a földön csíkos pizsama várt minket. Az első cigarettát Goli otokon szívtam el. Dohányoztunk, hogy legalább az melegen tartson. Ma is dohányzom. Az én Goli otokom 1957-ben nem volt olyan borzalmas, mint amiket a dokumentumfilmekben mutatnak az 1949-1956 közötti időszakról. A hruscsovi látogatás után a fogvatartottak körülményei megváltoztak. De még mindig voltak szörnyű büntetések. Emlékszem, hogy húztam a köveket a kocsin egy dróttal, ami véresre vágta a kezemet. Volt, hogy lépcsőt kellett takarítanunk, 170 lépcsőfokot felülről lefelé úgy, hogy nem hajlíthattuk be a térdünket. Nagyon nehéz volt. Amikor lassan vagy rosszul dolgoztunk, akkor megvertek minket”- mondja a volt elítélt. „Megbocsátottam nekik.”  

goli_otok_13.jpg

A ma 85 éves Boško Vulović csak 17 éves volt, amikor Kotorban gimnazista társaival együtt egy „Le Titoval, éljen Sztálin!” falfirka előtt letartóztatták.  „Még mindig minden részletre emlékszem- meséli az idős férfi. – Megvertek minket és azt mondták, lehajítanak az erkélyről, ha nem valljuk be, hogy mi írtuk, és azt fogják mondani, hogy szökni akartunk… Valljátok be és becsületszó, hogy nem bántunk, ellenkezőleg, elengedünk benneket - mondták. Azt gondoltuk, hogy bíróságra kerülünk, ahol kiderül az igazság. Azonban a kotori börtönbe vittek minket, ahol felolvasták az ítéletet, három év Goli otokon. Nem volt semmiféle tárgyalás. Ott pedig volt minden, verés, megalázás, gyilkosság, öngyilkosság…”

Többen is meséltek a tábor közepén lévő, annak idején háromméteres fallal körülvett területről, ami tábor volt a táborban. A többi rabtól teljesen elkülönített részt 101-es tábornak nevezték, a rabok ironikusan kolostornak hívták, ahol a jugoszláv köztársaság és a kommunista párt magasrangú funkcionáriusait „nevelték át”, akiket azért tartóztattak le, mert kritizálták a Marsalt és embereit. A terület közepén volt a „Péter lyuk”, ami Montenegro parlamenje elnökéről, Peter Komenicről kapta a nevét. Ő volt az első rab, akit ide vetettek, és aki néhány évvel a szabadulása után belehalt Goli otok következményeibe. A földbe ásott lyuk nyolc méter mély és 25 méter széles volt. Egy barakkot állítottak fel benne, amit létrával értek el, később a foglyok csupasz kezükkel lépcsőt faragtak kőből kőbe. Éjszaka reflektorok világítottak, és géppuskások őrizték.

goli_otok_hat_evtizeddel_kesobb_5.png

Minden elíélt, aki a „Péter lyukban” végezte, magasrangú tisztviselő volt, volt közöttük szövetségi miniszter, tábornok, gyárigazgató, pártvezető, egykori partizán egység parancsnok, vagy a spanyol nemzetközi brigád parancsnoka. Egyes adatok szerint, mert erről sincsenek hivatalos számok, ebbe a lyukba 136 embert tettek, arányaiban itt haltak meg a legtöbben. A halálokok között volt fáradtság, betegség, kínzás és öngyilkosság. A túlélők elmesélése szerint az itt tartott embereket brutálisan megkínozták, éheztették, a rabok felismerhetetlenek voltak, úgy néztek ki, mintha a csontjaik minden pillanatban ki akarnák lyukasztani a bőrüket. Danio Drezgić elítélt megélesített egy fém kanalat és megpróbálta elvágni vele a saját torkát, de annyira gyenge volt, hogy nem sikerült rögtön belehalnia, a napon vérzett el.

Alkalmazták a „bojkott” büntetést, a foglyok pszichikai megtörésére. Ez azt jelentette, hogy azzal a személlyel, aki bojkott alatt állt, senki nem beszélhetett. Gyakran akasztottak táblát a nyakukba: „áruló vagyok”.

goli_otok_11_1.jpg

Goli otok már évtizedek óta megszűnt, egyre kevesebben vannak a túlélő tanúk, ezért is van szükség arra, hogy visszaemlékezéseik fennmaradjanak, mert ezeket a szörnyűségeket nem szabad elfelejteni. A sziget a birkákon és nyulakon kívül lakatlan és ez talán így is van jól.  

fotók: Radio Slobodna Europa

A bejegyzés trackback címe:

https://balkanimozaik.blog.hu/api/trackback/id/tr2015009504

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.