Egy megrázó kifejezéssel találkoztam: háború miatt megszületett gyerekek. Bosznia-Hercegovinában egy „háború miatt megszületett” fiatal nő néhány hasonló sorsú társával együtt három éve megalakították a „Háború elfelejtett gyerekei” egyesületet és most a nyilvánosság elé léptek.

1992-1995 között a boszniai háborúban a rendelkezésre álló adatok szerint 35000-50000 lányt, asszonyt erőszakoltak meg, akik közül sokan terhesek maradtak és egy részük úgy döntött, hogy megszüli a gyermeket. Ezek a gyerekek már felnőttek, soknak saját családja van, de az elmúlt 23-25 évben rengeteg sebet kaptak. Rajtuk és nekik kíván segítséget nyújtani az egyesület.

Közbevetőleg a megerőszakolt több tízezer nő közül csak alig ezer kapott valamifajta jóvátételt azzal, hogy őket a háború civil áldozatának ismerték el. És ez szörnyű.

Ha nincs a háború, ezek a gyerekek valószínűleg nem születtek volna meg, ők úgy jöttek világra, hogy édesanyjuk nemi erőszak áldozata lett. Az „apák” az ENSZ békefenntartó, rendfenntartó erőinek tagjai, az ENSZ égisze alatt működő humanitárius szervezet tagjai és ellenséges erők katonái.  

 haboru_miatt_szulettek_logo.jpgAz egyesület amellett, hogy támogatást és segítséget kíván nyújtani a gyerekeknek jogi kérdésekben, szeretne javítani pszichoszociális helyzetükön is. Fő feladatuknak tekintik, hogy elősegítsék társadalmi elfogadottságukat, hogy a figyelem és a tájékoztatás eszközeivel mindent elkövessenek azért, hogy megszűnjenek a velük szembeni diszkrimináció és megbélyegzés, hogy egyenlő esélyeket és lehetőségeket kapjanak.  

Súlyos és vádló szavakkal illetik a boszniai állami intézményeket, mivel úgy és azt érzik 25 éve, hogy ők az állam számára egyáltalán nem léteznek, nem akarnak róluk tudomást venni. Nem kaptak az államtól semmilyen támogatást, nem voltak jogosultak azokra a juttatásokra, amiket a háborúban elesett katonák, vagy a háború áldozatainak gyerekei kaptak.

Általános probléma, hogy az anyák nem mondták el a gyerekeiknek az igazságot, éppen azért, mert ők megtapasztalták a megbélyegzést, a kirekesztést.

Úgy vélik, itt az ideje, hogy 25 év után nyilvánosságot kapjanak. Azt mondja az egyesület elnök asszonya, Dr. Amra Delić, aki maga is erőszakból született: „Anyáink 25 évig harcoltak azért, hogy megvédjenek minket a saját társadalmunktól, a saját államunktól. Az én édesanyám a mostohaapámmal együtt becsületben felneveltek, támogattak, és ezalatt a bosnyák állam semmilyen támogatást nem nyújtott sem nekik, sem hasonló helyzetben lévő szülőtársaiknak, sem a gyerekeknek. De nem csak az állam érzéketlen ezekkel a gyerekekkel szemben. Míg a család és a barátok szűk köre, akik ismerik a történetüket, támogatják őket, a társadalom generálisan sajnos érzéketlen a téma iránt.”

Meggyőződésük, hogy az állam hatalmas hibát követett el, amikor szinte semmilyen figyelmet nem fordított a nők ellen elkövetett legsúlyosabb bűncselekményre, az erőszakra és annak súlyos következményeire, amik kihatással vannak/voltak a családra, a helyi közösségre, sőt az egész társadalomra. Sem a bosnyák állam, sem a társadalom nem segített szervezetten ezeknek a nőknek, sem a gyerekeiknek. Voltak egyéni támogatók, külföldi civil szervezetek, és voltak külföldi adományozók, akik boszniai civil szervezeteket támogattak.  

A megerőszakolt nők, az áldozatok mindennap megtapasztalták a kirekesztést és a megbélyegzést, és e fölött az állam szemet hunyt. Az, hogy semmit nem tettek a társadalmi megbélyegzés csökkentésére, az hozta létre a jelenlegi helyzetet, amikor maguk a gyerekek teljesen láthatatlanok a bosznia-hercegovinai társadalom számára. A társadalom az anyákat hibáztatja, ezért ők csöndben maradnak és gyakran még bűnösnek is érzik magukat, amiért megerőszakolták őket.

haboru_miatt_szulettek_3.jpg

A gyerekek gyakran éreztek megvetést, gyakran voltak kénytelenek beszélni anyukájuk sorsáról, általában ismeretlen emberek előtt. Ezek a gyerekek ma már felnőttként értik, hogy micsoda erőre volt szüksége az anyjuknak, a családjaiknak és azoknak a családoknak, akik a háború miatt megszületett gyerekeket adoptáltak. Hogy mit éreztek minden alkalommal, amikor átnyújtottak a hivatalokban különféle dokumentumokat az üresen hagyott „apja neve” rubrikával. Most a gyerekeik azt mondják, ők is érzik, hogy „nem úgy néznek ránk, mint a társadalom egyenrangú tagjaira.” A legtöbb dokumetumban fel kell tüntetni az apa nevét, annak hiánya miatt mindig, mindenhol el kell mondani, miért nem írnak oda semmit. Ismeretlen emberek előtt kell magyarázkodni, és az emberek legtöbbször érzéketlenek, ezért vannak, akik az apja nevéhez egy rokonuk nevét írják be, hogy ezeket a kínos pillanatokat elkerüljék.   

„15 éves voltam, amikor véletlenül megtudtam, hogy olyan gyerek vagyok, aki erőszak következtében született meg. Egy tanár a középiskolában kérdezte tőlem az apám nevét, és én kezdtem el kutakodni utána. Találtam otthon néhány dokumentumot, és utána anyukám elmondta az igazságot.” – mondja az egyik egyesületi tag. Nem szégyelli, hogy ezután pszichológushoz kellett járnia, hogy segítsen szembenézni a valósággal, de elfogadta azt. „Együtt jártunk anyuval terápiára. Nehéz, fájdalmas út volt.”

Egy másik férfi azt mondja, neki nagyon sokat segít a tudat, hogy nincs egyedül ezzel a teherrel, hogy vannak még jó néhányan, akik olyanok, mint ő. A saját élete már rendezett, gyereke van, jó munkája, egyesületi tagként segíteni akar sorstársainak.

Az egyesület első találkozója 2017 áprilisban volt, és a résztvevők egyhangúlag azt mondják, biztonságban érezték magukat egy olyan közösségben, ahol kendőzetlenül beszélhettek, sőt sírhattak is. Erőt adnak nekik ezek a találkozók, amik között az interneten tartják a kapcsolatot, van facebook oldaluk, ahol természetesen biztosítják az anonimitást. Kapnak segítséget nemzetközi szervezetektől, elsősorban Németországból, ahol a II. világháború hasonló sorsú gyerekei a 70-es években léptek a nyilvánosság elé.

Azért küzdenek, mert „Olyan társadalmat szeretnénk, ahol nem kérdezik meg nyilvánosan, hogy „a te anyukádat hogy erőszakolták meg”? Olyan társadalmat szeretnénk, ami elfogad minket. Egyedi törvényt szeretnénk a háború civil áldozatairól, amiben elismerik a háború miatt megszületett gyerekek jogállását.”  

A balkáni régióba közlekedő egyik legjelentősebb légitársaság a Turkish Airlines. Nyolc városból heti 141 járat közlekedik Isztambulba, ebből 109-et a Turkish üzemeltet, és van két állandó cargo járatuk Belgrádba és Tuzlába.

A délszláv háború előtt, 1990-ben a török légitársaságnak heti egy járata volt Isztambulból Belgrádba, szerdánként DC-9-essel. A JAT és az Adria akkor heti hét járatot üzemeltetett, de Szarajevóból is repültek hetente négyszer, Szkopjéból, Splitből és Zágrábból hetente egyszer. A háború után, 1998-ban indult el a Turkish heti négy járattal Zágrábba, heti hárommal Szarajevóba. Belgrádba csak 2005 október végén tért vissza.

Azokban az években, 2003-tól indult meg a török nemzeti fuvarozó terjeszkedése a régióban, és azóta a világ egyik leggyorsabban fejlődő légitársasága lett. A fuvarozott utasok száma szerint Európában a hatodik, a repülőgépek számát illetően az ötödik – a hagyományos légitársaságok sorában a második - , míg a világon a tizedik helyen áll.

turkish_airlines.jpg

Az évtizeden át tartó fejlődésben jelentős megtorpanást okozott a 2016-os katonai puccskísérlet és a törökországi kiemelt turisztikai célpontok ellen elkövetett terrormerényletek. 2016-ban a társaság kénytelen volt földön tartani a flottája egy részét, csökkenteni a járatok számát, lelassult az új gépek megrendelése. Antalyaban parkoltattak 12 Airbus A330-200-ast, Ankarában 4 Airbus A320-ast, összesen a flotta kb. 10%-át, 30 gépet vontak ki ideiglenesen a forgalomból. Eltolták 39 Boeing és Airbus repülőgépek megrendelését 2017 végére, így a halasztások miatt 2019-2023 között veszik át az összes megrendelt gépet, átlagosan évente harmincat. A desztinációk számát igyekeztek megtartani, hogy jelen maradjanak a piacon,inkább a frekvenciát és a kapacitást csökkentették.

A megcsappant forgalom miatt a társaság bevétele 2016-ban az előző évhez képest 7%-kal csökkent. 1,1 milliárd dollárral csökkent az adózás utáni nyereség is, ezzel a társaság hat év után először mínuszban zárt.

2018-ban a igyekeznek minél több leállított Airbus A330-ast visszaállítani a forgalomba. Megpróbálták a heti 14 belgrádi járatuk nagyobb részét A330-ra terelni, amit a szerbek nem engedélyeztek. A török légitársaság úgy kerüli ezt ki, hogy rendszeresen közlekedtet charter járatokat A330-assal és A340-essel.

turkish_airlines_2.jpg

Imponálóak az első féléves adatok, úgy tűnik, hogy a stagnálás időszaka véget ért. Visszatérnek a 2016-ban elhalasztott flottabővítéshez, 2018. márciusban rendeltek 25 Airbus A350-900 és 25 Boeing B787-9 típusú gépet, amiből hat 2019-ben meg is érkezik. A korábban megrendelt gépekkel együtt jelenleg a társaság 220 repülőgép szállítását várja, ebből 91 Airbus A321neo, 65 Boeing B737MAX8 és 10 MAX9, 25 Airbus A350-900 és Boeing B787-9, valamint 3 Boeing B777F.  Valamennyi gép 2018 második félévétől 2024-ig érkezik meg.

A fejlesztésből nem marad ki a nyugat-balkáni régió. A Turkish stratégiája az, hogy a célország fő repülőterére indítanak heti három járatot, azt rövid időn belül 4-re, 7-re, 10-re és végül 14-re emelik. Miután elérték ezt a járatszámot, növelik a kapacitást, nagyobb repülőgépet állítanak be és ezzel párhuzamosan ugyanazon ország másik célállomására nyitnak heti három járatot. Ha a járatszám ott elérte a heti 7-et, párhuzamosan megnyitják az országban – ha van - következő célállomást.

A régióban egyelőre csak Horvátországban jár a főváros mellett másik célállomásra, Dubrovnikba is, mert a térség többi országainak fő repülőtereire jellemzően heti 2-3 járatot üzemeltet. Az ottani fejlesztések, további járatnyitások jövőre várhatók. 2019-re már bejelentették a podgoricai járatok számának növelését 12-ről 14-re és előrehaladott tárgyalások vannak a mostari járatnyitásról. A legreálisabb új járat a régióban a muzulmán közösség miatt Tuzla, Szerbiában Nis, és mindkét városba várhatóan a low cost Pegasus fog repülni. Új járatok várhatók Ohridba és Splitbe is, Nisbe a cargo járatok visszaállítását is tervezik.

turkish_pegasus.jpg

2017-ben a Turkish kétszer kezdeményezett tárgyalást a Croatia Airlines akkori vezérigazgatójával, Krešimir Kučakkal járatindításról Zágráb-New York között Airbus A330-assal. A török légitársaság Zágrábban akart állomásoztatni egy A330-ast és a Croatiaval code share-ben üzemeltetni a járatot, ráhordva a régióból (Split, Dubrovnik, Pula, Zadar, Eszék, Szarajevó, Mostar, Szkopje). Amennyiben ez a működési modell beválik, akkor további járatnyitást is lehetségesnek tartottak például Chicagoba. A Croatia elutasította az ajánlatot, mondván hogy így elveszíti azokat az utasokat, akiket az USA felé a nagyobb hubokra ők szállítanak.

A macedón kormány néhány alkalommal beszélt arról, hogy nem lenne ellenükre járatnyitás a Turkish-sel New Yorkba, ami még mindig nem elképzelhetetlen, mivel a török légitársaság is érdekelt a macedón piacon, érdekelt abban, hogy a földön lévő gépei minél hamarabb forgalomba tudjanak állni, és nem mellesleg a török TAV a szkopjei repülőtér koncesszió tulajdonosa.   

A Turkish légitársaságok alapításával is kísérletezik/kísérletezett a régióban. Voltak tárgyalások a boszniai és a macedón kormányokkal nemzeti légitársaság indításáról, tárgyaltak az Etihaddel az Air Malta felvásárlásáról, és érdeklődést mutattak a Croatia Airlines felvásárlása iránt is, habár ezt a nyilvánosság előtt tagadták. Végül a törökországi válság miatt lekerült a napirendről. Úgy tűnik, hogy az Air Albania projekt az albán kormánnyal viszont a végső fázisban van. Közelmúlti információ szerint még az idén megjelennek a piacon, ám még el sem kezdtek repülni, de azt már bejelentették, hogy „hadat üzennek” az olasz légifuvarozóknak és a hazai Albaniawingsnek.

turkish_air-albania.jpg

                       Az Air Albania dizájn Edi Rama albán miniszterelnök facebook oldalán 

A Turkish terjeszkedése a régióban a Lufthansának jelenthet konkurenciát, bár a német légitársaság vélhetően csak a Croatiáért indítana komoly ellenlépéseket. A Lufthansa csoport több járatot üzemeltet Horvátországba, mint a Croatia, a Turkishnek jelenleg heti 23 járata van. A német légitársaság egyszer már átengedte Boszniát a török nemzeti légitársaságnak, amikor az sikertelen privatizálta a B&H Airlines-t, most a helyzet kicsit változott, és érdekes lesz, hogy ki lesz a sikeresebb a régióbeli fejlesztésekben? A Lufthansa pillanatnyilag az Eurowings-szel terjeszkedik, amivel szeretne az EasyJet  és a Ryanair szintjére emelkedni. Vélhetően nem maradnak ki a bécsi bázisnyitásból sem, ahol kevesebb, mint fél éve bázist hozott létre a Ryanair, megvásárolva a Laudamotiont, a WizzAir és a Level (IAG).

A Turkish még önmaga konszolidálásán dolgozik, 2019 lesz az első év, hogy elkezdjék a terjeszkedés folytatását, annak eredménye reálisan 2020-ban várható. Hogy addig ki lesz a gyorsabb és a sikeresebb? A Turkish vagy a Lufthansa?

turkish_airlines_3.jpg

Bárhogy is lesz, a Turkish egyértelműen monopóliumra törekszik. Isztambulban ezt meglehetős sikerrel hajtotta végre, nem repül a török metropoliszba a Lufthansa csoportból sem az Austrian, sem a Swiss, sem az Eurowings, sem a Brussels és a Lufthansának is csak Frankfurtból van járata, míg a München szezonális. Nem repül Isztambulba a SAS, a Finnair, az Iberia, az Alitalia, a TAP, stb. A Turkish kizárta Isztambulból a B&H Airlinest, az Air Serbiat és még a saját szövetségi partnereit, a Star Alliance tag Adriát és Croatiat is. Ha ezt nézzük, akkor kétségtelen, hogy a balkáni piacon a Turkish akarja átvenni a hatalmat. 

Hogy mindezen nagyratörő terveket hogyan fogja befolyásolni az utóbbi napok/hetek török gazdaságának válsága, a török líra zuhanórepülése, ezt nem lehet tudni. Az biztos, hogy Európában nagyon érdekes a légi közlekedés jövője. A nagyok levadásszák a kicsiket, akiknek nagyon óvatosnak kell lenniük, hogy ne legyenek áldozatok, és ne válasszák a rossz oldalt.

 

Forrás: t6

Szembejött velem a facebookon Dragomán György egy írása, amiben emlékezik ovis élményére, amikoris Zsóka óvónéni hazafias különfoglalkozást tartott neki, és megtanultak együtt egy nagyon hazafias mondatot románul, amiből Gyurika nem értett egy szót sem, de megtanulta. Elmeséli, hogy ő is a haza sólyma volt, felavatták, kapott szép piros nyakkendőt, és ebben a szép piros nyakkendőben az oviba látogató fontos elvtársaknak és elvtársnőknek szervezett ünnepségen, amikor rá került a sor, felállt a kisszékre és annak rendje módja szerint felmondta a megtanult hazafias mondatot. Taps. Aztán Gyurika iskolába került, megtanult románul és eszébe jutott ez a mondat és megértette, hogy mit is mondott:  „A pártfőtitkár elvtársat jobban szeretem apámnál, mert apám helyett apám” vagy valami ilyesmi. És szégyellte magát, holott nem neki van szégyellni valója.  

Nem igazán ez indította el az emlékeket, inkább az első mondata: Buna dimineata – jó reggelt, mert eszembe jutott a folytatás: draga gradinita – kedves óvodám. Ennyire emlékszem csak a dalocskából, bár sokszor hallottam a gyerekektől.

Leánygyermekem 1987-89-ben Bukarestben járt óvodába. Magától értetődött, hogy az Ady Endre Líceumban lévő óvodába írassuk be, egyrészt, mert közel volt, másrészt ugye magyar óvoda. Az ovi az iskolaépület hátsó részén, az alagsorban volt, meglehetősen ingerszegény környezetben, de a gyerekeknek nincs összehasonlítási alapjuk. Ági persze nem lett a haza sólyma, de ugye a fél napját ott töltötte és egyszer csak egy este ezt hallottuk a fürdőszobából: Ceausescu pecsere! (PCR-román kommunista párt), majd rázendített: Trei culori cunosc pe lume…  a román himnusz első sora. A férjem berontott, a szőke, göndörhajú négyéves ott ült a habbal teli fürdőkádban kiskacsákkal, halacskákkal, kisvödörrel körülvéve és átszellemült arccal énekelt. A férjem ennyit mondott: Ágika, énekeld inkább az Cickomot. Bólintott és hasonló átszellemültséggel énekelte: Cickom-cickom vagyon-e szép párod? 

Ennyit a hazafias nevelésről.

1987_bukarest0009.jpg

                                Azért ilyen előadás is volt :) 

Az ismert szerbiai ügyvéd, Dragoslav Miša Ognjanović meggyilkolása a nyílt utcán újra reflektorfénybe helyezte a Szerbiában és Montenegróban dúló maffia háborúkat, véres leszámolásokat. Az ügyvéd idén a fegyveres maffia támadások tizenkilencedik áldozata. Azt írja a Blic, hogy tudta, hogy veszély fenyegeti, nem érezte biztonságban magát. Meg volt róla győződve, hogy Luka Bojovićhoz és családjához fűződő kapcsolata miatt vált célponttá. Szombat este a fiával sétált Új Belgrád negyedben hazafelé, a háza előtt a támadó előbb hét golyót lőtt bele, elment, majd visszalépett és a maradék három golyót is belelőtte áldozatába. Hidegvérű leszámolás. Az ügyvéd azonnal meghalt, a fia megsérült. Bár a rendőrség rögtön megindította a „Forgószél”” nevet kapott akciót, de még nincs eredmény.

 leszamolas_belgradban_ugyved_2.jpg                                          Dragoslav Miša Ognjanović 

A szerb ügyvédi kamara tagjai Ognjanović halála miatt tiltakozásul hét napra felfüggesztik a munkát, azzal a szándékkal is, hogy demonstrálják a szakma összetartását. Az ügyészségtől és a rendőrségtől azt várják, hogy minden lehetséges erejükkel a gyilkosság felderítésén dolgozzanak, és kezdeményezik, hogy a gyilkosságot hivatalos személy elleni támadásként kezeljék.

Az utóbbi tíz évben több mint ötven támadás ért ügyvédeket, az elmúlt három évben három gyilkosság is történt, az ügyek legnagyobb része megoldatlan.  

Dragoslav Miša Ognjanović a 90-es években a belgrádi rendőrségen a gyilkossági csoport felügyelőjeként dolgozott, majd beindította ügyvédi praxisát. Tagja volt annak az ügyvéd csapatnak, akik a hágai nemzetközi törvényszéken Slobodan Milošević védelmét látták el, részt vett Luka Bojović és családját védő jogi csapatban és képviselte őt  szerb és külföldi bíróságokon.  

A Bojović család az egyik résztvevője a kotori maffiaháborúnak. Az ellenfél a Šaranović család. A háború közöttük 2009 októberben kezdődött, amikor megölték Branislav Šaranovićot, a Slavija kaszinó tulajdonosát. 2015-ben meggyilkolták a Bojović család egyik tagját. A következő években több gyilkosság is történt a belgrádi utcákon is, amik áldozatai közel álltak az egyik vagy a másik családhoz, köztük volt a  Šaranović testvérek ügyvédje, Vladimir Zrelac. 2017 márciusban Budvában a saját háza előtt lőtték le a 79 éves Slobodan Šaranovićot. Az esetről azt gondolják, hogy a zimonyi klán állítólagos vezére, Luka Bojović követte el, megtorolván a bátyja, Nikol elleni gyilkosságot, amit gyanúja szerint a Šaranovićok rendeltek el, de bizonyíték nincs rá. 2018 májusban egy belgrádi önkiszolgáló autómosóban megölték Dragoslav Miloradović Galet, a Bojović család közeli munkatársát. Csak az utolsó néhány hónapban Luka Bojović több munkatársát és barátját gyilkolták meg Belgrádban.

leszamolas_belgradba_luka_bojovic.jpg

                                                 Luka Bojović

Luka Bojovićot Spanyolországban 18 év börtönre ítélték szervezett bűnözői csoport működtetéséért, fegyverbirtoklásért, okirat hamisításért és egyéb bűncselekményekért.

Szerbia és Montenegró az elmúlt években véres leszámolások helyszíne. Az elmúlt hat évben 81 maffia gyilkosság történt, a rendőrségnek mindössze hat esetben sikerült a tettest elfognia. Az elmúlt hónapokban a szerb főváros lakói tucatnyi maffia leszámolásnak, lövöldözésnek és robbantásnak voltak tanúi nem ritkán napközben közlekedési csomópontokban, az utcákon. Egy vitriolos hangvételű blogbejegyzés szerint esetleg ezzel a felkiáltással is hirdethetnének belgrádi turistautakat.  

A fekete statisztika oka a kotori kábítószer maffiák közötti leszámolás. A háború már négy éve tart Kotor, Belgrád és Újvidék utcáin. 2014-ben az egyik klán, a skaljarski elloptak a másik klántól, a kavčanskitól 200 kg (egyes híradásokban 300 kg) kokaint 20 millió euró értékben. A háború során tucatnyi fegyveres és robbantásos merényletet követtek el. A maffia háborúkban érintettek labdarúgó csapatok szurkolói csoportjai is, akik egyes klánok tagjai.  

leszamolas_belgradban_robbantas.jpg

                             a kotori klánok közötti leszámolás

Az ügyben persze megszólalnak politikusok is, szakemberek szerint éppen ez az egyik probléma, hogy a gyilkossági ügyekben politikusok mondanak véleményt, miközben a rendőrség és az ügyészség hallgatnak.A belügyminiszter néhány órával Ognjanović meggyilkolása előtt jelentette be sajtótájékoztatón, hogy az elmúlt húsz évben tavaly történt a legkevesebb gyilkosság és az elmúlt 30 napban egyetlen leszámolásos gyilkosság sem követtek el. Három-négy óra múlva ez a tézis már nem volt igaz.   

Nem tudom, mennyire lehet megnyugtató az, hogy már egy hónapja nem történt leszámolásos gyilkosság, és hogy kellene ezek fényében értékelni Aleksandar Vučić elnök szavait, miszerint az országban a közbiztonság jó. Igaz, hozzátette, hogy aggasztó a kábítószerpiacon lévő klánok háborúja. 

Sokan vannak, akik az ügy miatt a belügyminiszter lemondását követelik és van, aki a bűnözői csoportoktól kéri, hogy hagyjanak fel a gyilkosságokkal. Ezt tette Zora Dobričanin ügyvédnő, aki az egész ügyvédi kamara meglepetésére a tett helyszínéről intézett felhívást, és rámutatott, hogy az ország lakosságához képest túl sok a gyilkosság, túl sok, amit a klánok elkövetnek.

Emlékszem gyerekkoromban hallottam néha otthon, halkan, hogy Tito, a láncos kutya. Nem értettem, de még kicsi voltam, nem is érdekelt. Aztán nagyobb lettem és azt tapasztaltam, hogy Jugoszlávia ugyan a nevében szocialista ország, de az útlevelünkben mégsem, mert külön ablakkal, és a nyugati országokhoz hasonlóan, háromévente utazhattunk oda. Fiatalság, megrántottam a vállam, igazán nem érdekelt. Aztán a sorsom úgy hozta, hogy közel kerültem a Nyugat-Balkánhoz, érdekelni kezdett. Érdekel az is, milyen ember volt az, akit Szarajevóban úgy jellemeztek, hogy a Monarchia mellett a másik 40 év, amikor jelentősen fejlődtek, az az ő regnálása alatt volt. De az ő regnálása alatt volt Goli otok is, és ma már senki nem kérdőjelezi meg, hogy vasmarokkal fogva tudta csak összetartani a soknemzetiségű országot.

Josip Brozról számtalan összeesküvés elmélet kering, ezek egyike, hogy nem is zagorskai parasztfiú, hanem egy orosz nemes vagy egy osztrák gróf gyereke… Előbbit Vladimir Dedijer, Tito önéletrajzírójának kutatása szerint állítólag Draža Mihailović kezdte el terjeszteni 1941-ben. Szeptemberben találkozott a csetnik vezér és Josip Broz és ezután terjedt el a pletyka, hogy Tito nem is jugoszláv, hanem orosz. Erről a brit és az amerikai lapok is írtak akkor, majd az oroszok közbelépésére a szóbeszéd elült. Nagy élvhajhász volt, mindig szép asszonyok vették körül, szerette a fiatal, attraktív, csinos nőket, és akkor sem tartotta magát távol tőlük, amikor nős volt.   

tito_es_jovanka_herta_hass.jpgA maribori születésű Herta Haas volt a második felesége, akivel 1937-ben Párizsban ismerkedtek meg. Herta nagyon fiatalon bekapcsolódott a forradalmi munkásmozgalomba, elsősorban hogy harcoljon a fasizmus ellen. „Az osztrák határnál éltem és nagyon is jól értettem mit jelent a valódi nemzeti szocializmus. Tudtam, hogy a fasiszták célja lerombolni Szlovéniát. Ausztriában láttam Hitler követőinek igazi arcát. Sötét múltú emberek voltak” – mesélte. Megismerkedésük után két évvel együtt tértek vissza Jugoszláviába hamis útlevekkel, hamis néven. Zágrábban Marija Šarić és Slavko Babić név alatt házat béreltek. Kapcsolatuk 1941-ig tartott. Abban az évben Tito hivatalos útra Belgrádba utazott, és ott új szerelemmel ismerkedett meg, a párt futárjával, Davorjanka Paunovic Zdenkaval. Herta Zágrábban maradt  és néhány nappal Tito elutazása után megszülte fiát, Misát. Az anyát és a gyermeket az usztasák elől Vladimir Velebit, a párt egyik aktivistája rejtegette a legénylakásában. Hertát és az író Miroslav Krležat közvetlenül azelőtt, hogy csatlakoztak volna a partizánokhoz, az usztasák elfogták, a gyereket a pártnak sikerült egy volksbundista családhoz adni és Misa így menekült meg.  

Herta a fogságból fogolycserével szabadult ki, 1943-ban kicserélték egy Boszniában fogságba esett német szakemberek csoportjával.  

Hertanak a háború után nem volt könnyű élete. A párt beleszólt a magánéletébe, akadályozták politikai karrierjét, követték és lehallgatták, de az asszony soha senkinek nem panaszkodott. Újra férjhez ment, két kislánya született. Nyugdíjazásáig különböző állami intézményeknél dolgozott. Németül és franciául beszélt, később megtanult angolul is, cikkeket írt és előadásokat tartott. Kerülte a nyilvánosságot és különösen ügyelt rá, hogy ne beszéljen kapcsolatáról Titóval. 2010. március 5-én, 95 éves korában halt meg Belgrádban.  

 tito_es_jovanka_zdenka.jpeg

Tito környezetében mindenki tudott a „partizán feleségéről”, Davorjanka Paunovic Zdenkáról, és azt mondták, ő volt élete nagy szerelme. Törvényesíteni is akarta a kapcsolatot, de a lány tbc-ben megbetegedett, és Belgrádban meghalt. A Zdenkával folytatott háború alatti házasságon kívüli kapcsolata miatt kishíján kizárták a pártból. 

Még a háború alatt ismerkedett meg azzal a fiatal lánnyal, aki később életet végéig társa volt, és akiről szintén könyvtárnyi dokumentum maradt.  

 tito_es_jovanka_jovanka_fiatalon.jpgJovanka Budisavljević 1925. december 7-én született a horvátországi Pećaniban szerb család gyermekeként. 17 évesen állt a partizánok közé, katonai kiképzésen vett részt, kiváló lövész volt. Jövendő férjével először Daruvarban találkozott, ő váltotta fel Zdenkát a titkárnői poszton és lett a munkája mellett Tito szeretője. Akkor még nem jött szóba, hogy a felesége is lesz, ahhoz hiányzott az iskolázottsága, képzettsége. Tito mellett csak tanult nők maradhattak tartósan, akikkel tudott a művészetekről, történelemről, vagy éppen a divatról beszélgetni. Jovanka akkor még többet tudott a fegyverek kaliberéről, mint a divatirányzatokról. Fiatal harcos volt, gondoskodott két húgáról, akiket magához vett a hadiárvák otthonából. Ők nem is felejtették el neki, hogy mekkora áldozatot hozott értük, mert az egyetlenek voltak, akik mellette maradtak, miután Tito halála után az egész világ hátat fordított neki.

Tito és Jovanka titokban házasodtak össze 1952. áprilisban, még fénykép sem készült az eseményről. Jovanka 28 éves volt, Tito 60. Jovanka szerint nem volt akadály, hogy a férjénél 32 évvel fiatalabb volt. „A különbség korban nagy volt, de azt nem éreztem. Tito tele volt energiával, vitalitással”- mondta.

tito_es_jovanka.jpg

Az esküvő után Tito Opatijába és Rómába küldte a feleségét, hogy megtanítsák hogyan kell protokoll eseményeken viselkedni, hogy kell öltözködni. Szovjetunióból érkezett tanár oroszra tanította, de mellette tanult franciául és angolul is. A rendelkezésre álló anyagokból kiderül, hogy ez a tanulási időszak 1958-ig tartott. Egy vonzó, stílust teremtő first lady tért vissza Jugoszláviába, aki tehetségét és képességeit fegyverként használta, szívta magába a tudást, és hatalmas ambíciói voltak. Uralkodó akart lenni és nem csak formálisan az ország első asszonya. Úgy is viselkedett, mint egy királynő, mindenkire rákényszerítette az akaratát. Tito orvosa szerint a férje örököse akart lenni minden értelemben. 

Tito elvitte Jovankát Rijekába is egy nagyon tehetséges varrónőhöz, Žuži Jelinekhez, bár a first ladyt maga Christian Dior is öltöztette. A francia divatházban dolgozott akkor Aleksandar Joksimović tervező, aki elmesélte, hogy volt egy Jovanka méreteire készített próbababájuk, hogy ne kelljen minden alkalommal Párizsba utaznia.

A házi varrónőknek nem kis munkát adott az állandó diétája. Ha lefogyott egy fél kilót, az egész ruhatárát át kellett igazítaniuk. Hogy a munkájukat csökkentsék, mindig tettek a hűtőszekrénybe Jovanka kedvenc szendvicséből és így nem bírta sokáig a diétát. 

A házaspárt a világ leghíresebb tervezői, stylistjai öltöztették. Dior, Nina Ricci ruhák, Chanel kosztümök voltak Jovanka ruhatárában. Az ország első asszonyaként nem engedhette meg, hogy a legújabb divatot kövesse, de két év késéssel a legjobb jugoszláv szabászok, varrónők készítették el a legnagyobb divatházak modelljeinek másolatát. A finom, drága anyagok, selymek, csipkék, brokátok Angliából és Franciaországból érkeztek. Tito is imádta a szép ruhákat, büszke volt, hogy a felesége első a hölgyek között, gyakran olyan, mint egy királynő. Azt akarta, hogy mindig tökéletesen nézzen ki és ő sem akart elmaradni mögötte. Az biztos, hogy Tito a maga 60 évével sok fiatalnál életerősebb volt, és ezt Jovankának is köszönhette.

 tito_es_jovanka_6.jpg „Nagy figyelemmel, szeretettel voltam körülvéve Tito részéről. Nagyon figyelmes tudott lenni. Több mint 20 éven át minden reggel ő maga főzte nekem és magának a kávét. Volt személyzetünk, pincérek, minden, de a reggeli kávét ő készítette és hozta nekem is. Én szerettem reggel sokáig aludni, ő korán kelt, behozta az újságot és amíg elolvasta, addig megfőzte a kávét. 20 évig csinálta ezt nekem”- mesélte Jovanka Mira Adjani Polak újságírónőnek, akinek lehetősége volt beszélgetni vele az elszigeteltsége idején. 

Néhány éve a belgrádi történeti múzeum munkatársai az egykori Tito rezidenciabeli irodában rengeteg dobozt találtak, amikben több mint 700 bőrkötésű fényképalbum volt, mindegyikben 100-150 fényképpel. Jovanka irodájában is találtak kb. 150 ezer (!) időrendi sorrendbe tett fényképet a házaspár hivatalos utazásairól. A képek tanúskodnak róla, merre jártak, hogyan öltözködtek. 

Egy sereg ember készítette elő az utazásokat. Minden ruhadarabot megszámoztak, a kalapok, kesztyűk, táskák speciális dobozokba kerültek. Tito minden útra 50 öltönyt vitt, és ugyanannyi öltözetet Jovanka is. A külföldi utazások alatt naponta hatszor öltözött át. Úgy éltek, mint a legnagyobb világsztárok. Minden bőröndjük 30-50 kilogramm volt. Ezek az útitáskák kézzel varrottak voltak, kizárólag a ruhák részére készültek. A Broz házaspár kíséretében volt legkevesebb 30 ember, akiknek semmi más dolguk nem volt, mint gondoskodni a megjelenésükről.

tito_es_jovanka_4.jpg

A jugoszláv kommunista párt archívumából kikerült dokumentum arról tanúskodik, hogy a központi bizottság szerint Jovanka Broz egy elemi katasztrófa volt Tito munkatársai számára, és gyakran magára Titora is. Lenéző, lekezelő viselkedésével, az akaratát minden lehetséges módon kikényszerítő magatartásával sok ellenséget szerzett magának, akiktől azonban gyorsan megszabadult. Egyszerűen nem lehetett neki ellentmondani. Legnagyobb ellensége Ivan Mišković tábornok, a jugoszláv titkosszolgálat nagyhatalmú vezetője volt, ami végül katonai karrierje végét jelentette. És ilyenek seregnyien voltak. Mindjobban beleszólt a személyi kérdésekbe, döntésekbe a köztársasági elnöki rezidencián, és egyre erőteljesebben és rendszeresebben az elnök állami, politikai kapcsolataiba, megpróbált befolyást gyakorolni rá a döntésekben.

 tito_es_jovanka_5.jpeg

Az említett pártdokumentumban (Fehér könyv, hivatalosan Jovanka Broz viselkedése és cselekedetei 1974-ig) több esetet is leírnak. 1978-ban állítólag még a válás is felmerült a volt elnökben, amikor az általa hozott ajándékot a felesége egyszerűen hozzávágta. „Tito több alkalommal panaszolta, hogy Jovanka zaklatja éjjelente, bemegy a hálószobájába és egész éjszaka személyi kérdésekkel, döntésekkel bombázza, nem hagyja aludni olyannyira, hogy időnként kénytelen volt bezárkózni a fürdőszobába előle és ott kivárni a reggelt.” 

Tito közvetlen környezete azt mondta, hogy Jovanka a férje fejére nőtt. Nem értették, hogy egy despotának hogy nem volt eszköze az ellen, hogy a felesége szégyenszemre pizsamában és papucsban zavarja ki az épületből? Ha hős volt, Jovankával szemben miért nem viselkedett hősiesen, jelentsen ez bármit is? Milyen képet fest ez Tito személyiségéről? A róla szóló könyvekből az derül ki, hogy a magánéletében sokkal gyöngébb volt, mint gondolták.

tito_es_jovanka_3_1.jpg

A neretvai hős, az óriás, aki Sztálinnak nemet mondott, a fürdőszobába menekült a felesége terrorja elől. Sztálinnak nem sikerült őt betörnie, a nőknek igen, és ebben Jovanka volt a legjobb. De bármekkora volt is a terror, Tito nem tudott élni nélküle. 

Személyiségéhez hozzátartozik még, hogy nagyon szeretett közszeretetnek örvendő, népszerű államférfi lenni, az ellenfeleivel való leszámolást másokra hagyta. Soha nem írt alá halálos ítéletet, ezeket amíg hivatalban volt,  Aleksandar Ranković szignálta. Ő csak kegyelmi kérvényeket írt alá. 

Az étkezésében nem voltak különleges kívánságai, csak azt kérte, hogy mindig azonos időben szolgálják fel az ételét. Csak egy ételt utasított el, a csigát. Ezt utolsó inasa és szakácsa Jože Oseli írta meg könyvében. Húsz éves Chivas Regal whiskeyvel lazított és Havanna szivart szívott.  

Tito 1980. május 4-én, Jovanka 2013. október 20-án halt meg.

A tegnapi mostari hídugrást a fejjel előre, ún. "fecskeugrás" kategóriában 12-dik alkalommal nyerte meg Lorens Listo. A zsűritől a maximális 50 pontot kapta. 

Íme az ugrás: 

Ha július utolsó vasárnapja, akkor hídugrás Mostarban. Idén 452-dik alkalommal gyűlnek össze versenyzők a régióból és nézők távolabbi országokból is.

Az ugrásnak több évszázados hagyománya van. Először rögtön az átadás után, 1566-ban ugrottak. „Amikor odafutnak és elrugaszkodnak a hídról, ugranak a folyóba, szinte repülnek a levegőben, mint a madarak, az mindegyikük számára egyfajta akrobatika. Az egyik meredeken ugrik, a másik mintha ülne, felhúzott lábbal, néhányan kétszer, háromszor is ugranak, aztán boldogan kimásznak a vízből, felmásznak a sziklákon, feljönnek a hídra és fogadják az elismeréseket, az ajándékokat, az elsők jutalmát” – írta 1644-ben a kor neves oszmán történész-utazója  Evlija Čelebi.

mostar_hidugras_blic_rs.jpg

A versenyek évszázadok alatt alig változtak, Mostar féltékenyen őrzi ezt a hagyományt, amely semmit nem vesztett varázsából. Igaz, ma már a nyertesek nevét nem örökítik meg győzelmi énekekben, de az esemény turisták tízezreit vonzza.  A hivatalos versenyek tíz év kihagyás után, 2003-ban folytatódtak, akkorra fejeződött be a hídegyüttes újjáépítése. Az ugrások a délszláv háború alatt sem szüneteltek annak ellenére, hogy 1993 novemberben a horvát-bosnyák háborúban a horvátok a hidat a Neretvába ágyúzták.

mostar_hidugras_6.jpg

A világ legszebb „ugródeszkájáról” 28 méter magasból ugranak a versenyzők két kategóriában: fejjel előre, ún. „fecskeugrás” és lábbal előre, amit csak Mostarban láthatunk. Bármelyiket választják is, abban nincs különbség, hogy kb.100-110km-es sebességgel érkeznek a smaragdzöld folyóba. A „fecskeugrás” címvédője Lorens Listo, lábbal előre ugrásé Igor Kazić.

Az ugrásokat öttagú zsűri bírálja és pontozza, a zsűri elnöke a legendás ugró, Emir Balić. Több mint ezerszer ugrott le a hídról, a győzelmi rekordot is ő tartja, 13 elsőséggel, az ugrásokért összesen több mint 450 érmet, elismerést kapott. Ő mondta, hogy nem létezhet az Öreg-híd ugrók nélkül és ugrók sem a híd nélkül.

mostar_hidurtas_emir_balic_main.jpg

                                                  Emir Balić.

A hídugrás állandó beszédtéma a városban. A helyiek szerint az ugrás a mostariak génjeiben van, ennek ellenére az ugrók családjai igazság szerint nem örülnek annak, hogy hozzátartozójuk ezt a veszélyes sportot űzi, de titkon mindenki ki szeretné próbálni. A folyó vize azonban nagyon hideg, az ugrás meglehetősen kockázatos.

„16 éves koromtól, az ötvenes évek elejétől ugrottam az Öreg-hídról, ugrottam versenyeken, és megszámlálhatatlanul sokszor egyéb alkalmakkor”- emlékezik Balić. „Csak a mostariak tudnak igazi fecskeként ugrani. Amikor Listo ugrik, felmegy a hídra és elrugaszkodik, az már többé nem ugrás, az repülés. Nekem Gojko Beric mondta egyszer, hogy amikor ugrok, olyan érzése van, hogy egy századmásodpercre megállok a levegőben, és ez a repülés.”

mostar_hidugras_2_blic_rs.jpg

Emir Balić Mostarban született 1935-ben, átélte a II. világháborút és a délszláv háborút is. Ez utóbbiról azt mondja „az agresszió könyörtelen és kegyetlen volt. Ma sem tudom, hogy éltem túl. Voltam fogoly, vittek kényszermunkára, bezártak a rosszhírű Heliodromba. Soha, senkivel ne történjen többet ilyen.”

„Az első alkalommal három óra kellett, amíg eldöntöttem, hogy ugrok. Álltam csak, álltam… Gondolkodtam, belenéztem a Neretvába, aztán ugrottam. Azt az ugrást soha nem fogom elfelejteni. Egyébként az ugrás három és fél másodpercig tart. Kevésnek tűnik, de egyáltalán nem az. Elrugaszkodás, repülés, leszállás. Ezek az alapelemek. Mindegyikre nagyon kell figyelni. A elmúlt háború alatt is ugrottam, akkor is, amikor a hídat már lerombolták. Utoljára 1996-ban. Az Öreg-híd iránti tiszteletből, utána már egyszer sem.”

mostar_hidugras_lorens_listo.jpg

                                               Lorens Listo

Emir Balić babérjaira törő Lorens Listo először mindjárt a hosszú szünet után, 2003-ban nyerte el az első díjat, majd utána még tízszer. Mint minden mostari gyerek, ő is már kisfiú korában fürdött a Neretvában, és nézte az ugrókat. Öt-hat évesen kezdett el ugrani alacsonyról, két-három méterről, majd egyre magasabbról és magasabbról. Végül 2000-ben döntött úgy, hogy benevez a versenyre és hivatásos ugró lesz. „El kell ismernem, hogy a második ugrás már sokkal nehezebb volt, mert tudtam, mi vár rám. Azt gondoltam, hogy a becsapódás erőssége enyhébb lesz.” Ma már az ugrás számára rutin, magasságtól teljesen független.

A világhírű „fecskeugrás” amilyen szemet gyönyörködtető látvány, annyira veszélyes is. Erre egész évben készülni kell, keményen edzeni, naponta, télen-nyáron tízkilométereket futni, naponta kétszer edzésre menni, aztán, ahogy egy kicsit jobb idő lesz, azonnal gyakorolni, ugrani.

mostar_hidurgras_lorens_listo_es_emir_balic.jpg

                                        Lorens Listo és Emir Balić

A verseny szervezői idén felhívták a figyelmét a médiának és a civileknek, hogy az ugrások alatt drónok használata tilos mind az ugrók, mind a nézők biztonsága miatt. Erről a sajtótájékoztatón Lorens Listo is beszélt és azt mondta, ha egyetlen drón is megjelenik, senki nem fog ugrani. Az ugrás komoly koncentrációt igényel, amihez csend kell, ezt nem zavarhatja meg semmi.

Az Öreg-híd az Unesco világörökség része, Emir Balić kezdeményezére kérelmet nyújtottak be, hogy a kulturális világszervezet listájára a „mostari fecskék” is kerüljenek fel.

 

foto: blic.rs

A boszniai háború, a srebrenicai népirtás túlélőinek, áldozatainak emblematikus személye, Hatidža Mehmedović 65 éves korában, vasárnap súlyos, hosszú betegség után Szarajevóban elhunyt. Egy hétköznapi asszony volt férjjel, két fiúgyerekkel, akik 1995-ben 17 és 16 évesek voltak, aztán július 11-e gyökeresen megváltoztatta az életét. Azon a napon a szerb katonák erőszakkal elválasztották őket és mindhármukat, a férj Abdulahot és a fiúkat, Azmirt és Almirt több mint nyolcezer társukkal a halálba küldték. A férjén és a fiain kívül Hatidža elveszítette az apját, két bátyját és a család több tagját.

2003-ban visszatért Boszniába, visszaköltözött Srebrenicába és oszlopos, meghatározó tagja, majd elnöke lett az 1996-ban alakult civil szervezetnek, a Srebrenicai Anyák egyesületének.

Az idei megemlékezésen betegsége miatt nem lehetett ott Potočariban, saját otthonában, Srebrenicában emlékezett. Még ugyanazon a napon visszavitték a szarajevói klinikára, ahol alig két hét múlva meghalt.

hatidza_mehmedovic.JPG

Az őt méltató üzenetek, a részvétnyilvánítások sora érkezik a világ minden tájáról, a régióból, politikusoktól, közéleti személyiségektől. Angelina Jolie a CNN-nek írt cikket róla:

 „Négy évvel ezelőtt ismertem meg Hatidžet, amikor Srebrenicába látogattam. Jól emlékszem, a többi gyászoló asszony között ült, csendesen és méltóságteljesen mesélte történetét. Beszélt a háború előtti életéről a férjével, Abdullahhal és a fiaival, Azmirral és Almirral. Elmesélte a borzalmas napot 1995 júliusában, amikor erőszakkal elválasztották őket tőle.  

(…) Hatidža 15 évig kereste családtagjai maradványait. Az első túlélők között volt, aki visszatért Srebrenicába. Egyedül élt, szembenézett a fenyegetésekkel, az üldözéssel, a népirtás tagadásával kapcsolatos állandó próbálkozásokkal. Elmondta nekem, hogy amikor végre megtalálták a férje és fiai maradványait, minden, amit kapott, hogy eltemessen, Almir fia két lábszárcsontja volt. És ahelyett, hogy a pillanat szívet tépő fájdalmáról beszélne, egyszerűen csak annyit mond, szerencsésebbnek érzi magát annál a sok anyánál, akik nem kaptak még egy kis vigaszt sem. Hatidža Mehmedović sok szempontból emlékeztetett a többi boszniai asszonyra, akikkel találkoztam, akik túlélték a háborút, olyan módon, hogy együttesen erőt, toleranciát, alázatosságot, a gyűlölet visszautasításának eltökéltségét mutatták. De Hatidža különleges volt, 23 éven keresztül fáradhatatlanul kereste az igazságot.

(…) Soha nem volt semmilyen kiemelt státusza, de minden srebrenicai anya nevében szólt. Nem tett különbséget az áldozatok között, mindet egyenrangúnak tekintette, ugyanolyan értékesnek. Még akkor is, amikor megrendült az egészsége, konvojok szervezésén dolgozott, amikkel élelmiszert és gyógyszert vittek szíriai menekülteknek. Idő előtt halt meg, csak 65 éves volt, halála kétségtelenül hangsúlyozta mindazt, amit átélt. Most másoknak kell továbbvinni azt a terhet, amit eddig ő viselt éveken át. Míg halála szomorúsággal tölt el, és sajnálattal a bosznia-hercegovinai háború minden áldozatával, biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül, aki hálával és csodálattal emlékszik Hatidzára. "

Vége a labdarúgó világbajnokságnak, a horvátok remekül küzdöttek, jó meccseket játszottak, megérdemelten hozták el az ezüstérmet. Aztán jöttek a képek, felvételek, cikkek először az öltözőből, aztán az otthoni ünneplésről és nem értettem, hogy miért a nagy kirohanások, a nyilatkozatok egy előadó, és egy dal miatt.

Van egy ismert, szélsőjobboldali énekes, Marko Perković Thompson, akit a válogatott szövetségi kapitánya Zlatko Dalić és Luka Modrić hívott meg, hogy legyen velük a nyitott autóbuszon a zágrábi repülőtértől egészen a Jelasics bán térig, végig a városon, sőt, előbbit szülővárosába, Varasdra is elkísérte.

thompson_es_a_valogatott.jpg

A médiák Horvátországban, a régióban, külföldön, a közösségi hálók, a kommentek, az emberek nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek.  

Éles kritikát fogalmazott meg a Simon Wiesenthal nácivadász központ igazgatója, Efraim Zuroff. Marko Perkovićot - akinek Thompson ragadványneve az amerikai automata gépfegyver neve, amit ő is használt a délszláv háborúban – hírhedt usztasa szimpatizánsnak nevezte. „Luka Modrić talán rászolgált a vb legjobb játékosa címre, de Thompson meghívásáért piros lapot érdemel”- mondta.

Ivo Goldstein történész szerint az énekes jelenléte árnyékot vetett az ünnepségre és a válogatott egész teljesítményére a maga elfogadhatatlan dalaival. Szerinte a szervezőknek, függetlenül attól, hogy a játékosok meghívták, figyelmeztetni kellett volna őket bizonyos következményekre.

Van kommentelő, aki „fasiszta szemétnek” nevezi Thompsont, mások vállalhatatlan politikai üzenetei miatt teljesen feleslegesnek, Zdravko Reić ismert sportújságíró pedig a meghívását az ünnepségre egy „rémes gesztusnak” és helytelen cselekedetnek minősítette, ami azonban nem tudta kisebbíteni a pillanat nagyszerűségét.

thompson_modric.jpg

Ivica Maštruko politikai elemző, korábbi diplomata, igazán diplomatikusan értékelte a történteket. Úgy véli, hogy Thompson megjelenése nem rontotta Horvátország általános megítélését, de minden bizonnyal helytelen és teljesen szükségtelen volt jelenléte, mert a kamerák nagyobb figyelmet szenteltek neki, mint amennyire szükség volt. Azt gondolja, itt a focisták politikai ismerethiányáról van szó, de nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani az esetnek, bár megjegyzi, talán jobb lett volna az egész Marko Perković nélkül.

De mi miatt is vetnek ilyen hullámokat az indulatok?

Van egy dal, a címe Bojna Čavoglave, szerzője és előadója Marko Perković. A dal 1991-ben a horvát-szerb háború idején született még abban az időszakban, amikor a horvát erők elégtelen öltözékben és szervezettségben sorra vereséget szenvedtek a technikailag kiválóan felszerelt ellenséggel szemben. A horvát védők moráljának emelésében akkor jelentős szerepe volt a dalnak, ezt senki nem vitatta és sokat jelentett a civileknek is, akik akkor már hosszú hónapok óta a szerb fenyegetettségben éltek. Először a spliti rádióban hangzott el 1991.december 31-én.

thompson_1991.jpg

                            Thompson 1991-ben a videoklipben

A dal üzenet a szerbeknek, hogy megvédik a hazájukat, Horvátországot és a szerző szülőfaluját, Čavoglavet. Ezt a dalt kicsit finomított szöveggel énekelték a bosnyák hadsereg és a horvát védelmi hadsereg katonái is.  

Szabad fordításban két sor a dalból:

„Lépés előre, a puska kész, és dallal mind a hazáért, a szabadságért harcolunk.

Halljátok szerb önkéntesek, bandák, csetnikek, elér hozzátok a kezünk Szerbiába is.”

A dal és az arról forgatott videoklip is a hírhedt usztasa köszöntéssel, A hazért! Készen! (Za dom! Spremni!) köszöntéssel indul, és Thompson koncertjein is ezzel köszöntik egymást a résztvevők, akik közül sokan usztasa egyenruhában és/vagy szimbólumokkal jelennek meg.   

Marko Perković nagyon megosztó személyiség, egyesek hazafinak tartják, aki a dalaiban a hagyományos értékeket, az Istenbe való hitet, a család és a szülőföld szeretetét hirdeti, míg mások szélsőségesen nacionalistának. A net.hr nem reprezentatív közvélemény kutatása is mutatja, hogy mennyire megosztott a horvát társadalom Thompson személyét illetően.

thompson_felmeres.jpg

A kérdés: Helye volt-e Thompsonnak a válogatottra várva? 

- Nem, ez szégyen Horvátországra!   51,43%

- Igen, nincs igazi horvát ünnep Thompson nélkül!   48,57%

A Za drom! Spremni! usztasa üdvözlés sok vihart kavart már az elmúlt nyolc évtizedben is a balkáni népek között, az elmúlt években a horvát kormányon belül is, ami nem csoda a usztasa mozgalom történetének ismeretében. Az usztasa mozgalom a két világháború közötti szélsőjobboldali függetlenségi mozgalom. Magának a szónak a jelentése: felkelő. Terrorcselekményeket hajtottak végre a királyi Jugoszláviában, Marseillesben meggyilkolták Sándor királyt. A II. világháború idején megalapították a nácibarát ún. Független Horvát Államot (NDH), és tömegesen koncentrációs táborokba hurcolták a horvátországi és a bosznia-hercegovinai szerbeket. Egyes becslések szerint közel egymillió szerb civilt mészároltak le a mai Horvátország és Bosznia területén.

Tavaly Andrej Plenković miniszterelnök jelezte: mivel a köszöntés túlnyomóan az usztasa rezsimhez fűződik, elfogadhatatlan a használata.

Talán tényleg jobb lett volna Thompson nélkül…  

1992-1996 között a boszniai háborúban az országban sok dzsámi súlyosan megsérült, vagy teljesen leromboltak. A szarajevói Gazi Husrev-begova dzsámit a négy évig tartó ostrom alatt több mint száz rakétatámadás ért, jelentősen megrongálódott. A daytoni békeegyezmény aláírása után szinte azonnal, 1996-ban megkezdődött a helyreállítása nemzetközi segítséggel, és 20 évvel ezelőtt nyílt meg újra.  

begovadz-550x413.jpg

A Gazi Husrev-begova dzsámi 1530-31-ben épült. Adžem Esir Ali török főépítész építette, akit halála után ezen a poszton az ismert tanár, építész Hajrudin Sinan váltott. (Ő építette a mostari Öreg-hidat is.)

A dzsámi egyike az utolsóknak, amik kora gótikus stílusban épültek, ez is az oka annak, amiért az oszmán építészet egyik legjelentősebb alkotása a mai Törökország határain kívül. Mimar Sinan 1538-ban alapozza meg a klasszicista korszakot Szulejmán szultán fiának, Mehmetnek tiszteletére emelt Šehzada dzsámival Isztambulban.

begova_dzsami_bejarat.jpg

A helyreállítást szinte teljesen hűen végezték el, a belső falfestményeket kivéve. A háború előtt voltak Monarchia korabeli festmények, ezek sajnálatos módon megsemmisültek és nem is újították meg őket. Ugyancsak megsemmisült a híres kalligrafikus, Rakim ef. Islamović falfestménye.  A Haverford Collegee professzora Michael A. Sells azzal vádolta az újjáépítőket, akik az anyagi eszközöket főleg Szaúd-Arábiától kapták, hogy az túl vahabista. A belső tér most tiszta fehér, holott korábban gazdagon dekorált volt, a részletek többsége, a díszítések és a színek teljesen lecsupaszodtak, ez a vahabizmusra jellemző.

begova_dzsami_belso_3.JPG

Van más is, ami eltér az eredetitől. Az építés idején nem létezett fehér homlokzat a külső falakon, csak kő volt, ahogyan az ma is látható a szarajevói Ali-pašino dzsámin, ugyanis a törökök nem készítettek homlokzatot egészen a 19. század közepéig.  

A Begova dzsámi különbözik Bosznia és a Balkán más mecsetjeitől, elsősorban a kupola nagysága miatt, ami 24 méter magas, és nincs a Balkánon még egy ilyen magas kupola. Különleges a stílusa miatt is, a szarajevói mecset kora gótikus stílusban épült, míg Bosznia többi mecsetje klasszicista stílusban.

A belső teret tekintve van hasonlóság, ilyen a nevezetes Banja-Luka-i Ferhadija dzsámiban, de ilyen egyes mecsetekben Macedóniában, és talán néhányban Bulgáriában és Görögországban. A belső térben, a mecset sarkában vannak az oszmán építészet utolsó sztalaktit díszítésű kompozíciói.  

begova_dzsami_kapu.JPG

A Begova dzsámi az Osztrák-Magyar Monarchia idején, 1898-ban a világon elsőként kapott elektromos világítást.

Ma Szarajevó szimbóluma, Bosznia-Hercegovina nemzeti emlékműve státuszt kapott.