Egy háború ártatlan, civil áldozatai értelmetlenek és elfogadhatatlanok, de még ezek között is van olyan eset, ami a többinél jobban megrázza az embereket. A boszniai háború egyik legszívszorítóbb története két fiatal 1993. május 18-i erőszakos halála, ami az egész világot megdöbbentette. Huszonhat évvel ezelőtt ezen a napon délután 5 órakor halt meg Szarajevóban a Vrbanja hídon Boško Brkić és Admira Ismić.

A CNN nevezte őket először szarajevói Rómeó és Júliának, bár itt a két család nem állt viszályban egymással. Ellenkezőleg. Egy igazi, romantikus szerelmi történet volt az övéké. Mindketten 1968-ban születtek és 1984-ben a szarajevói téli olimpián ismerkedtek meg. Boško szerb volt, Admira bosnyák, de ez semmi akadályt nem jelentett sem nekik, sem a szüleiknek. Nagyon különbözőek voltak: Admira szerette a motorokat, tudott autót szerelni, kicsit vad volt, Boško csendes, nyugodt, mosolygós fiatalember.  

Boško szülei a hetvenes években költöztek Szarajevóba. Apja mérnök, édesanyja vegyész volt. Volt egy fiútestvére. „Úgy neveltem a fiúkat, hogy nem esett szó vallásról és nemzetiségről. Soha nem mondtam nekik, hogy ők szerbek, hogy mások horvátok, vagy muzulmánok. Admirara sem úgy néztem, mint egy muzulmán kislányra, mint egy tőlünk különbőzőre. Úgy fogadtam el, hogy ő az a lány, akit az én fiam szeret, és akit én is szeretek”- mondta a mama az 1994-ben forgatott kanadai dokumentumfilmben.

szarajevoi_romeo_es_julia.jpg

Admira szülei úgyanígy gondolkoztak, jóváhagyólag fogadták legidősebb lányuk kapcsolatát. „Első naptól tudtuk és nem voltunk ellene. Örültünk neki, mert a fiú nagyon szimpatikus volt. Megszerettük és eszünkbe sem jutott elválasztani Admirától” - mondta az édesapa. Az egész családban teljesen természetes és mindennapos volt a „vegyes” házasság. Admira húga azt mondta, számára Boško nem egy szerb volt, hanem egy fiútestvér, akit mindig szeretett volna.

Boško és Admira élték a jugoszláv tinédzserek mindennapi tipikus életét, a fiú 1986-ban letöltette kötelező katonai szolgálati idejét Szerbiában, és kapcsolatuk azt is túlélte. Minden nap írtak egymásnak. Tizenegy hónap elteltével ismét együtt voltak, Admira közgazdasági egyetemre járt, Boško olasz konyhai felszereléseket árusító üzletet nyitott.

A mélyben megbúvó gyűlölet azonban lassan a felszínre tört. 1989-ben Rigómezőn (Kosovsko polje)   Slobodan Milošević  hatszázezer ember előtt beszélt Nagy-Szerbia megalakításáról. Két évvel később Horvátország bejelentette függetlenségét. Szarajevóban az emberek reménykedtek, hogy nem lesz háború. 1992. április elején azonban elkezdődött, de ennek ellenére is mindannyian meg voltak róla győződve, hogy nagyon hamar vége lesz.

kosovsko_polje_milosevic.jpg

                                        Kosovsko polje 1989 

Boško édesapja még a háború előtt meghalt, a lakást, ahol a család 25 éve élt, bombatalálat érte, gránátokkal lőtték azt is, ahova átköltöztek és az édesanyja úgy döntött, hogy elmennek a városból. Kétségbeesésében az egyetlen személyhez fordult, aki segíteni tudott ebben, idősebb fia barátjához, aki történetesen muzulmán volt. Ismet Bajramović Ćelo bosnyák katona volt, a boszniai háború és különösen a szarajevói ostrom alatt kulcsszerepet játszott a város védelmében a háború kezdetén. Jó kapcsolatokat ápolt szervezett bűnözői csoportokkal, ugyanakkor a szarajevói városi katonai rendőrség vezetője is ő volt. Ő segített az anyukának és nagyobbik fiának elhagyni a várost és megígérte, hogy vigyázni fog Boškora, aki nem ment velük, mert nem tudta volna otthagyni Admirát.

A fiatalok 1992 őszén beköltöztek Boško szüleinek lepusztult lakásába. A fiút zavarta, hogy nincsenek összeházasodva, de Admira nem akarta a média vegyes házasságok iránti erőteljes érdeklődése miatt. Szerb szomszédasszonyuk szeretettel emlékezik rájuk: „Boško hordott nekem vizet, segítettünk egymásnak. Volt egy fafűtéses tűzhelyem, közösen sütöttünk kenyeret, együtt ettük meg, együtt voltunk sokszor késő éjszakáig.”

Időközben Boško addig elválaszthatatlan barátja átszökött a „másik oldalra”, ahol egyes hírek szerint információkat adott át, és a fiú ott maradt a városban, mint az ellenség legjobb barátja. És akkor Boško számára egy szörnyű időszak kezdődött. Volt, hogy megdobálták kővel, Ćelo védte meg. Azt mondta, a fiúnak el kell mennie a városból. „Veszélyben volt és én nem lehettem mellette minden pillanatban.” És elkezdte megszervezni a fiatalok útját, hogy elhagyhassák a várost. A közvetítésével a két szembenálló hadsereg között megállapodás született, hogy a fiatalokat átengedik a bosnyákok által ellenőrzött oldalról Grbavica kerületbe, a szerbek által ellenőrzött részre, ahonnan el tudják hagyni Szarajevót. Admira elment a szüleihez elköszönni. Ezt a levelet hagyta édesanyjának:

„Drága anyu,

mi este elmegyünk. Minden, ami történik, Isten akarata. Felhívlak, ahogy megérkeztünk. Aggódom érted. Beszéltünk róla, ha vége a háborúnak, visszajövünk és minden olyan lesz, mint előtte. Amikor még nem volt háború. Ne aggódj értem, te vigyázz magadra, úgy nekem is könnyebb lesz. Nagyon szeretlek, a te Amirád.”

1993. május 18-án elindultak. Egy amerikai riporter, Kurt Schork, aki a tragikus szerelmi történetet a Reutersen keresztül közvetítette a világnak, azt írta, hogy mindkét fél beleegyezett abba, hogy engedje át őket a demarkációs vonalon.    

„Boško és Admira legfeljebb 500 métert mentek a Miljacka folyó jobb partján, a katonák mind a két oldalról figyelték őket. Átmentek a bosnyák fél által ellenőrzött vonalon és elindultak a szerbek által ellenőrzött Grbavica kerület felé a Vrbanja hídon, és akkor lövés dördült” – írta a tudósító.

A mesterlövész először Boškot lőtte le, aki azonnal meghalt. A második golyó találta el Admirat, aki bár halálos lövést kapott, arra még volt ereje, hogy odamásszon Boškohoz, átölelte és meghalt.

szarajevoi_romeo_es_julia_2.jpg

                                       A kép, ami megrázta az egész világot

Ćelo állítja, hogy azt mondta Boškonak, meg kell várniuk, amíg besötétedik, mert át kellett menniük a középső zónán (ez volt a Vrbanja híd), ahol volt négy-öt katona, a rendőrség speciális egységétől, rendőrök, a horvát védelmi hadsereg katonája… Ott volt Dino Ćapin, a horvát egység parancsnoka, aki a boszniai hadseregben szolgált, és egy közeli tetőről nézte őket. Egy másik katona emlékezett, hogy kéz a kézben futottak és ugráltak. Ahogy elértek a kereszteződéshez, csak a lövés hallatszott. „Nehéz erről beszélni. Szerettem mind a kettőjüket. Sajnálom, hogy nem hallgattak rám…” - mondta Ćelo.

A városból az egyetlen kiút a Vrbanja hídon (mai neve Suad Dilberović és Olga Sučić híd) át vezetett és ők ketten bíztak a barátaikban, akik között többen voltak olyan pozícióban, hogy garantálták, képesek lesznek biztosítani, hogy elhagyják a várost. Bíztak benne, hogy a két fél tiszteletben tartja a megegyezést.  

Nem így történt. Valaki lőtt, és ők egymást átölelve meghaltak a hídon. A kép bejárta az egész világot. Nyolc napig hagyták őket feküdni a senki földjén. Admira szülei kép nap után tudták meg, hogy meghaltak, szerették volna őket eltemetni, de nem engedték őket oda. Senki nem nyújtott segítséget a szülőknek, az UNPROFOR sem. A két szembenálló fél nyolc napig vitázott azon, hogy ki vigye el a holttesteket, egymást vádolták a halálukért. Mert nem volt oka. Nem volt logikus. Nyolc nap után a szerb rendőrség, ahogy a parancsnok bejelentette a tv-ben, „emberiességből” elvitte a holttesteket. A szerb katonai hullaházban a 250. és a 251. sorszámon vannak nyilvántartva. Elutasították a család kérését, hogy Szarajevóban temessék el a fiatalokat, Lukavica katonai temetőjében temették el őket.

Rögtön a háború után 1996-ban újratemették Boško Brkićot és Admira Ismićet. Szarajevóban a Hősök temetőjében nyugszanak közös sírban.   

szarajevo_bosko-und-admira-sarajevo-julia-romeo.jpg

Ma sem világos, hogy miért lőtték le őket.  Soha nem derült ki, melyik oldalról lőttek, mert soha nem indult vizsgálat. Soha senkit nem vádoltak meg, a gyilkosukat soha nem büntették meg.  

A szarajevói Rómeó és Júlia címmel 1994-ben a PBS’s Frontline, a National Board of Canada, a Canadian Broadcasting Corporation és a WDR Germany koprodukciójában dokumentumfilmet készített John Zaritsky.

 

fotó: radiosarajevo.ba, slobodnadalmacija.hr

A délszláv polgárháború már hónapokkal korábban elkezdődött, de a szarajevóiak többsége ezen a napon, 1992. május 2-án érezte meg teljes valójában. 

1992. május 2. Anyu születésnapja volt – az ötvenötödik. Azon a reggelen, először a szarajevói tüntetés óta, ahol meghalt Suade Dilberović és Olga Sučić, szélesre tártam az erkélyajtót az Alipasino Polje kerületi lakásunkban. A szobát betöltötte a lentről jövő frissen levágott fű illata.

Habár tudtuk, hogy semmi nem ugyanaz, mint korábban és többé nem is lesz, úgy tettünk, mintha minden rendben lenne. Így eljött a volt sógornőm, aki korábban elvált a bátyámtól, de a régi szokások szerint a lányával jött megköszönteni születésnapján az anyukámat. Virágot is hoztak.

A kamrából, ami anyunak köszönhetően úgy fel volt töltve, mintha százéves háborúra készülne, kivettem a születésnapi torta hozzávalóit. Őrült voltam. Igaziból, ha jól utána gondolok, már őrült voltam, de úgy tettem, mint aki normális. Ezért azt hiszem jócskán pazaroltam a kakaót, csokoládét, lisztet, cukrot.

És anyu is úgy tett, mintha minden normális lenne. Kávét főzött, üdítőt öntött nekem.

És a bátyám is úgy csinált, mint aki normális, azt javasolta, hogy menjünk ki az épület előtti kis kertbe, terítsünk le egy pokrócot és ott együk meg a tortát, igyuk meg a kávét.

Bementem kikapcsolni a tv-t. A képernyőn a TV SA logóval az volt olvasható: „Kérjük, idegenekkel való összecsapásban kerüljék a fegyverek használatát.” Csak álltam a távirányítóval a kezemben és bámultam ezt a mondatot. Nem értettem, kik vannak idegenekkel ellentétes oldalon? Tudtam, hogy a szerb félkatonai csoportosulások és a Jugoszláv Néphadsereg azok, akik a konfliktust okozták, de kik a másikak? Nem volt világos. Ezek mi lennénk? De hát mi nem állunk vitában! Mi nem csaptunk össze! Vagy ennek a mondatnak a kiötlője azt a logikát követte, hogy ha valaki valakinek ellentmond, akkor az automatikusan konfliktusba kerül? Ez a magyarázat tűnt nekem logikusnak. De aggódtam, mi lesz azoknak a vitáknak a vége, ahol a felek nem látják a TV SA képernyőjét, mert mondjuk az erdőben, vagy a mezőkön vannak, és ott nincs tv, nem tudják elolvasni?

Úgy éreztem, még inkább megbolondulok, inkább kikapcsoltam a tévét és a családdal lementem a kertbe.

xxx

Leterítettük a pokrócot, kivittük a tortát, a kávét, az üdítőt. Találkoztunk a „kedves szomszéddal”, ahogyan a második emeleti lakót hívtuk. Nem tudtuk a nevét, de mivel mindig kedvesen köszönt és tartotta nekünk a liftajtót, segített a cekker cipelésében, ha vásárlásból jöttünk, nekünk teljesen megfelelt, hogy ő a „kedves szomszéd”.

Hívtuk, jöjjön, az anyu születésnapját ünnepeljük. Leült közénk, evett velünk a tortából. A legkékebb szeme volt, amit valaha is láttam. És ugyanolyan színű inge.

Hirtelen valami robbant. A bokrok megremegtek, a kávéscsészék csilingeltek… És robbant újra, meg újra… Talpra ugrottunk. A bátyám és a sógornőm felkapták a gyereket, aki sírva fakadt a robbanás hangjától és berohantak a házba. Anyu és én kiöntöttük a maradék kávét a fűbe és a tányérokat, mindet összefogtunk a pokróccal. Szaladtunk a ház felé, a pokrócban csörögtek a csészék és a tányérok.

xxx

Bekapcsoltuk a tévét. Már nem volt rajta az az üzenet. A Skenderijánál kiégett villamos képe volt, a bombázások képei, füst, lángok… volt egy kép, amin láttam, ahogy egy gránát becsapódik az épületbe, ahol rokonaink laknak.

sarajevo_92_807101958.jpg

Amelát, így hívják a bátyám kislányát, bevittük a kisszobába és ott játszottunk vele. Anyu a maradék tortákat összeszedte és a mosogatóba dobta őket.

„A fenébe is, pont a születésnapomon” – mondta, és folytak a könnyei.

Átöleltem és hirtelen azt éreztem, hogy az anyukám – erős, bátor asszony, összement, mintha csak egy homokszemcse lenne, amit a vihar elsodor.

Magamhoz szorítottam, megpusziltam és a válla fölött a tévét néztem.

A sógornőm a padlón ült, a szeme tele volt félelemmel, nézett a semmibe, ide-oda ingott, mintha transzban lenne és csak azt ismételte: mi lesz a gyerekkel? Mi lesz a gyerekkel…?

xxx

Egy gránát zúgott el az épület felett. Egy második, egy harmadik… Az üvegek remegtek, mi a padlóra hasaltunk. Robbanások újra és újra. Rohantam a WC-re.

Foglalt volt!!!

Végre sorra kerültem. Amíg a WC-n ültem, hallottam, hogyan zubog a víz a többi lakásban alattunk és felettünk. A szomszédok is féltek.

Könnyebb volt, hogy nem vagyok egyedül, aki fél. Aztán hirtelen, nehezebb is – mert mindannyian félünk.

Ki fog minket, és hogy fog megvédeni, ha mindenki fél? – gondoltam.

Lehúztam a WC-t.

A bátyám még mindig úgy tett, mintha minden rendben lenne, megpróbált minket megnevettetni.

„Na, ennyi, vége ennek a sz@rnak”- mondta.

„Nem, nem, csak most kezdődött”- válaszolta az anyu.

xxx

És tényleg elkezdődött. A sógornőm és a kislánya nálunk maradtak a következő néhány napban, mert a házukat, csak tíz villamosmegállónyira tőlünk, egyszerűen a földdel tették egyenlővé.

Azokban a napokban a területi védelmi tanács letartóztatta a "kedves szomszédot". Megtudtuk, hogy Radonak hívják, és a lakásában automata fegyverek voltak. Volt egy listája a szomszédokról, a muzulmánokról, akiket likvidálni kellett. Az utolsó, a tizenhatodik emeleten kezdve sorban lefelé. Mi az ötödiken laktunk.

Snježana Mulić-Softić: 1992. május 2 . Szép, napsütéses nap volt c. könyvéből

Történelmi tanulmányaimból tudom, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának jelentős haditengerészeti flottája volt rombolókkal, tengeralattjárókkal, híres haditengerészeti akadémián képezték a tiszteket Fiuméban, de bevallom, azt nem tudtam, hogy hidroplan egysége is volt. Egyik neves pilótája volt az I. világháborúban a szerb Dimitrije „Mita“ Konjović.

Dimitrije „Mita“ Konjović egy ismert zombori család szülötte, 1888. december 29-én született a közeli Stanišić faluban egy négy fiúgyermekes család második gyermekeként. Apja a helyi szerb általános iskolában tanított, idősebb bátyja ismert zeneszerző, Petar Konjović, nagybátyja neves vajdasági szerb festőművész, Milan Konjović.

Tehetségének köszönhetően 1903-ban ösztöndíjat kapott a nagy tekintélyű rijekai haditengerészeti akadémiára. Az ösztöndíjat egy gazdag szerb nemesasszony, Jelena Ostojić Zozuk 1864-ben létrehozott alapítványa ítélte neki. Az alapítvány egy-egy bácskai szerb fiatalt támogatott az akadémia minden évfolyamán.

konjovic_kumbor-e1530729924593-534x1024.jpg

                                               Dimitrije „Mita“ Konjović Kumborban 

Az akadémia után navigációs tisztként hadihajókon szolgált a Földközi-tengeren, pilóta kiképzése 1914-ben fejeződött be, a császári és királyi haditengerészet hidroplánjaival az észak-adriai térségben repült.

1916 elején korvettkapitány lett és kinevezték az Adria középső és déli részén lévő osztrák-magyar hidrobázisok parancsnokának. A Kumborban állomásozó hidroplán egység parancsnokaként az ellenséges hajók, tengeralattjárók bombázása volt a feladatuk, de az „ellenség” között ott voltak a sajátjai, a szerbek is. Ez súlyos lelkiismereti problémát jelentett számára.                        

1916. januárban parancsot kapott olasz és francia hadihajók bombázására az albániai Šenđin kikötő (olaszul San Giovanni di Medua) közelében, amiken visszavonuló szerb katonák voltak. Észrevette, hogy közöttük sok civil is van, és úgy döntött, hogy nem támadja meg, a bombák a tengerbe csapódtak. Nem tudhatta, hogy ezzel megmenekült a szerb és délszláv írásos emlékek egyik legnagyobb kincse, a legrégebbi illusztrált szerb könyv, az 1180-ból származó Miroslav evangélium, amit az egyik hajón rejtettek el. Parancsba adta a pilótáinak, hogy nem bombázhatnak hajókat, amik szerb katonákat és civileket szállítanak Olaszországba és Korfura.

konjovic_spasavanje-posade-fukoa_spasavanje_posade_podmornice_fuko_kako_ga_je_video_ilustrator_lajpci_kih_ilustrovanih_novina_1916_konjovi_a_vidimo_za_upravlja_em_aviona.jpg

                      A Foucault tengeralattjáró személyzetének mentése 

1916. szeptember 15-én egy másik hidroplánnal a Foucault francia tengeralattjárót támadták a Kotori-öböl közelében. A tengeralattjáró súlyosan megsérült, fel kellett emelkednie a felszínre, és a parancsnok elrendelte a hajó elhagyását. Akkor a két támadó repülő leszállt a vízre és felvették őket. A menekülő tengerészek fürtökben lógtak a repülőn. Időközben a Kotori-öbölből elindult egy romboló, ők vették át a legénységet, míg a tiszteket Konjović gépe vitte a szárazföldre. A Foucault teljes személyzetét kimentették. „Aznap este a háború lovagiassági szabályai szerint megittak egy koktélt a francia tisztekkel, ami után hadifogságba kerültek”- mesélte egy televíziós műsorban Konjović fia. Ez volt az első repülőgép által elsüllyesztett hadihajó a hadviselés történetében. 1968. február 14-én a Francia Tengeri Mentők Egyesülete a centenáriumi megemlékezésük alkalmával, 52 évvel az eset után Dimitrije „Mita“ Konjovićot a tengeri csatában mutatott bátorságáért, emberségéért kitüntette.

konjovic_l59_hidroplan_02-7307-850x350-1024x422.jpg

                                 Konjović és egy L59-es hidroplán

A központi hatalmak elveszítették a háborút, IV. Károly 1918. október 30-án elrendelte a flotta átadását a megalakulóban lévő Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak, ezzel a császári és királyi légierő sorsa is megpecsételődött. Dimitrij „Mita“ Konjović fregatt kapitány a Kotori-öbölben állomásozó teljes flottát átadta és ezután belépett a délszláv királyi hadseregbe. Újvidékre, a folyami flottához vezényelték. 1922-ben tagja volt annak a katonai delegációnak, ami vadászgépeket vásárolt a hadseregnek. A királyi hadsereg tagjaként részt vett nemzetközi repülési kongresszusokon.

1923-ban leszerelt és Újvidéken testvéreivel és barátaival megalapította az első szerb repülőgép-autó-és gépipari gyárat, az Ikarust. A kis gyárat néhány év múlva Zimonyba költöztették, ahol jelentős fejlődésnek indult. Kezdetben hét munkása volt, a II. világháború kitörésekor háromezren dolgoztak ott, 477 repülőgépet – a Jugoszláv Királyságban gyártott összes repülőgép közel felét - gyártottak, amikből kilenc típus hazai konstrukció volt, nyolc pedig licence. Konjović, a gyár igazgatója és tulajdonosa a Jugoszláv Királyság egyik leggazdagabb embere volt. Ő maga tesztelte minden, a gyárban készült repülőgépet.

konjovic_konjovsajii-712x1024_ikarus_gyar_tulajdonosa.jpg

                             Az Ikarus gyár tulajdonosa a II. világháború előtt 

1941-ben a németek az elsők között tartóztatták le és a banjicai koncentrációs táborba hurcolták. Egy hónappal később egykori fiumei akadémiai társa, aki akkor a Wermacht szolgálatában állt, a régi barátságukra tekintettel közbenjárt az érdekében és szabadon engedték. A háború végéig nem ment be a gyárba, amit németek foglaltak el. A család az értékeik eladásával vészelte át a háborús éveket, a Steinway zongorát egy tehénért cserélték el.

A háború után megszervezte az Ikarus gyár újjáépítését, de hamisan megvádolták azzal, hogy együttműködött a német megszállókkal, így elkobozták a gyárát és teljes vagyonát. Az ipari műemlék Ikarus gyár épületét az építészek tiltakozása ellenére Új Belgrádban néhány éve lerombolták.

A vagyonelkobzás után Konjović a szerémségi Béska faluba költözött, ahol mezőgazdasági termelésből élt.

konjovic_felesegevel_konjovisajvi-768x584_beskan.jpg

                                   A feleségével Béskán

„Apám kivételesen bátor és határozott ember volt, mindig vonzották a kalandok”-mondja a fia, Slobodan Konjović. – „Emellett rendkívül elvhű és precíz, pedáns ember volt. Minden hátramaradt dokumentuma katonás rendben van.”

Az Oszták-Magyar Monarchia haditengerészetének egyik I. világháborús hőse, később a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és az egész Balkán légiközlekedési ipara létrejöttének egyik vezető személyisége, a II. világháború előtti Jugoszlávia egyik leggazdagabb embere 1982. január 5-én, 94 éves korában halt meg Belgrádban.   

 

fotók: ravnoplav.rs

Nem gondoltam, hogy írni fogok róla, de egy repülős facebook csoportban tegnap valaki felvetette a kérdést, és eszembe jutott, mi hogyan éltük meg Cserbonilt.

1986. április 7-én érkeztünk meg további munkás éveink új helyszínére Bukarestbe, mi hárman egy két és fél éves gyermekkel. Laci dolgozott a repülőtéren, a városi irodában, neki jöttek-mentek a repülők, én egy rémes lakásfelújítás kellős közepén kerestem a helyemet a kis Ágival együtt. Nagy magyar kolónia volt akkor a román fővárosban, több mint száz család, de még szinte senkit nem ismertünk.

bukarest_csernobil_1970_aeroportul-international-otopeni.jpg

Április 27-én vagy 28-án kormányjárat érkezett. A tanácskozás többnapos volt, a gép a személyzettel együtt ott maradt a városban. 27-én este az akkori képviseletvezető vacsorán látta vendégül a személyzetet és minket is meghívott. (Most, hogy kutatok az emlékeimben, eszembe jut a felesége rosszalló arckifejezése, amikor karomban a lányommal becsöngettünk, és a kérdése: gyerekkel jöttetek? Mondjuk nem tudom mit képzelt, hova fogok tenni egy idegen városban egy bölcsis korút? )

A vacsora kellemes hangulatban folyt, ez azért nagyjából mindig így volt, mindig örültünk az otthonról jött vendégeknek, a haza híreknek, aztán egyszer csak a járat kapitánya megemlítette, hogy az észak felé repülő kollégái óriási felhőt láttak a radaron, a SAS pilóták is a Szovjetunió felől mozgó felhőről beszéltek, és azt mondják, hogy egy atomreaktorban robbanás történt. A képviseletvezető felesége teljesen kikelt magából, mert egyébként is rettenetesen rossz néven vette, hogy a Pestről érkezett malévesek egymás kezéből vették ki a szőke, göndörhajú, nagyon aranyos kis vendéglánykát, és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy a szovjet elvtársak már értesítettek volna mindenkit és ott különben sem történhet meg ilyen.

Pedig de. Csak nem tudtunk róla. Vagyis időben nem tudtunk róla.

bukarest_csernobil.jpgMájus 1-jén a magyar kolónia annak rendje és módja szerint megrendezte szokásos majálisát a Diplomata klubban, szinte mindenki kint volt, gyönyörű, napsütéses idő volt, ideális szabadtéri program. Ettünk, ittunk, aztán sötétedéskor hazamentünk. Késő este, ha jól emlékszem 10 óra körül dörömböltek a házunk kapuján, ott állt az MTI akkori tudósítója, hogy nem tud minket telefonon elérni, de jöjjünk azonnal a gyerekkel, mert a Poliklinikán jódot osztanak a külföldi gyerekeknek.

Azt sem tudtam, hogy mi az a Poliklinika, miért osztanak jódot a gyerekeknek, de a Gyuri nem tűrt ellentmondást, berakott minket az autójába és elvitt egy épületbe, ahol rajtunk kívül rengeteg külföldi volt, és megkaptuk mi is a jódtablettát, ami a sugárzás semlegesítésére szolgált. Illetve csak a gyerekek. Természetesen mi is beadtuk az Áginak, ugyanakkor még mindig fogalmunk sem volt róla, hogy mi történt.

Aztán kiderült, hogy az a bizonyos atomreaktor valóban felrobbant, valóban akkor, amikor a Malév kapitány mondta, és az atomfelhő a légköri viszonyok miatt jelentős részben Románia felé mozgott.

bukarest_csernobil_reaktor_baleset_ktacc198605110443.jpg

Még a Ceausescu-féle híradások is arra szólítottak fel, hogy a gyerekeket ne vigyék ki az utcára, az ablakokat tartsák zárva és elrendelték az utcák, házak rendszeres mosását. Mi olyan kétemeletes házban laktunk – románok között -, ahol a ház fala borostyánnal volt befuttatva. Ezt a lakótársak naponta többször mosták slaggal, én bezártam a felújítás alatt lévő lakásba a két és fél éves gyereket, még a teraszra sem engedtem ki, azt hiszem néhány napig bírtam ezt az őrületet, aztán abbahagytam.

Saját magunknak nem kértünk jódtablettát, bár a gyerekek után már korlátozott számban a Poliklinikán lehetőség lett volna rá. A Poliklinikára egyébként különböző országok szállítottak gyógyszereket, hogy a kiküldötteik ne kerüljenek hirtelen bajba, de közben az ott dolgozók – önhibájukon kívül – sokszor azt sem tudták, hogy egyes gyógyszerek mire alkalmazhatók és mivel együtt adhatók vagy éppen nem adhatók.

Egyes kolóniabeliek között kifejezett pánik tört ki, odáig menve, hogy az egyik diplomata felesége az éjszaka kellős közepén hisztériásan ordítozott a férjemmel a telefonban, hogy azonnal szervezze meg, hogy a Malév különgéppel jódot hozzon ki a magyaroknak. Szerencsére ennél a férjem is és a nagykövetség is sokkal józanabb volt, még az ötlet felvetéséig sem jutott el a hangneme miatt javaslatnak sem nevezhető követelés.

Az évfordulók mindig alkalmasak egy kis visszaemlékezésre, elfelejtett történések felelevenítésére. Ez az évforduló nem a kellemes emlékek közé tartozik.

A délszláv háborúk során a legtöbb szó a szerbek horvátok, bosnyákok, albánok elleni harcáról szól, kevesebbet beszélünk a horvát-muzulmán háborúról. A közöttük 1992 nyarán kirobbant fegyveres konfliktus újabb fordulatot hozott a polgárháborúban. Egyik közvetlen előzménye a Vance-Owen béketerv, amit a horvátok elfogadtak, a bosnyákok viszont elutasítottak. Az 1994-es kiegyezésig, amikor Washington közvetítésével létrehozták a bosnyák-horvát föderációt, rengeteg szenvedésen ment át mindkét nép.

A legtöbbet említett és egyik legfájdalmasabb veszteség a mostari Öreg-híd lerombolása volt, amit 1993. november 9-én a horvát hadsereg a Neretvába ágyúzott, de nem kímélték a civil lakosokat sem. 

Szarajevó történeti múzeumában egy 26 évvel ezelőtti véres mészárlásra emlékeztek Bob Stewart brit ezredes, politikus részvételével. 

1993. április 16-án Közép-Boszniában a Horvát Védelmi Tanács (HVO) 4. hadosztálya és a „Jokerek” különleges egység reggel 5.30-kor megtámadta az Ahmićiben élő bosnyák lakosokat. Három oldalról támadtak, a szabadon hagyott út végén katonák vártak és lőtték menekülőket. Körülbelül 5-10 fős katonai csoport házról-házra járt, gyilkolt és gyújtogatott. 116 bosnyák civilt gyilkoltak meg, a hágai nemzetközi törvényszék adatai szerint az áldozatok között volt 32 nő és 16 gyerek. A legfiatalabb egy három hónapos baba volt. A mai napig nem találták meg minden áldozat holttestét. A falut feldúló katonák a két helyi mecsetet felrobbantották.   

ahmici_giles_penfound.jpg

                        Ahmići (fotó: Giles Penfound)

A tömeggyilkosságot az ENSZ brit békefenntartó csapata fedezte fel Bob Stewart ezredes vezetésével.

Bob Stewart gazdag katonai és háborús tapasztalatokkal rendelkező kipróbált katona volt. Hét turnusban szolgált Észak-Írországban, ahol egy éjszaka bombatámadás érte az egységét és 140 emberéből egyetlen éjszaka alatt hat embert elveszített és 35 sebesültjük volt. Ez 1982-ben történt, amikor 32 éves volt. Ezen az eseten kívül is számtalan háborús helyzetben állt helyt, de azt mondja, ami Ahmićiben történt, az más volt. 

ahmici_12312441974_ed564d4016_b.jpg

Azon az 1993. áprilisi napon Bob Stewart nem hitte el, hogy a kapott információk valósak, ezért úgy döntött, hogy utána jár és személyesen győződik meg a helyszínen. Amit Ahmićiben látott, azt soha nem fogja elfelejteni. Ma is úgy véli, ott népirtás történt, mert a támadás csak és kizárólag bosnyák muzulmánok ellen irányult, a faluban élő horvátokat nem érte támadás. Katonai szempontból Ahmići nem volt célpont, a cél az emberek megölése volt. „Ott a katonaság direkt a civilek ellen intézett támadást. El tudom fogadni, ha katona öl meg katonát, de azt nem, amikor hivatásos katonák lőnek és gyilkolnak fegyverteleneket, nőket és gyerekeket”- mondta. 

ahmici_massacre.jpg

Az ezredes bizonyítani nem tudja, de úgy gondolja, hogy az akciót a HVO speciális egysége vezette, mert nehezen fogadható el, hogy a helyi HVO egységek ilyen mészárlást véghezvittek volna. Azt mondja, egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy ezek az emberek olyan helyzetbe kerüljenek, hogy legyilkolják a barátaikat, szomszédjaikat.

ahmici_300px-ppn_jokery_hvo.pngStewart találkozott a „Jokerekkel” is április 22-én, automata fegyverekkel támadták a gépkocsiját, de nem válaszoltak a provokációra, mert ahogy emlékezik, „akkor az én küldetésem nem az volt, hogy velük foglalkozzak, hanem, hogy Ahmićiba menjek.”

A brit kormány részéről többször is felmerült, hogy visszavonja békefenntartó csapatait, mert a háború közepén is úgy látszott, hogy semmire nincs befolyásuk, de az Ahmićiben látottak megerősítették az ezredest és a katonáit is abban, hogy nem mehetnek el, meg kell védeni az embereket. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy a visszavonulási parancs soha nem érkezett meg Nagy-Britanniából, „mert nem tudom, akkor mit csináltam volna. Nem akartam elhagyni Boszniát, mert éreztem, hogy a munkámat nem végeztem el.”

Sokakban akkor is és később is felmerült, mi a magyarázata annak, hogy az ENSZ csapatai soha nem vettek részt a háborús eseményekben? Különböző borzalmaknak voltak kitéve, és mindig „semlegesnek” látszottak. Stewart ezredes elmondta, hogy az ő csapata részt vett fegyveres összetűzésekben. Fehér páncélozott járműveikkel álltak a harcoló felek közé amolyan ütköző zónának, de nem egy esetben tüzet is nyitottak, különösen akkor, ha úgy vélték, hogy civilek vannak veszélyben. Ha azt látták, hogy emberek rekedtek háborús zónában, felvették őket a kocsijaikba és biztonságos helyre vitték. De nem mindenki tette ezt.

ahmici_bob_stewart_ezredes_5243903_xki6gktr_britbat016.JPG

                   Bob Stewart ezredes a katonáival

Érdekes és elgondolkoztató, amit az ENSZ csapatokról mondott: „A nemzetközi csapatok különbözőek voltak. Az én katonáim, kanadaiak és franciák, jók voltak. Az ukránok, egyiptomiak nem. Mivel a boszniai muzulmánok veszélyben voltak, állandó támadás alatt, vártam katonákat az arab országokból. Hol voltak az arabok? Folyton a Nyugatot és Nagy-Britanniát hibáztatták, hogy nem akadályoztuk meg a háborút, de hol voltak az arab országok, ők miért nem küldték a katonáikat az ENSz kötelékbe, hogy megvédjék az embereket? Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy sok muzulmánt mentettünk meg, amire én azt válaszoltam, hogy sok embert mentettünk meg függetlenül attól, hogy muzulmánokról, horvátokról vagy szerbekről van szó. Mert az ártatlan ember, az ártatlan ember.”  

ahmici_halottak.jpg

Bob Stewartot többször tanúként hallgatták meg Hágában. Háromszor tanúskodott boszniai horvát katonatisztek ellen, egy esetben, a bosnyák hadsereg parancsnokának, Enver Hadžihasanovićnak perében a védelem tanúja volt. Hadžihasanovićot a bíróság bűnösnek mondta ki, mert nem gyakorolt megfelelő felügyeletet a mudzsahedek felett, így azok szinte kontroll nélkül működhettek. Az ezredes akkor is és most is azt állítja, hogy a boszniai hadseregnek nem volt ellenőrzése a Közép-Boszniában állomásozó mudzsahed egységek felett, nem tartoztak a bosnyák hadsereg felügyelete alá. „A mudzsahedek azért jöttek, hogy gondot okozzanak. Hadžihasanović elítélése politikai döntés volt, mert el akartak ítélni egy bosnyákot is”-mondta.

Az Ahmićiben elkövetett gyilkosságért a hágai bíróság hat embert ítélt el összesen 95 év börtönre, a parancsnok Dario Kordićot emberiség ellen elkövetett bűnök miatt 25 évre. Egy ausztriai börtönben letöltötte büntetésének kétharmadát, kb. öt évvel ezelőtt szabadult. Kordićot sújtották a legsúlyosabb büntetéssel a horvátok és a bosnyákok közötti háborúban elkövetett bűncselekményekért. A nemzetközi bíróság a „Jokerek” különleges egység három tagját is 8-20 év közötti börtönbüntetésre ítélte.

ahmici-4_giles_penfound.jpg

                                    (fotó: Giles Penfound)

A brit békefenntartó egységgel együtt ment a faluba Giles Penfound, az angol hadsereg hivatásos fotósa, akinek az volt a feladata, hogy a brit UNPROFOR egység akcióit dokumentálja. „Megdöbbentem és meglepődtem, hogy emberek képesek ilyet tenni”- mondta egy korábbi interjúban.

A minden évi megemlékezés fontos, hogy ne feledjük, mire képes a gyűlölet, mire képes a megosztottság.  

 

 

A balkáni háborúk kitörésének, az évekig tartó véres öldöklésnek, a gyűlöletbeszédnek, a rossz értelemben vett nacionalizmusnak, az emberek egymás elleni hergelésének kulcsfigurája volt Slobodan Milosević, és nem különben a felesége, Mirjana Marković.  Slobodan Milosevićet évekig tartó diplomáciai tárgyalások, a nemzetközi közösségek nyomására 2001.április 1-jén Belgrádban letartóztatták és június 28-án átadták Hágának, ahol a Nemzetközi Bíróságon Koszovóban és Horvátországban elkövetett háborús bűnökért, boszniai népirtásért emeltek vádat ellene. A tárgyalás ideje alatt, 2006. március 11-én a scheveningeni börtönben meghalt.

Felesége, Mirjana  a két gyerekükkel elhagyta az országot és az elmúlt 16 évben Oroszországban élt, ahol 2006-ban politikai menedékjogot kapott. 77 éves korában, április 14-én vasárnap halt meg Moszkvában tüdőgyulladás okozta szövődményben. A moszkvai búcsúztatóján részt vett a fia, Marko és a szerb nagykövetség dolgozói, majd az urnát pénteken Szerbiába szállították.

mira_markovics_temetes_2.jpg

Mirjanak kérésének megfelelően a férje mellé temették el Požarevacon április 20-án. A szertartáson részt vettek a család Szerbiában élő tagjai, a szerb pravoszláv egyház, egykori miniszterek, politikusok. A belgrádi kardiológiai intézet főigazgatója mondott beszédet. Többek között ezeket a mondatokat:

„Slobo és Miro, soha nem vesztettétek el tiszteletünket, rátok Szerbiának mindig emlékeznie kell. Senki nem fizetett nagyobb árat a szabadságért, mint ti. Slobodan Milosević nagy szerb vezető volt, a történelem ítélőszéke Mirjana Marković nevéről is le fogja törölni a sarat. A történelem csak növelni fogja dicsőségeteket.”

Montenegró egykori elnöke, a Jugoszláv Szocialista Köztársaság volt miniszterelnöke, Momir Bulatović olvasta fel Mirjana lányának, Marijának a levelét: „Sajnálom, hogy úgy döntöttél, hogy apa mellett leszel, ahol mi Markoval sosem leszünk. Örülök, hogy már nem olvashatod, miket írnak rólunk április 14. után.” Marija Marković kérte, de nem kapott engedélyt, hogy részt vehessen anyja temetésén. Az urna elhelyezésekor a Moszkva parti esték című orosz dal szólt.

mira_markovics_temetes_3.jpg

Mirjana Marković 1942. július 10-én született Požarevacon. A gyerekkora nemcsak a háború miatt volt traumatikus. Édesanyja partizán volt, akit a nácik 1942-ben elfogtak. A kínzások hatására titkokat adott ki, és több adat is arra mutat, hogy kiszabadulása után az apja, vagyis Mira nagyapja megparancsolta a lánya megölését árulás miatt, amit végre is hajtottak. Mira és Slobo még tinédzserként ismerkedtek meg a középiskolában 1958-ban. A középiskola után szociológiát tanult a belgrádi egyetemen, abból is doktorált. Házassága Slobodan Milosević-csel negyven évig tartott.

A BBC szerint férje egyik legmegbízhatóbb, legbefolyásosabb tanácsadója volt annak 2001-es letartóztatásáig, szerbiai hívei a „Balkán nagyasszonyának” is nevezik, ami azért erős túlzás, bár kétségtelenül nagy hatással volt a kilencvenes évek Jugoszláviájára és ezzel az egész térségre.

Nem elégedett meg azzal, hogy a férje tanácsadója, támogatója legyen, saját politikai karriert is akart.  Egyik alapítója és első elnöke volt a Jugoszláv Baloldal Pártnak (JUL), ami 1994-2000 között koalíciós partnere volt a Milosević vezette Szerb Szocialista Pártnak (SPS).

mira_markovics_temetes_5_a_hazaspar.jpg

Férje bukása és letartóztatása után 2003-ban elmenekült az országból, amit nagyban siettetett az ellene indított rendőrségi, ügyészségi vizsgálatok sora.  Politikai ellenfelei eltüntetésével, gyilkossággal, gyilkosságra felbujtással, cigarettacsempészettel, hivatali hatalommal való visszaéléssel vádolták.

Ivan Stambolić fia biztos benne, hogy apja megölése mögött a Milosević házaspár áll, és afelől sincs kétsége, hogy a házaspár felelős a „Dnevnog telegraf” tulajdonosának, Slavko Ćuruvija meggyilkolásáért is.

Ivan Stambolić szerb államfőt 2000. augusztus 25-én rabolták el, de csak a Zoran Djindjic meggyilkolt kormányfő gyilkosai utáni hajszában, hónapokkal később derült fény arra, hogy még aznap meggyilkolták és holttestét egy Újvidék melletti erdőben, egy meszesgödörben ásták el. Az emberrablást és a gyilkosságot az állambiztonsági kommandó (JSO), az úgynevezett „vörössapkás” osztag öt tagja hajtotta végre, egyenként 20 ezer márkáért. A vizsgálatot folytató ügyész azt mondta, hogy a gazdasági maffia, a titkosrendőrség, a hadsereg, az uralkodó rezsim hálózatának közepén a Milosević házaspár áll, akik az egész rendszert megszemélyesítik.

Vádat emeltek ellene hivatali hatalommal való visszaélés miatt is, konkrétan befolyását felhasználva utaltatott ki lakást unokája dadájának. Ezért a bíróság távollétében egy év börtönbüntetésre ítélte, amit nemrég a belgrádi fellebbviteli bíróság eltörölt és új eljárásra utasította az ügyészséget.   Ezzel összefüggésben azonban 2005-ben a szerb Interpol nemzetközi elfogatóparancsot adott ki ellene, mivel nem jelent meg a bíróságon.

2006-ban ellene és fia, Marko ellen indítottak eljárást a kilencvenes években folytatott cigarettacsempészés miatt. Az ügyészség feljegyzésében azt írta, hogy a csempészhálózatban Milosević felesége volt az egyik legfontosabb láncszem, mert neki elég volt egy telefonhívás a vámszervezet akkori vezetőjének, Mihály Kertésznek, és a cigaretta szállítmány akadálytalanul mozoghatott. Hivatalosan nem gyanúsították meg.

Mirjana Marković moszkvai életéről itt és itt is olvashat. 

 

fotók: blic.rs

Bosznia-Hercegovinában, a Szerb Köztársaság területén van egy kis falu, Sokolovići, ami több nagyvezért, pasát, béget adott az Oszmán Birodalomnak, mint bármelyik más település a Balkánon Ma már csak néhány lakosa van, az elhagyott házak között áll a többször is felújított dzsámi, amit Mehmed pasa építtetett az apja tiszteletére.

A Sokolović család egyike a boszniai történelemben meghatározó szerepet játszó legjelentősebb feudalista muzulmán családoknak. A 16. században a család több tagja is vezető pozíciót töltött be az Oszmán Birodalomban.

sokolovici_aa2_385545235.jpg

Sokolovići

A boszniai falucska leghíresebb szülötte Mehmed Sokolović pasa, aki 1505-ben Bajica Nenadić néven született, a történelmi források szerint szerb nemzetiségű volt. 15 éves korában elszakították a szüleitől, hajóval a mai Edirnébe vitték, ahol az oszmán hadsereg elit alakulatába, janicsárnak képezték ki, később taníttatták. Bevált gyakorlat volt abban az időben keresztény gyerekek begyűjtése és janicsárrá nevelése. Tanulni akkor privilégium volt, csak a Portához közelállóknak adatott meg a lehetőség. Mehmed Sokolović tanulmányai végeztével kezdetben a szultán személyes szolgája és fegyverhordozója lett, később a haditengerészet admirálisa, a török hadsereg katonai parancsnoka, Arábia és Bagdad hódítója. 1565-1579-ig három szultánt szolgált nagyvezérként: Nagy Szulejmánt, II. Szelimet és III. Muratot. Egyike volt a legfontosabb hivatalt betöltőknek a Birodalomban. Minden bizonnyal róla mintázták a Szulejmán sorozatban Ibrahim figuráját, aki többször is utal boszniai származására.

sokolovic_mehmed-pasa-sokolovic_2.jpg

Mehmet pasa nagyvezér

Mehmed Sokolović a kor elismert irodalmára, tudósa volt, szülőfalujában mecsetet, vízvezetéket építtetett, de építkezett Belgrádban, Isztambulban, Aleppoban, Damaszkuszban, Mekkában, Medinában és a mai Magyarország területén is.  Az ő akaratából és parancsára építették 1571-1577 között a Drinán átívelő hidat, amit a Nobel-díjas Ivo Andrić Híd a Drinán c. regényéből is ismerhetünk. A híd ma a Mehmed Paša Sokolović nevet viseli, az UNESCO világörökség része.

sokolovici_mehmed-pasa-sokolovic.jpg Híd a Drinán 

A híressé vált hídon kívül a nevéhez fűződik még három híd építtetése az akkori Bosznia területén: Trebinjén, Žepaban, a Kecske-híd Szarajevóban és egy Montenegróban, Podgoricában a Vezér-híd.

Az Oszmán Birodalom fennállásának 600 éve alatt 36 szultán uralkodott, akiket 210 nagyvezér szolgált, közülük 17 volt boszniai. Kiemelkedő helyet foglalt el Mehmed pasa, aki nem mellesleg a budai pasa hivatalát is betöltötte. Mehmed Sokolović a Birodalomba érkezés után a többiekhez hasonlóan fel kellett vegye az iszlám vallást, később a vallásáról így írt: „igaz muzulmán vagyok, a korábbi pravoszláv vallásomat az igazi hit előfutárának érzem”. Megtalálta magában a harmóniát és a folytonosságot.

sokolovic_za-prvu-spomenik-mehmed-pasi-i-makarijuna-ulazu-u-andricgrad-foto-slobodan-jovicic.jpg

Mehmed és Makarije Sokolović szobra Andrićgradban

Figyelemre méltó a Sokolović család keresztény vonala is. Mehmed pasa bátyja, Makarije Sokolović az alapítója és első szerb pátriárkája volt a Peč-i egyházkerületnek. A patriarchátus alapítását Mehmed paša Sokolović is támogatta, mert akkor a Porta engedélye nélkül az nem jöhetett volna létre.  

A Sokolovićok Mehmed pasa után még két nagyvezért, több mint 15 magas beosztású pasát (ma miniszternek felelne meg), és három szerb pátriárkát adtak.

Lezajlott Isztambulban a „nagy költözés” akció, amiben 1800 dolgozó 45 óra alatt átköltöztette az Atatürk repülőtérről az eszközöket az új Istanbul repülőtérre. Ez alatt az idő alatt 47.300 tonnányi anyagot mozgattak meg. A rendőrség és a csendőrség is nagy erőkkel vett részt az akcióban, végig biztosították az útvonalat, több „backup” állomást hoztak létre bármilyen meghibásodás, fennakadás esetére.

istanbul_repuloter_koltozes.jpg

A tervek szerint a költözésre 2018. december 31-én és 2019. január 1-jén került volna sor, még októberben Kadri Samsonlu, a repülőteret építő és üzemeltető konzorcium vezérigazgatója ezt jelentette be, de ténylegesen most kerülhetett rá sor.

Az Atatürk repülőtérről a Turkish Airlines utolsó járata Singapore-ba indult, míg az új reptérről az első járat Ankarába.  

Az új repülőtér április 6. éjféltől IST kódot viseli és a korábbi ISL kódot kapja meg az Atatürk repülőtér, ami mostantól teherszállító gépek, kisrepülőgépek és VIP járatok kiszolgálását végzi.

istanbul_airport.jpeg

Az Istanbul Airport a török nagyváros Atatürk és Sabiha Gökcen repülőtere mellett a harmadik légikikötő, a város európai részén fekszik.

Lenyűgözőek a méretei és elgondolkoztatóak az építésének egyes körülményei. Az Istanbul Airport Recep Tayyip Erdogan elnöknek szinte „személyes” projektje, így nem volt kétséges, hogy bármi áron lehetővé kell tenni számára, hogy a köztársaság kikiáltásának 95. évfordulóján, 2018. október 29-én átvághassa a szalagot.

istanbul_airport_4.jpg

Az építés terve 2013-ban született meg, a munkákat 2015. májusban kezdték el. Ahhoz, hogy az első fázist tényleg át lehessen adni 2018 végén, a munka rendkívül feszített volt. A hivatalos adatok szerint az építkezés ideje alatt 27 munkás vesztette életét, de a szakszervezetek jóval többre becsülik számukat. Elégtelen, néha veszélyes munkakörülmények, nem megfelelő biztonság kísérte az építkezést a kezdetektől. Miután egy munkásokat szállító autóbusz balesetében tizenheten megsérültek, az építők sztrájkba léptek, amit a török rendőrség erővel tört le, négyszáz munkást letartóztattak.  

istanbul_airport_5.jpg

Szakértők szerint az új repülőtér esetében nemcsak az építkezés feltételeivel, az erőltetett munkatempóval voltak gondok, hanem a környezetvédelem terén is. A terület, ahova a repülőteret építik, nagyrészt erdős terület volt, ezért a Török Környezetmérnöki Kamara 2013-ban pert indított, azzal érvelve, hogy megsértették a környezeti hatásvizsgálat elkészítésének időpontjában érvényes szabályokat. 2014. februárban a török bíróság felfüggesztette a teljes projektet, ennek ellenére négy hónap múlva megtörtént az alapkőletétel.

Érdekes ellentmondás, hogy a tömeges erdőirtás ellenére az új repülőtér "zöld" repülőtérnek számít, amit az újrafeldolgozási képességeknek és az esővíz hasznosítási kapacitásának köszönhet.

istanbul_airport_2.jpeg

A repülőteret építő és üzemeltető IGA (Istanbul Grand Airport) konzorcium öt török mérnök-építész vállalatot foglal magában, 22,1 milliárd eurót ajánlott a repülőtér 25 éves bérletéért. A repülőtér beruházási költsége nem ismert, az első számok 7 milliárd euróról szóltak, ami később 10 milliárd fölé emelkedett, az építkezés végső költségét nem hozták nyilvánosságra.

Az egész projektet négy fázisra osztották, mire teljesen elkészül, a tervek szerint a világ legnagyobb repülőterévé fejlesztik. Az októberi átadással lezárult a repülőtér építésének első fázisa, az új légikikötő kapacitása évi 90 millió utas, amit 2030-ig 150-200 millióra terveznek fejleszteni, bár az átadáskor Erdogan elnök azt mondta, 2028-ra be kell fejeződnie a teljes építkezésnek. A repülőtér közvetlenül 225 ezer, közvetve 1,5 millió embernek ad munkát.

istanbul_airport_3.jpeg

A további tervek is nagyon impozánsak, a projekt következő fázisaiban új pályák és terminálok épülnek, a tervek szerint az építkezés végére hat pálya és négy vonattal összekötött terminál, 70 ezer autó befogadására képes garázsok és parkolók, több mint 160 utashíd  készül el.  A belső utastér 1,5 millió négyzetméter alapterületű lesz.

istanbul-airport-1-700x455_torony.jpg

   Az új torony első díjat nyert a „Future projects - Infrastructure” kategóriában a 2016-os világ építészeti fesztiválon Berlinben.

 „Repülőtéri tervezési szempontból a projekt példátlan, mind mérete (a végső terv, hogy a repülőtér 200 millió utas befogadására alkalmas, ami közel kétszerese a világ jelenlegi legnagyobb repülőtérének, Hartsfield-Jackson Atlanta Nemzetközi repülőtérnek) és különösen a projekt kivitelezési sebessége tekintetében.  

Minden bizonnyal hatással lesz a légiközlekedésre mind a régióban, mind globálisan." – mondta többek között Dr. Thomas Budd, a nagy-britanniai Cranfield Egyetem Repülőtér tervezés és menedzsment szak, a Légiközlekedési menedzsment Központ professzora.  

forrás: tportal.hr, CNN

fotók: tportal.hr, CNN

Huszonegyedik alkalommal ad otthont a legnagyobb horvát és nemzetközi tengerészeti kiállításnak és vásárnak a Croatia Boat Shownak Split április 10. és 14. között.

croatia_boat_show_to_be_held_in_split_in_april.JPG

A Diocletianus palota kapujában rendezett hajóbemutató egyedülálló Európában, a kiállítás és vásár a világ hat legjelentősebb hasonló kiállításainak egyike. Az öt napon összegyűlik a világ hajózási iparágának összes fontos szereplője, köztük olyan jelentős luxus yachtépítők, mint a Sunseeker, a Ferretti vagy a Princess Yachts. Ott lesznek a hajók, a hajófelszerelések, az elektronika, a charter cégek és a turisztikai és gazdasági ágazatok képviselői.

croatia_boat_show_2.jpg

A szervezők az úszó kiállítási város felépítésével lehetővé teszik a kiállítóknak, hogy a legjobb hajóikat természetes környezetben mutathassák be, a legtöbb hajót a tengeren állítják ki. A rendezvény alatt próbautakat is lehet tenni, így ez a vásár egyedülálló és jelentősen különbözik másoktól.

croatia_boatshowcroatia.jpg

Az idei vásár biztosan nagyobb lesz, mint a tavalyi, ami akkor a 300 részvevő kiállítóval is kétszer akkor volt, mint az előző évi. A tavalyi, jubileumi kiállításon már látszott, hogy a hajózási ipar a sokéves recesszió után helyreállt, a vásár jóval nagyobb, látványosabb és értékesebb volt, mint az előző éviek.

A hajóparádé évről-évre több ezer látogatót vonz, ezért a hajó show mellett már szerepel a Nauticus Show és a Split Auto Show is.

croatia_boat_show.jpg

A Nauticus Show résztvevői a gasztronómia, a borkultúra képviselői, de jelen vannak a halászfelszerelések gyártói, a hajókirándulások szervezői, kikötők üzemeltetői, a Split Auto Show pedig az autóipar képviselőinek ad lehetőséget a megjelenésre.

croatia-boat-show-12-1.jpg

A horvát hajófesztivál mind a hajózási iparágban mind az ahhoz kapcsolódó szorosabb és szélesebb körből a legnagyobb neveket vonzza nem kevés luxussal. Kétségtelenül nehéz ellenállni az Adriai-tenger egyik legszebb városa adta kiállítási díszletnek.

Az április elején megrendezett spliti kiállítás és vásár hagyományosan egyben a turisztikai szezon kezdete is Horvátországban.   

vancas_josip.pngBosznia-Hercegovina fővárosának, Szarajevónak ikonikus épülete a sétálóutcán, a Ferhadiján álló Szent Szív katedrális. Az épület egyike az Osztrák-Magyar Monarchia jelentős építésze munkáinak, egyike azoknak az épületeknek, amivel alapjaiban megváltoztatta Szarajevó képét.

160 évvel ezelőtt, 1859. március 22-én született Sopronban Josip Vancaš építész. Édesapja postai tisztviselő volt, a fia születése után néhány évvel Zágrábba nevezték ki igazgatónak. A család odaköltözött, Vancaš ott végezte el a város jónevű reálgimnáziumát, majd Bécsbe utazott, ahol 1881-ig felsőfokú technikumba járt. Az európai kultúra fővárosában sok olyan emberrel, művésszel ismerkedett meg, akik segítették őt jövőbeli fejlődésében. Az ő ajánlásaiknak köszönhetően kiemelkedő építészek műhelyében dolgozhatott, és nyilvánvaló tehetsége miatt felvételt nyert a Művészeti Akadémiára, ahol sikeresen diplomázott. Az Akadémia vezetője akkor Friedrich Schmidt, Közép-Európa egyik legsikeresebb építésze volt.

vancas_katedralis.jpg

                                            Szent Szív katedrális 

Kállay Benjámin, a Monarchia közös pénzügyminisztere, Bosznia-Hercegovina kormányzója elrendelte katolikus székesegyház építését. A projekt eredetileg a bécsi Heinrich Ferstel építész munkája lett volna Friedrich Schmidt tervei alapján, ám az általuk benyújtott terveket annak kivitelezési költsége miatt nem fogadták el, így Schmidt professzor átadta a munkát egyik legjobb tanítványának, Josip Vancašnak. A 24 éves fiatalembernek ez hatalmas elismerés volt, de ugyanakkor óriási felelősség is. Már 1883 nyarán elkészült a tervekkel, majd egy évvel később, 1884-ben a bosnyák kormány hívására Szarajevóba költözött és ott dolgozott hat évig kormányzati építészként.

A katedrális építkezését 1884. augusztus 19-én kezdték el, és 1889-ben fejezték be. A kéthajós, neogótikus stílusú, kéttornyú bazilika egyik fő értéke, hogy kőből készült, amihez a szükséges követ, a belső mészkőoszlopok anyagát, a sárga homokkövet a Szarajevó környéki Visokoból és Vogošćaból szállították. Josip Vancaš munkájának elismerését mi sem bizonyítja jobban, minthogy a megnyitóra számos főpap érkezett, I. Ferenc József császár a Vitézi kereszt kitüntetést adományozta neki.

vancas_kormanyzati_epulet.jpg

                               A kormányzati épület 1886-ban 

1886-ban építette a ma az államelnökségnek helyet adó Kormányzati épületet, amivel Kállay Benjámin személyesen bízta meg. Az ő nevéhez fűződik a Zeneakadémia is, aminek először más funkciója volt, 1893-ban a Szent Ágoston Intézet működött benne.

vancas_postapalota.jpg

                                                     Postapalota a Miljacka folyó partján

Húsz évvel később épült meg Szarajevó egyik gyöngyszeme, a bécsi Postsparkasse mintájára készült gyönyörű Postapalota a Miljacka folyó bal partján, de az ő remekműve a folyó túlpartján, a Bistrik kerületben épült Szent Antal ferences rendi templom is.  

vancas_szent_antal_templom.jpg                                     Szent Antal ferences rendi templom                                 

Az építész zseni munkásságáról beszélve elsősorban a egyházi épületei kerülnek előtérbe, de szólni kell egyéb építészeti remekeiről is. A már említett kormányzati épület, vagy a Postapalota mellett összesen 70 templomot, 110 palotát és lakóépületet, 12 iskolát, 10 kormányzati épületet, 10 bankot, hat szállodát és kávézót épített. A milleneumi világkiállításon, 1896-ban ő építette Budapesten a Bosznia-Hercegovina pavilont. 

Vancaš más boszniai városban is épített, elsősorban egyházi épületeket: Tuzlában, Bijeljinaban, Kraljevóban, Jajcéban és máshol.   

A monumentális építkezések Josip Vancaš és más építészek munkái nyomán városiasították Szarajevó képét, tucatnyi lenyűgöző szépséget és értéket adott a városnak. Sikerült anélkül modernizálniuk a várost, hogy feláldozták volna az Oszmán Birodalom kulturális örökségét. Ez az egyik oka, amiért Szarajevót Európa Jeruzsálemének nevezik.

vancas_lakohaz.jpg

                                           Vancaš építette lakóház Szarajevóban           

Vancaš 1932. december 15-én Zágrábban halt meg.

A székesegyház a bosnyák főváros egyik szimbólumává lett. 1889-től a Szent Szív katedrális nem csak egy hely, ahol imádkozni lehet, hanem a szarajevóiak és a városba látogatók közkedvelt találkozóhelye. Kinti életünk alatt számtalanszor hallottam a telefonban a lányomtól, ahogy osztálytársaival találkozót beszél meg „kod katedrala”, a katedrálisnál.