2020. júl 11.

Srebrenica az orvos szemével

írta: Nosztalgikus
Srebrenica az orvos szemével

„Nincs jogunk csendben maradni arról, ami történt, mert ha a tanúk hallgatnak, azok fognak beszélni, akik a bűnöket elkövették, és elkezdik átírni a történelmet úgy, ahogy nekik megfelel” - mondta Dr. Pilav.srebrenica_ilijaz_pilav.jpegDr. Ilijaz Pilav a boszniai háború mind a négy évét Srebrenicában töltötte. 1995. július 11-én az utolsó csoporttal hagyta el a várost. A 28 éves háziorvos a hadikórházban minden lehetséges sebesülést kezelt, lőtt sebeket, súlyos, taposóakna okozta sérüléseket, végtagot amputált, hasi műtéteket végzett. A város elestének napjaiban megszervezte a sebesültek átszállítását Potočariba, a holland békefenntartók táborába, és csak ezután, együtt a katonákkal, a helyiekkel indult el az erdőn keresztül a szabad területek felé. 

Amikor Szarajevóban befejezte az orvosi egyetemet, úgy döntött, visszamegy szülővárosába. A professzora azt mondta neki, hogy ott, ahova megy, nincs szükség leendő sebészorvosra. Alig két év múlva a történelem brutálisan megmutatta, mekkora szükség volt rá.

Ez az ő története. 

Srebrenicát 1992. április 17-18-án a szerbek elfoglalták, én 17-én az Egészségügyi Központ sürgősségi osztályán voltam egy asszisztenssel. Egész nap ott voltunk az üres kórházban, nem volt sem beteg, sem személyzet. Láttuk, ahogy az emberek elhagyják a városközpontot. Késő délután, amikor a terület szinte teljesen kiürült, észrevettem, hogy a közelben levő házak ablakainak függönye mögött egyenruhások figyelnek. Minden valószínűség szerint valami jelre vártak, hogy a helyi szerbek egyenruhába öltözve, felfegyverezve kijöjjenek az utcákra.  

Májusban a bosnyák hadsereg felszabadította Srebrenicát. Sokan elfelejtik, hogy a város egyike volt az elsők között felszabadítottaknak Bosznia-Hercegovinában. Én katona voltam és orvos. A háború első napjától voltak sebesültek, betegek, akiknek szükségük volt a segítségemre. 

Az egészségügyi személyzet nagy része a háború elején elhagyta Srebrenicát. Az eredetileg 45 orvos, gyógyszerész és fogorvos közül csak négyen maradtak a városban. Később egy bratunaci doktornő, és egy éppen végzett medika csatlakozott hozzájuk. 1992 nyarán az egyik orvos, Dr. Nijaz Džanić meghalt. A város teljesen el volt vágva a külvilágtól, amatőr rádiósokkal tartották a kapcsolatot Szarajevóval, ahonnan a szóbeli támogatáson kívül más nem érkezett. Decemberben önkéntesek szerveztek egy csoportot Tuzlában és elindultak Srebrenicába. Abban a csoportban volt két orvos is. Az egész csoportot elfogták és megölték Vlasenica és Han Pijesak között, így a megmaradt öt orvosra  - Ilijaz Pilav, Avdo Hasanović, Fatima Dautbašić, Branka Stanić és Ejub Alić – hárult a városban tartózkodó ötvenezer ember gondozásának minden terhe. srebrenica_hadikozhaz_szemelyzet.jpgSrebrenica felszabadításával megteremtődtek a feltételek a hadikórház létrehozására. A volt kórházépületben alakítottuk ki, kezdetben csak a puszta épület volt, aztán szereztünk betegágyakat, de nem volt gyógyszer, nem voltak műszerek, ugyanakkor az orvosi ellátás igénye napról-napra nőtt. A kórház mindig tele volt sebesültekkel. Lepedőből, ágyneműből készítettünk kötést, ezeket egy fatüzelésű kályhán sterilizáltuk, függetlenül attól, hogy július volt, mert nem volt áram. Fertőtlenítőket készítettünk ipari jódból és hidrogénből, amit megfelelő arányban hígítottunk, hogy megtisztítsuk a nehéz, piszkos és fertőzött sebeket.

A trágya szagát a kórházban egy kilométerről is érezni lehetett, de sokkal távolabbra lehetett hallani a sebesültek sikoltozását, mert nem volt fájdalomcsillapító, nem volt semmi, amivel enyhíteni lehetett volna ezeket a fájdalmakat. Teljesen magunkra voltunk hagyva, improvizáltunk olyan kollégáimmal, akiknek velem együtt addig semmilyen sebészi tapasztalata nem volt. Az egészségügyi személyzet, akiknek normális esetben ápolóknak, ápolónőknek, szakszemélyzetnek kellett volna lenni, többnyire egészségügyi szakközépiskolások voltak, egy, két, a legjobb esetben három elvégzett osztállyal. 

Egy csapat voltunk, tapasztalat, felszerelés, logisztikai támogatás nélkül, mégis nagyszerű eredményekkel. Csak érzékeltetésként, hogy hogyan dolgoztunk. Az asztalon fekszik egy súlyos sérült, akinek a karját vagy a lábát amputálni kell és nincs mit adni érzéstelenítéshez. És akkor kérd meg, hogy legyen türelmes, tűrje még a szinte elviselhetetlen fájdalmakat. Sokan elviselték. Nemcsak amputációkat, hanem nagy hasi műtéteket is végeztünk, ami ennyi idő távlatából szinte elképzelhetetlennek tűnik. Pedig megcsináltuk. 

Így telt el 1992 és 1993 tavasza, amikor Srebrenicát védett övezetté nyilvánították. Jöttek a városba az ENSZ Menekültügyi Szervezete, az UNHCR humanitárius segélyei, de az első néhány konvojjal semmilyen orvosi ellátmány nem érkezett, nem jöttek gyógyszerek. Jött élelmiszer és egyéb dolgok, de az orvosi ellátáshoz szükséges anyagok nem jöttek. srebrenica_orvosok.jpgAz orvosi segítség az Orvosok Határok Nélkül (MSF) önkénteseivel érkezett. Az MSF képviselőit sokkolta, amit a kórházban tapasztaltak Érkezésükkel a hadikórházban a helyzet nem lett jó, de legalább elviselhető. Első alkalommal kaptunk gyógyszereket, fájdalomcsillapítókat, egyfajta érzéstelenítőt is. Áprilisban végeztük az első operációt altatásban. Addig minden műtétet ébren lévő betegen végeztünk el. Sebesültek ezreit. Örömünkre nagyon sokan túlélték. Ennek a szervezetnek én személyesen és Srebrenica összes túlélő polgára nagy hálával tartozunk. 

1995. július 6-án kezdődött az átfogó támadás. Addig is voltak szórványos támadások, de erről tudni lehetett, hogy ez kifejezetten a védett övezet elfoglalására indult. A kórház a normál üzemmódban is szinte mindig tele volt, de július 6-11 között nagyon sok volt a sebesült. 

Ha Srebrenicáról beszélünk, nem lehet kihagyni a holland zászlóalj szerepét. Az alakulatnak önálló orvosi részlege volt, műtő, egy sebész, egy radiológus, altatóorvos, műszerek, komplett műtéti team. A támadás idején két teljes sebészeti csapatuk volt. Ezt azért mondom, mert egy július 9-i heves lövöldözés során nagyon sok sebesültünk lett, több mint ötven súlyos sérültet hoztak be a kórházba. Azt nem tudom, hogy a helyszínen hányan vesztették életüket, sokan délután haltak meg a kórházban, műtétre várva. Abban a pillanatban a kórházban én voltam az egyetlen, aki műteni tudott. Szóltam az egyik nővérnek, hogy rádión kérjen hivatalosan segítséget a holland zászlóalj orvosi csapatától. Július 6-ig  jó együttműködés volt közöttünk. Operáltunk is közösen, néha az ő, néha a mi műtőnkben. Erre apellálva kértem őket, hogy segítsenek, mert nagyon sok a műtétre váró sebesült, és sokan a várakozás közben meghalnak. A kérés a zászlóalj parancsnokhoz és az orvosi csapat parancsnokához érkezett, akik készek voltak segíteni, de a parancsnokhelyettes, Franken őrnagy elutasította. Amikor ez kiderült, egy sebész kolléga, Gary Kremer megpróbálta elhagyni a zászlóalj táborát, hogy gyalog eljöjjön, de letartóztatták. Nem engedték meg neki. Ezt a segítségnyújtási felkérést  megőriztük, és egyes esetekben fel is használták a holland zászlóalj szerepének vizsgálatában.

A támadásban a kórház elsőszámú célpont volt, de az ott dolgozók már úgy hozzászoktak, hogy szinte meg sem rezdültek. Egy alkalommal Dr. Pilav olyan beteget műtött, akinek robbanás okozta sebek voltak a karján és az arcán, a felkarjában a fő artéria sérült. Erős robbanás rázta meg a műtőt, az ablakok betörtek, a sebész még csak nem is mozdult, a keze még mindig a sebben volt, a tűt még mindig tartotta. Amint a por leülepedett, folytatta, mintha semmi sem történt volna.

A város eleste előtti hat napot a kórházban töltöttem, szinte állandóan a műtőben. A kórház tele volt. A holland békefenntartók parancsnoka, Karremans ezredes július 10–11 éjszaka arról tájékoztatott, hogy július 11-én hajnalban a NATO légiereje támadást fog intézni a szerb állások ellen, és azt tanácsolta a mi parancsnokainknak, hogy vonják ki katonáinkat a megjelölt övezetekből. Ezen a tájékoztatón jelen voltam, tanú vagyok rá. Még a térképen is megjelölte a megsemmisítendő zónákat, és azt tanácsolta, hogy az embereinket vonják ki onnan. Eljött a reggel 6 óra, és elviselhetetlen volt a csönd. Aztán 11 óra lett és azt az információt kaptuk, hogy ebben a csöndben a szerb hadsereg megérkezett a város központjába. 

Sem a városnak, sem a kórháznak nem volt semmilyen terve az evakuálásra. Amikor úgy dél körül teljesen világossá vált számomra, hogy magunkra hagytak minket, hogy elvesztünk, hogy a szerbek kénye kedvére hagytak, egy dologban biztos voltam. Nem fogom, nem tudom és nem szabad elhagynom a betegeket a hadikórházban. 

srebrenica_karremans.jpeg                                 Thomas Karremans tábornok, a DUTCHBAT parancsnoka 

Úgy döntöttem, hogy megpróbálom megszervezni a sebesültek evakuálását a holland zászlóaljhoz. Nem azért tettem ezt, mert bíztam az UNPROFOR-ban és a holland zászlóalj katonáiban, hanem azért, mert ez volt az egyetlen parányi lehetőség a megmentésükre. Elmentem egyeztetni a hollandokkal, ahol először be sem akartak engedni a bázisra. Amikor elmondtam, mit akarok, azt mondták, hogy ezt semmiképpen nem lehet, ők – idézem -  nem akarnak beavatkozni a muszlimok és a szerbek közötti konfliktusba. Sem időm, sem idegem nem volt tárgyalgatni, beszélgetni, és azt mondtam, hogy a sebesültekkel teli teherautók néhány perc múlva odaérnek a kapuhoz, ha nem nyitják ki, akkor áttörnek. Azt hiszem, komolyan vették a fenyegetést, és amikor a megérkeztünk a teherautókkal, kinyitották a kaput és beengedték a sebesülteket. A bázison nem kezelték őket sebesültként, néhányan ott haltak meg, voltak, akiket kiadtak, azokat éjszaka ölték meg.  Voltak ápolónők is velük. A szerbek néhányat kiválasztottak közülük és Bratunacba, az Egészségügyi Központba vitték. Tanuk szerint sebesülteket is elszállítottak Bratunacba, akiket később fogolyként a Batković táborba vittek, ahonnan csak néhányan kerültek ki élve. Akik még mindig Potočariban maradtak, őket végül Tuzlába szállítottak. 

Dr. Pilav és az orvosi személyzet úgy döntött, hogy csatlakoznak a közel ezerfős csoporthoz és az ostromlott enklávéból megpróbálnak áttörni az ellenséges vonalakon és elérni a mintegy száz kilométerre lévő, a boszniai kormány által ellenőrzött területet. Néhány száz fegyverrel, a hároméves ostrom után fizikailag teljesen legyengült emberek hat nap és hat éjszaka tették meg az utat a sűrű erdős dombokon, hegyeken, aknamezőkön át, rettenetes hőségben, miközben a szerbek folyamatosan tüzérségi támadást indítottak ellenük, támadtak hallucinogén gázokkal. A bosnyák hatóságok szerint az ellenséges vonalakon áttörni próbálók száma 12 000 és 15 000 között van, de a pontos számot nem lehet tudni. Azok közül, akik július 11-én indultak el Srebrenicából, mindössze háromezer-ötszázan érkeztek a szabad területre július 16-án. A többieket elfogták és megölték, vagy Srebrenica bukása után eltűntek az erdőben. Néhányuknak hetekkel később sikerült elérnie Tuzlába, másokat elfogtak, megint mások önmagukat adták fel.

Már késő délután volt, mire evakuáltam a kórházat és visszatértem az üres épületbe. Az orvosi személyzet utolsó megbeszélését már egy üres hadikórházban tartottuk. Megpróbáltam rájuk parancsolni, és kifejezetten követeltem, hogy a lányok és az asszonyok menjenek a potočari bázisra, és mi férfiak menjünk a katonákkal együtt az erdőn át. Néhányan nem engedelmeskedtek, voltak nők, akik velünk tartottak. Bementem a postahivatalba, ahol a védelmi központ működött, még volt ott a katonáknak egy csoportja, kb. tizenöten, velük együtt utoljára hagytuk el Srebrenicát, csatlakoztunk a menetoszlophoz és elindultunk az erdőbe. Akkora volt a káosz, hogy az áttörés egyre elképzelhetetlenebbnek látszott. Általános volt a reménytelenség, a teljes pesszimizmus és a pánik. A bátyám, aki korábban azt mondta, velem jön, úgy döntött, hogy inkább Potočariba megy. Az elválás számomra huszonöt éve tart. Nem tudom, hogy mondtam-e valamit neki abban a pillanatban, vagy csak hittem, hogy mondok. Huszonöt éve nem telik el nap, hogy ne emlékeznék arra a kereszteződésre, ahol a testvérem úgy döntött, a másik irányba, Potočariba megy. Abban a pillanatban nem lehetett senkit befolyásolni, azt mondani, hogy bármelyik választás jobb, mert abban a pillanatban nem volt jó választás. Volt rossz és rosszabb, de ki tudhatta, melyik a rosszabb. Én az erdőbe mentem, ő az ellenkező irányba. Piliciben találtuk meg egy tömegsírban. Lelőtték. 2005. március 31-én temettük el Potočariban. srebrenica_menekulok.jpg                                              Útközben...

A kórházi személyzet, akik az erdőn át menekültek, nagyrészt túlélték, de voltak veszteségeink. Ez a hat nap és hat éjszaka tartó menetelés egy külön történet. Menetoszlopba álltunk és Tuzla, a szabad terület felé indultunk. Hogy miért azon az útvonalon? Nincs helyes válasz, valószínűleg azért, mert volt valaki, aki legalább az út nagy részét ismerte. 

Már az út elején hevesen támadtak minket gránátokkal, a legnagyobb mészárlásra ezen az úton július 12-én került sor Kravica felett, az erdőben. Ott voltam, láttam, tanúja voltam. Senki nem tudja biztosan mondani, hány embert öltek meg azon a kis helyen olyan rövid idő alatt. Szó szerint halottak voltak halottak hátán egy hatalmas területen. Több száz, talán több ezer holttest. És voltak, akik azt is túlélték.

A menetoszlop támadására vegyi fegyvereket is használtak, felismerem a mérgezések tüneteit. Olyan mérgeket használtak, amitől az emberek tömegesen hallucináltak, néhányan agresszívvé váltak. Ezeket a hallucináló embereket elfogták, gyűjtőhelyre vitték Kasabiba, a  futballpályára, vagy Kravicába, a mezőgazdasági szövetkezet raktárába. Emberek ezreit gyűjtötték így össze, akiket később teherautóval vittek Zvornikba és megölték őket. 

A Srebrenicáról szóló könyvek elsősorban a boszniai szerb erők által több mint nyolcezer bosnyák férfi és fiú lemészárlásáról szólnak. Sheri Fink amerikai újságíró a város hadikórházáról, az ostromolt orvosok bátorságáról, kitartásáról írt könyvet, akik a lehető legnagyobb szakmai, etikai és személyes kihívásokkal szembesültek. A könyv címe: Hadikórház: A műtét és a túlélés igaz története, a főszereplője Dr. Pilav. A szerző 2010-ben Pulitzer-díjat kapott.

"Ha ki kell emelnem a legrosszabb emlékeket abból az időszakból, akkor azok a műtétek, amiket érzéstelenítés nélkül végeztem - mondta Dr. Pilav a közelmúltban. - Beszélnem kellett azokkal a sebesültekkel, akiket operáltam, és könyörögtem nekik, hogy még egy kicsit tartsanak ki, miközben tudtam, hogy én azt a fájdalmat nem bírnám elviselni.” 

A háború után Dr. Pilav tenni akart valamit, hogy tisztelegjen azoknak a barátoknak, rokonoknak emléke előtt,  akik életüket vesztették a tuzlai „halálmenetben” és 2005-ben elindította a Békemenet ötletét. Azóta minden júliusban külföldről és Bosznia minden részéből többezer ember járja végig az utat Tuzlából Srebrenicába,  ugyanazon az úton haladva, amin 1995-ben meneteltek a bosnyákok a szabad területre, csak az ellenkező irányba. Az út végén minden július 11-én összegyűlnek Potočariban, hogy részt vegyenek a Srebrenica népirtás áldozatainak temetésén. Dr. Pilav eddig három alkalommal vett részt a Békemeneten, de egészségügyi okokból már nem képes erre.srebrenica_potocari-25th.jpg                                               Potočari

"Én a népirtás túlélőinek többségéhez hasonlóan az évet július 11-től július 11-ig számolom. Nincs más hely a világon, ahol azon a napon lehetnék, kivéve Srebrenicában."

Dr. Ilijaz Pilav a Szarajevói Egyetem Klinikai Központ mellkasi sebészetének vezetője. Még csak 56 éves.

 

fotók: Anadolija, depo.ba (Ahmet Bajric Blicko) Sheri Fink 

Szólj hozzá

népirtás orvosok békemenet hadikórház Tuzla Srebrenica Ilijaz Pilav