2020. júl 06.

Nož, žica, Srebrenica - Kés, huzal, Srebrenica

írta: Nosztalgikus
Nož, žica, Srebrenica - Kés, huzal, Srebrenica

A negyedszázaddal ezelőtt Srebrenicában történtekre emlékezik a világ néhány nap múlva. Ismét és újra elmondják a népirtás kronológiáját, a holland békefenntartók szerepvállalását, a hágai nemzetközi bíróságon hozott ítéleteket, a rideg számokat az áldozatokról. Mind a 8372 bosnyák áldozat sorsa egy-egy külön szívszorító történet, de nem kevésbé szívszorító és elgondolkoztató a túlélők története. 

Omer Dudić 2002-ben tért vissza szülőfalujába, Osmačeba, akkor háromhónapos kislányával. Ma is ott él, három gyermeke van, építőmesterként dolgozik, és ha kérdezik, emlékezik és elmondja a történetét. Huszonöt évvel ezelőtt történtekre sokszor nem könnyű emlékezni, Omer Dudić számára azonban olyan, mintha tegnap lett volna. "Ez olyan, amit nem lehet elfelejteni, nem lehet kitörölni még akkor se, ha akarnám."

srebrenica_omer.jpg

1993-ban a családjával Osmače faluból Srebrenicába menekültek, ahol többezer környékbeli sorstársával együtt kevés élelemmel, állandó félelemmel megpróbálták túlélni a Szerb Köztársaság hadseregének támadásait. Két nővérét és az öccsét egy konvojjal elküldték Tuzlába, ő az apjával és idősebb bátyjával, annak terhes feleségével és a család sok más tagjával a városban maradt. A nagymamájával ők ketten élték túl a népirtást. 

1994-ben a nemzetközi közösség szorgalmazására, az UNPROFOR garanciájára, hogy megvédik őket, a környékbeli bosnyákok, köztük Omer és a hozzá hasonló fiatalok átadták a náluk lévő fegyvereket. „Biztonságban éreztük magunkat, hittünk Philippe Morillon (az UNPROFOR francia parancsnoka) tábornoknak. Megígérte nekünk, hogy meg fog minket védeni. Az élet, bár nem volt elég élelem, visszatért a hétköznapokhoz.”  

Egy átmeneti szünet után a szerb hadsereg elkezdte tesztelni az ENSZ erőket. Időnként lőttek rájuk, amire azok visszalőttek. Dudić azt mondja, hogy  abban az időben Srebrenicában nagyon sok kutya volt. A támadás előtti éjszakán annyira üvöltöttek, hogy szinte megfagyott a vér az emberekben. „Az idősebbek mondták, hogy ez nem jelent jót. Az állatok mindig megérzik, ha valami rossz készülődik.”

És aztán megnyílt a pokol.  

A Szerb Köztársaság hadserege összevont támadást indított a városka ellen, a katonák lőttek mindenre, ami mozgott. Fiatalra, öregre, gyerekre, ENSZ katonára, mindenre, mindenkire válogatás nélkül. A nemzetközi erők megpróbáltak visszavágni, de a támadók jelentős erőfölényben voltak. Elfogták és túszként tartották az UNPROFOR tagjait, megakadályozva ezzel a nemzetközi erőket, hogy légitámadással állítsák meg a támadást. "Mi egyáltalán nem védekeztünk. Néhány puska kivételével, amiket valaki el tudott rejteni, üres kézzel álltunk ott. Az összes fegyvert átadtuk az ENSZ-nek."srebrenica_1_2.jpgEmberek ezrei menekültek a városból, a menetnek nem lehetett látni az elejét, a végét, pedig még senki nem tudta, nem gondolta, hogy mi fog történni. "Többezer ember volt a menetoszlopban, azt gondoltuk, hogy átengednek minket, hiszen nincsenek fegyvereink, sok volt közöttünk az idős ember, nők, gyerekek. És hát itt van az ENSZ is, azt gondoltuk, hogy nem fogják megtenni azt, amit megtettek.”

A támadások nem álltak le, ahogy a menetoszlop megmozdult, a szerbek azonnal tüzeltek rájuk, egyre több embert öltek meg. "Sorban megöltek mindenkit, senkit nem hagytak életben. Nem volt az, hogy elvigyék a gyerekeket, hogy megkíméljék őket, vagy ilyesmi. Csak öltek és öltek. A legelejétől” - mondta Dudić lassan, mintha minden kimondott szó elszorította volna a torkát. Azt mondja ugyan, hogy nem nehéz beszélni róla, de időnként megáll, hogy kicsit levegőhöz jusson, hogy erőt gyűjtsön, hogy tovább tudjon beszélni a borzalmakról, amiket Srebrenicában és a környékén az emberek átéltek. „Mindennel lőttek, amijük csak volt. Tüzérséggel, könnyű fegyverekkel, ami jött.” 

A szerb katonák semmilyen aljasságtól nem riadtak vissza. Konjević Poljenál elkobozták az UNPROFOR tankjait és felszereléseit, és a nemzetközi erők egyenruhájába öltözve bíztatták a menekülőket, hogy jöjjenek utánuk, biztonságban lesznek. Sokan hittek ennek a megtévesztésnek, és azt remélték, hogy menedéket találnak az ENSZ-nél. "Soha többé nem láttuk őket.” srebrenica_massacre_refugees_in_tuzla_14_july_1995.jpgA menekülők éheztek, ami miatt sokan egyszerűen nem tudtak járni, és elképzelhetetlen félelemben voltak. "Ez a bizonytalanság, hogy nem tudod, honnan fog jönni a halál, nem tudod, hová mentek, nem tudod az utat, nem tudod, mi van a családoddal… Akkor már tudtam, mi vár ránk, ha elkapnak. Már láttam, hogy mit csinálnak a népünkkel, azokkal is, akiket átadtak. Halottak voltak mindenütt. Halottakon tapostak. Nem volt kegyelem.” 

Omer eljutott a menettel a hírhedt Kameničko hegyre Konjević Polje közelében. Emberek ezrei gyűltek ott össze. "Nem tudom miért, de nagyon sok ember volt egy helyen, és emlékszem, hogy ez furcsa volt nekem. Ha már mélyen szerb területen vagyunk, azt gondoltam, jobb lenne kisebb csoportokra oszlani, hogy lássuk, ha a Szerb Köztársaság hadserege támad.” Emlékszik arra, hogy rossz érzése volt a tömegben, ahol ott voltak a közvetlen családtagjai, rokonai, barátai, és úgy érezte, menekülnie kell, ahogy csak lehet. 

És este megindult a támadás. 

"Ma sem tudok aludni azon éjszaka miatt. Soha nem hittem, hogy az emberek annyira sikoltozhatnak és nyöghetnek, és olyan hangokat adhatnak. Olyan sikolyok és hangok, amiket életemben soha nem hallottam, és el sem tudtam képzelni, hogy valaha hallani fogok. Amikor emlékezek rá, ahogy ma is, rettenetesen érzem magam – mondja remegő szájjal. - Olyan sok ember megsebesült, hogy nem tudtuk, mit tegyünk. Bármerre mozdultam, valaki megsebesült, valaki meghalt, valaki segítséget  kért, más könyörgött, hogy öld meg, hogy megrövidítsd a szenvedését... És nekünk nem volt semmink, nem tudtunk nekik semmilyen módon segíteni.” srebrenica_genocid-srebrenica-tarik-samarach.jpg                                Genocid Srebrenica-Tarik Samarach

A támadás elején olyan gránátokat lőttek ki a menetre, amik mérges gázokat engedtek ki. „Akik belélegezték a füstöt, szinte pillanatok alatt elvesztették az eszméletüket, vagy hallucinálni kezdtek. Nekem szerencsém volt, a sógorom, aki a jugoszláv néphadseregben szolgált, ismerte ezeket a szereket, levette a pólóját, vízzel átitatta, az arca elé szorította, és nekem is mondta, hogy csináljam ugyanezt. Ez mentett meg."

A hegyről menekülve, a srebrenicaiak egy iskolához érkeztek, amiről úgy gondolták, hogy talán az épület nyújthat valamiféle biztonságot. Dudić emlékszik, ült az iskola előtt, próbált lélegzethez jutni, de megint csak úgy érezte, hogy valami nincs rendben. 

"Ismered ezt a mondást: 'Nož, žica, Srebrenica? (Kés, huzal, Srebrenica? - Ezt a mondást gyakran használják a srebrenicaiak, de általában a bosnyákok provokálására). Ezt csak azok tudják, akik ott voltak. Ültem és láttam, hogy a tömegben hogyan tekertek drótot egy ember nyakára, meghúzták, és a szerencsétlen szó nélkül elzuhant. Aztán a következő és a következő. És az emberek, akik éhesek, fáradtak, sebesültek voltak, nem is voltak tudatában annak, hogy mi történik. A Szerb Köztársaság katonái már ott voltak köztünk, nem akartak lőfegyvert használni, hogy ne tudjuk, mi történik. Elvegyültek közöttünk, és ezekkel a drótokkal fojtották meg az embereket, késsel vágták le róluk a drótot. És az emberek csak zuhantak el jobbra, balra. És senki nem volt tisztában azzal, hogy mi történik. Azt hitték, hogy a kimerültségtől esnek össze. Így lett az üzenet: kés, huzal, Srebrenica." Amikor megértették, hogy mi történik, az emberek újra menekülni kezdtek, maga sem tudja, hogyan, honnan volt még erejük. 

Dudić emlékszik, hogy voltak pillanatok, mikor szerencsések voltak, például amikor a szerb katonák a hegyekben és az erdőben csapdát állítottak, ők meg váratlanul kijöttek az erdőből és az aszfaltútra futottak. "Ott nem számítottak ránk, máskülönben mindannyiunkat megölték volna, ha az erdőn megyünk keresztül, ahol vártak ránk." Még egy alkalommal beszélhetnek a szerencséről, akkor az időjárás segítette a menekülőket. srebrenica08b2.jpg"Feküdtem a páfrányok között, már nem tudtam járni. Nem volt erő, nem volt élelem, nem volt víz… Levettem a csizmámat, ami tele volt vérrel. Megpróbáltam levenni a zoknimat is, de a vértől, sártól és víztől beleragadt a sebbe. Sírni kezdtem a fájdalomtól, ömlött a vér minden irányba.” Egyszer csak az egyik menetparancsnok a távolba mutatott és azt mondta, az már a szabad terület. "Aki elér odáig, az biztonságban van, Tuzlába érkezett”- mondta. "Csak feküdtem, folytak a könnyeim a fájdalomtól, felnéztem az égre és azt mondtam: Drága Istenem, add, hogy biztonságban elérjünk Tuzlába. Dél körül volt, tiszta, napos idő, egyetlen felhő sem volt az égen. Aztán gyülekezni kezdtek a felhők, előbb csak kicsi, mint egy hordó, aztán csak nőtt és nőtt és eleredt az eső, majd később tojás nagyságú jegek estek.” Az eső és a jég elrejtette a menekülőket, akik még egy heves összecsapás után megérkeztek a szabad területre.

Mindenki más örülne, hogy biztonságban van, miután a poklok poklán ment keresztül, Omer Dudić azt mondja, hogy azonnal vissza akart menni. „Megtudtam, hogy az enyéim mind meghaltak. Apám, testvérem, sógornőm, nagybátyám, nagyapám. Hogyan örülhetek, ha mindenkit megöltek? Nem éreztem magam élőnek." 

Omer bátyja is megpróbált elmenekülni hathónapos terhes feleségével. „Kétszer sebesült meg a lábán, de a bátyám nem hagyhatta ott, vitte egész idő alatt. Találtak valakit, akinek fizettek, hogy biztonságos helyre vigye őket. Az erdőben találtuk meg a bátyám, a terhes felesége és a vezetőjük holttestét. Csapdába estek és megölték őket. Nem tudom, hogy lehetett megölni egy sebesült, terhes asszonyt. Akkor értettem meg, hogy az emberiesség foszlánya sem volt bennük”- mondta fájdalmasan Omer Dudic. srebrenica_potocari.jpgMa köztiszteletben élnek szülőfalujában, és noha valószínűleg vannak olyan szerbek a környéken, akik megölték családtagjait, Omer azt mondja, senkit nem gyűlöl. "Együtt élünk és dolgozunk. Folytatnunk kell, senkit sem gyűlölök. Haladnunk kell." Időnként elmegy a Potočari Emlékközpontba, hogy bocsánatot kérjen a meggyilkolt családjától, hogy könnyítsen a lelkén.  Az 1995-ben hét napig tartó utat soha többet nem járta végig, pedig nem fél semmitől az életben. „Az összes félelmet, amit egy életen át megtapasztalhatok, akkor megtapasztaltam. Nincs több félelem bennem."  

fotó: DW

Szólj hozzá

népirtás Srebrenica